Aki a hangoskönyvtár önkéntesei közül javítani, csiszolni szeretne felolvasása minőségén, beszédtechnikáján, az csütörtökönként egy nagy múltú, hatalmas tapasztalattal bíró előadóművésztől kaphat eligazítást: ismerjük meg kicsit jobban Jancsó Saroltát!
Iván Péter: Életed során több társulatban, formációban, számtalan színpadon és stúdióban működtél közre abban, hogy a befogadó és az irodalmi szöveg között létrejöjjön a mágikus kapcsolat, amely optimális esetben mindkettőtök épülésére szolgál. Ha nincs ellenedre, beszélhetnénk itt az elején egy kicsit a pályádról, a Wikipédia-adatok mindig olyan személytelenek.
1974-ben végeztél Várkonyi Zoltán osztályában a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Még színinövendékként kaptad meg azt a szerepet, amit a mai napig „nagy munkádként” emlegetsz.
Jancsó Sarolta: 1973 júniusában ment a pesterzsébeti Csiliben Genet „Cselédek” című darabja, ahol Ruttkai Évával és Monori Lilivel álltam színpadon. Bódi Gábor rendezésének megítélése nagyon széles skálán mozgott, lelkestől a teljes elutasításig, Latinovits például a harmadik percben elhagyta a nézőteret. A darab összesen két előadást ért meg, de az akkor hihetetlenül formabontó, – mostanra teljességgel elfogadott – eszköztárral dolgozó rendezésnek évtizedekig érzékelhető visszhangja volt az alternatív színházi világban.
I.P.: Diploma után rögtön leszerződtél Miskolcra, pedig főiskolásként játszottál emlékezetes filmekben, mint az „Álmodó ifjúság” vagy a „Szarvassá vált fiúk”.
J. S.: Sokkal jobban szerettem én a színházi munkát, mint a filmes közeget. Párszor még elkéredzkedtem az igazgatómtól, vidékről is felutaztam forgatásokra, de a színházi folyamatok mindig közelebb álltak hozzám. A szinkronizálás hektikus tempóját sem tudtam felvenni, viszont a rádiózás végigkísérte a pályámat: egy rádiójáték akkoriban ugyanolyan organikusan jött létre, mint egy színházi előadás, sok olvasó- és elemzőpróbával, műgonddal, odafigyeléssel.
I.P.: 1976-ban már Győrben játszol.
J. S.: Engem oda átcsábítottak: mondj egy fiatal színésznőt, aki visszautasít egy Júlia-szerepet! Fura ez, mert sosem tartottam magamat Júlia-alkatnak, a főiskolán egy előadásunkon a dadust játszottam…
Családi okok miatt innen is elszerződtem, és 1981-ben férjemmel, Nagy András László rendezővel a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház első önálló társulatához csatlakoztunk.
I.P.: Első gyereked ez idő alatt anyósodnál nevelkedett Pesten. Ez nehéz lehetett így.
J. S.: Ebben a kérdésben több gyerekpszichológus véleményét is kikértük, és végül úgy döntöttünk, jobb a fiunknak a stabil környezet, mint ha állandóan velünk bumlizik fellépésről fellépésre, városról városra: amikor csak tehettük, felutaztunk hozzá. Második fiam születése után aztán egyesült a család. Én akkor már Debrecenben játszottam, ott volt tíz nagyon jó évem a rendszerváltásig.
I.P.: Azok voltak a színészvállalkozók keserves évei itthon.
J. S.: Igen, a kisebb külsős munkáknál már korábban csak számlaképes művészekkel álltak szóba, mi is kénytelenek voltunk betéti társaságot alapítani a férjemmel. Aztán a színházakban megszűntek az állandó szerződések, lassan az összes kollégám szabadúszó lett, előttem sem állt más út. Annyi különbséggel, hogy az én medencémben nemigen volt víz.
I.P.: Pedig akkoriban az volt a mondás, hogy végre mindenkiből lehet bármi…
J. S.: Nekem nem voltak összeköttetéseim, nem voltak befolyásos ismerőseim, a diploma után csak a családomnak és a szakmának éltem, ami talán hiba volt. Az önmenedzselést és a vállalkozói alapismereteket egyikünknek sem tanították meg, a legtöbb kollégámat teljesen felkészületlenül érte ez az új helyzet. Ezenkívül váltógenerációs színész vagyok, miutánunk egy egészen más szemléletű, műveltségű korosztály lépett színpadra, nem mindig értettük egymást: ebbe sok pályatársam bele is roppant.
