Önkénteseink lelkesedése és az összejövetelekre készített isteni sütijei, a hallgatók jellegzetes hangszíne alapján azonosíthatják Melindát. Ismerjünk most meg néhányat kedves jászsági felolvasónk számtalan gondolatából, ötletéből, tevékenységéből!
Iván Péter: Gólyakelepelés, traktorzúgás… Melinda, honnan beszélsz?
Szerencsés Melinda: Pusztamonostoron élek, ez egy 1500 főt számláló lelkes kistelepülés Jászberény és Hatvan között.
I. P.: Ott születtél?
Sz. M.: Tudod, engem egészen pici koromban örökbe fogadott egy pusztamonostori gyermektelen házaspár. Ők lettek az anyukám és az apukám. Már nincsenek velünk, de én azóta is itt élek a családommal. A két idősebb fiam Pesten lakik, a két fiatalabb Jászberénybe jár nyolcosztályosba. És képzeld, már van egy lányunokám is.
I. P.: A nyelvtudásod révén sok helyre eljutottál?
Sz. M.: Harminc éve tanítok németet, jelenleg éppen egy jászberényi sportgimnáziumban. Tanítói, tanári és mesterdiplomám is van germanisztikából. Főleg német nyelvterületen töltöttem sok időt, Berlinben, Brémában és Jászberény testvérvárosában, Vechtában többször is jártam. Most nyáron részt veszek Berlinben egy kéthetes nyelvtanári továbbképzésen, nagyon várom.
I. P.: És a vérbeli germanista mostanában előbújik belőled a mikrofon előtt is. Elkezdted bővíteni a repertoárodat a kortárs német próza nagymestereinek írásaival: Lutz Seiler, Robert Seethaler, Daniel Kehlmann…
Sz. M.: Igényelt könyvek voltak, és én két év felolvasás után úgy érzem, készen állok rá, hogy ilyen nehéz irodalmi szövegekbe is belevágjak. És igen, ahogy mondod, a bennem lakó germanista számára ciki, hogyha nem ismeri a jelentős alkotókat a maiak közül.
I. P.: Kicsit olyanok ezek a kortárs németek, mintha varázsgomba pottyant volna a söröskancsójukba.
Sz. M.: Igen, főleg Kehlmannak vannak olyan homályos megfogalmazásai, amik miatt néhol zavartnak tűnhet a próza. Szerintem az északi mondavilág a mai napig hat a német irodalomra, én ezt az álomszerű, vizionárius létállapotot nagyon átérzem, rajongok a ködös-párás germán tájakért is, nekem bejön ez a fajta látásmód.
Amúgy szinte minden esetben igényelt könyvet választok, nincsenek műfaji határaim. Éppen most vagyok túl egy Zámbó Jimmy-életrajzon és Polus Enikő kétkötetes lelki kalauzán, de olvastam már fel mesét, romantikus bestsellert meg ezeroldalas blogregényt is…
I. P.: Most jársz a negyvenkettedik hangoskönyvednél. Mikor ütötted meg a főnyereményt az időlottón?
Sz. M.: Az egyik tanári konferencián hallottam ezt a mondatot: „Ahhoz is nagyon kell sietnünk, hogy egy helyben maradhassunk”. És valóban, nekem is sok dolgot kell magam körül elrendeznem, amíg a mikrofon elé ülhetek. Némi lemondással is jár a felolvasás, hiszen azóta egy kicsit ritkábban járok edzeni, a kerti munkákban is jobban besegítenek a fiúk, a férjem pedig több időt tölt a konyhában… Amúgy sosem volt gondom az időbeosztással, szeretem pontosan megtervezni a napjaimat, azt is, hogy melyik elfoglaltságomra mennyi időt tudok szánni. Állandóan szövögetek valamit, és óriási belső drive hajt, hogy jól is csináljam, amibe belekezdek.
I. P.: A hangoskönyvekben is ott a maximalizmusod?
Sz. M.: Amikor zöld utat kaptam tőletek a felolvasásra, még rá sem néztem a mikrofonra. Megkerestem az egyik tanítványom vak apukáját, Szabó Györgyöt Jászberényben. Először neki olvastam fel egy regényrészletet, hogy megállapítsa, megütöm-e a mércét. Nagyon sok hasznos tanácsot kaptam tőle, amiket csak egy vájtfülű látássérült hallgató adhat az embernek. Mint ahogy Varga Ildi is türelmesen egyengette a kezdeteket. Nélküle még később lett volna kész az első hangoskönyvem, amin öt hónapon át dolgoztam.
