Ötvenedik leadott hangoskönyve alkalmából kértem interjút Haranginé Simon Tímeától. Mire kettőt fordultam, ötvenhárom cím mellett szerepelt a neve. Nem is, már ötvennégy! Sietve feltárcsáztam Hajdúnánást, mielőtt hatvanra ugrik a számláló…

Gulyásné Vastag Irén felolvasónk minden új ismerősétől azt kéri, szólítsák bátran Csirinek. De, ahol Csiri van, ott nagyon hamar szóba kerül Fruzsi is: így kerekedett ebből a beszélgetésből egyfajta páros interjú, melyben Fruzsi magyar hangja szintén Csiri néni...

Talán nem minden hallgatónk tudja, de hangoskönyveink több lépcsős, komoly minőségellenőrzésen mennek keresztül, mielőtt állományba kerülnek. Kedves munkatársunk, Baranyiné Miks Mária egyike önkéntes meghallgatóinknak: ő nem hangját, hanem fülét, azaz értő figyelmét adja nekünk. Beszélgetésünk azonban ennél sokkal többről, egy kultúrában, kultúrával eltöltött élet állomásairól próbál képet adni.

Egy pesti persze azt képzeli, hogy mindenki más Budapesten él, dolgozik, olvas fel. Csakhogy a távközlés újkori csodáinak köszönhetően ma már az ország bármelyik pontjáról érkezhet könyvtárunkba hangoskönyv. Király-Tajti Ildikó, keresett és szeretett hangunk, aki a harmincadik hangzóanyagán túl is kicsit megszeppenve várja a visszajelzéseinket, a megerősítést, Jászapátin él. Ismerjük meg őt most közelebbről.

Tavasszal szúrt nekem először szemet Kollár László felolvasói termékenysége és két-három hetente katalógusba kerülő címeinek változatossága. A „Q ügyosztály” polársorozatot hol egy teremtéseposz, hol a „Rómeó és Júlia” tarkítja, Neil Gaiman fantasy-novellái kart karba öltve sétálgatnak Lisa Heathfield szívbemarkoló ifjúsági regényével, a Papírpillangókkal.

Állítólag Helle Maximilian a Deák téren botlott Petrányi Juditba, aki pár méter erejéig ismeretlenül is felajánlotta segítségét látássérült kollégánknak. Maxi rögtön beazonosította interjúalanyom hangját, s mire a mozgólépcső levitte őket a metróhoz, a csodálatos orgánumú riporter-műsorvezető igent mondott a kérdésre, nem szeretne-e felolvasónk lenni.

Tóth Imre önkéntes technikusunk személyiségéről pár mondatos szakmai jellegű levélváltásaink eddig nemigen adtak ki nekem kerek egészet. A Mester utcai „kultúrkésdobáló” alagsorában végre élőben is körbeszimatolhattuk egymást, és egyhamar világos lett számomra, hogy málnasöre mögött fogyhatatlan energiával és nyelvi leleménnyel sztorizgató kollégámban egy valódi reneszánsz polihisztort tisztelhetek.

Önkéntes felolvasókkal telt meg július 24-én, szombaton a városligeti Vakok Kertje. A Bodor Tibor Kulturális Egyesület (BTKE) és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) nyári piknikre hívta mindazokat, akik hétről hétre hangjukat adják ahhoz, hogy a látássérült olvasók minél több hangoskönyvet érhessenek el.

Ülök egy tabáni padon felolvasónkkal, Michaletzky Krisztinával, és miközben családról, pedagógiáról, írókról és olvasókról folyik a szó, végig tűhegynyi nyugtalanság munkál bennem. A kétgyerekes, háromdiplomás terapeuta – volt iskolapszichológus és főiskolai tanár – olyan friss, fesztelen és szlenggel teletűzdelt vagány pesti dialektusban nyilatkozik, amit nehéz lesz írásban érzékeltetni.

Tóth Barnabás hangját a látássérült olvasók elsősorban a hangoskönyvekből ismerik, de a figyelmes hallgató felfedezheti szinkronszerepekben, filmvásznon vagy a Momentán Társulat deszkáin is.