Ezt a „Miénk az ég” című regényt ma már két hét alatt felolvasnám, de az volt a gyakorlópályám, ott tisztázódtak a technikai részletek, azon tanultam meg a vágást. Azzal viszont tényleg a maximalizmusom miatt ment el két hét, hogy ráakadtam egy fordítói bakira a regényben. Addig nem nyugodtam, amíg meg nem szereztem a könyv angol eredetijét, és nem korrigáltam a kronológiai félrecsúszást.
Szinte a kezdet kezdetétől fogva látogatom Jancsó Sarolta beszédtechnika óráit is. Nagyon-nagyon hasznos dolgokat tanulunk a légzéstechnika, hangképzés, artikuláció terén. Saci mindenkinek egyénre szabottan ad tanácsot, engem ez különösen motivál.
I. P.: Az a benyomásom, mintha mindig minden rendezvényünkön, fórumunkon jelen lennél.
Sz. M.: Szeretem a nyüzsgő, életteli dolgokat. Maga a felolvasás is eleven, fizikális kapcsolódás egy szöveghez, a hallgatói visszajelzések pedig megerősítenek abban, hogy ez egy kétoldalú viszony. És igen, igyekszem kivenni a részem a közösen készített hangoskönyvekből, ha csak tudok, ott vagyok a felolvasói találkozókon és önkéntesként a vaksötét koncerteken. Egy éve már annak is, hogy a könyvek mellett hírleveleket is olvasok. A felolvasásnak köszönhetően rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba. A technikusi munkákat Jakab Géza végzi, Kollár Lacival közös felolvasásunk született, néhány önkéntessel barátok is lettünk.
I. P.: Király Ildi.
Sz. M.: Igen, elsősorban rá gondoltam… A beszédtechnika órákon találkoztunk először, és kiderült, hogy pár kilométerre lakunk egymástól. Gyakran találkozunk személyesen is, és túl vagyunk több közös projekten.
Tavaly, 2022. december 5-én a Jászberényi Városi Könyvtárban egy Hangunkat adjuk című interaktív előadást tartottunk Ildivel az érdeklődőknek, bemutatva a hangoskönyv-készítés folyamatait, kulisszatitkait. Beszéltünk a feladat szépségeiről és nehézségeiről, hiszen a felolvasói munka instant pozitívumát sokan látják, a buktatóival viszont kevesen vannak tisztában. Sok dolog van, amin túl kell lépni, hogy még többet adjon ez a tevékenység felolvasónak és hallgatónak.
I. P.: Biztosan kedvet kaptak páran a felolvasáshoz a show után. Ebből lehetne akár egy országjáró stand-up is.
Sz. M.: Igen, bár az az érzésem, hogy rohanó világunkban online nagyobb nézettsége lenne… A fiamat idézve: „Anya, te miért nem streamelsz?” Meglátjuk, mire leszek képes. Vannak terveim!
I. P.: Amikor egyeztettük az interjú időpontját, azt mondtad, változófélben van az életed. Jókor csíptelek el?
Sz. M.: A legjobbkor. Pár hete kaptam ugyanis egy fontos észrevételt: a hallgató szerint szinte sosem viszem le a hangomat a mondat végén, kunkori marad a hangsúly. Én komolyan elgondolkodtam ezen, és rájöttem, hogy mennyire igaz. A németek gyakran zárják le, illetve hagyják nyitva visszakérdezéssel a mondataikat, én pedig nyelvtanárként ugyanezt teszem, hagyom, hogy a tanítványom fejezze be, amit elkezdtem. De nem csupán az intonáció terén, hanem az életben is nyugvópont nélkül sorjáznak egymás után a teendők. A pontosan megtervezett szoros időbeosztásomban kevés volt eddig a pihenő. Elhatároztam, hogy tudatosan fogok azon dolgozni, hogy ne így legyen. A legújabb felolvasásaimban már ügyelek a „kunkorikra”, de a mindennapokban is hagyok egy-egy munkafolyamat után szünetet magamnak, mielőtt belefogok a következőbe. Tudod, a belső drive-omnak is szüksége van jutalom-pihenőre.
I. P.: Van beszédtechnikán ez a mantra, hogy „Mendegél a mandarin”…
Sz. M.: Igen, ez az egyik kedvenc bemelegítő rezonancia-gyakorlatom. A mikrofon előtt ezzel kezdem a felolvasást.
I. P.: Csakhogy Mandarin Melinda eddig nem mendegélt, hanem elmondásod alapján lélekszakadva rohant. Elképzelhető, hogy ha békét kötsz az írásjelekkel a felolvasásaidban, csendesebb mederbe terelheted az egész életedet?
Sz. M.: Éppen ez történik most, Peti. A célok eléréséért csak magam felelek és egyre nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban mendegél az én mandarinom. És remélem, hogy még nagyon-nagyon sokáig…
Iván Péter