Az utolsó, számomra már kicsit ellaposodott debreceni időszakban kezdtem viszont oktatni a mesterséget a Théba Művészeti Akadémia kétéves OKJ-s színészképzőjében. Ezt tizenöt esztendőn át csináltam, és közben magamat is képeznem kellett: 2007-ben szereztem oklevelet a veszprémi Pannon Egyetem színháztörténet szakján, onnantól kezdve ezt a tárgyat felváltva tanítottuk Zalán Tiborral a suliban. Sok növendékünk ment tovább a Színművészetire, páran országos szinten is ismertek lettek. Viccesen azt szoktam mondani, nagyon büszke vagyok arra, hogy nem rontottam a tehetségükön, hogy nem vettem el a kedvüket, a lelkesedésüket a pálya kezdetén.
I.P.: A tanításon túl te magad is színpadra álltál. Mindig egyedül.
J. S.: Voltak kezdeményezéseim, hogy bevonjak pályatársakat a dolgaimba, de végül megmaradtam az önálló esteknél. Már a színházban is kaptam monodrámákat, minden az egyszemélyes előadások felé terelt. A kisszínpad, a harminc-negyven fős publikum ritkán termel profitot, ebbe az extrém sportba nem rángathatok bele egy családfenntartó kollégát. De ha jött a belső késztetés, hogy egy életmű, egy inspiráló szöveg mentén létrehozzak valamit, akkor az bizony a szülési fájdalmakhoz hasonló kreatív folyamat során előbb-utóbb napvilágot is látott.
I.P.: Nem tetszik nekem ez a múltidő.
J. S.: Nagy sikerrel ment a Határ Győző és a Weöres-estem, a Mándy Iván szövegeiből építkező műsoromat a kovid zárta rövidre. Legújabb tervemnek a mindenható copyright feküdt keresztbe. Nyomasztó érzés, amikor a szerzői jogokat birtokló iroda még az alkotó közbenjárása ellenére sem hajlandó a megegyezésre. Szívből sajnálom, beleszerettem azokba a norvég kisprózákba, nagyon beleéltem magam, hogy lehet belőlünk valami…
I.P.: Számos elismerést kaptál gyermek- és diákszínpadi rendezéseidért.
J. S.: Évtizedeken át foglalkoztam kisebb-nagyobb gyerekekkel. Ők nem okvetlenül a színészi pályára készültek, de a színjátszós foglalkozásainktól testben-lélekben ügyesedtek és boldogabbak lettek; én pedig egy-egy ilyen összejövetelből napokra fel tudtam töltődni.
2010-ben a Magyar Kultúra Napján állami kitüntetést kaptam gyermek és diákszínjátszó rendezőként végzett munkámért, a Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díjat. 2021-ben átvehettem a Drámapedagógiai Társaság gyémánt oklevelét: ez azoknak a gyermekszínjátszó-rendezőknek járt, akik 2000 januárjától legalább öt alkalommal értek el arany minősítést a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozókon a csoportjukkal.
I.P.: Színjátszói curriculumodnak szerintem mindenképpen része a bohócdoktori praxisod.
J. S.: Az ezredforduló táján valóban rendszeresen jártam a Heim Pál Gyermekkórházba és a Szabadság-hegyi klinikára piros műorral. Én voltam Mondó bohóc: ez a név legfőbb munkaeszközömre, a beszédre utalt, az olaszok meg éppenséggel így nevezik a világot. Egy kazu nevű apró hangszerrel, különös kis tárgyakkal és kártyatrükkökkel jártam egyedül vagy bohóctársaimmal a kórtermeket, én másfél évig tudtam csinálni. Kaptunk mi egyfajta képzést, eligazítást, és voltak bőven boldog mosolyok, gyógyító kacagások, de a legváratlanabb pillanatokban adódtak olyan szituációk, állapotok is, amiktől egyszerűen lemerevedtem. És egy bohócdoktornak tilos sírnia. Azt hiszem, a mai eszemmel már sokkal fesztelenebbül át tudnék siklani az ilyen helyzeteken…
I.P.: Pótolja a felolvasás a pódiumot?
J. S.: Persze egy önálló színpadi produkció sokkal közvetleneb, intimebb, munkásabb viszonyt feltételez a szövegekkel, mint akármennyire művészi felolvasásuk. Annyi viszont közös bennük, hogy ebben a kihívásban is elsősorban magamnak, a saját elvárásaimnak igyekszem megfelelni, ezért nem is zavar, ha nem kapok azonnali vagy utólagos megerősítést, visszajelzést. Az sokkal inkább, ha utólag rájövök, hogy az egyik fájl minősége nem a legmegfelelőbb vagy ha a vágás során bent marad a könyvben egy fölösleges szótag.
Lovass Ágnes, a Nemzeti Színház súgója fogalmazza meg szépen könyvében: a színház a legszabadabb rabszolgaság. Nos, színház híján a felolvasásban találtam magamnak egy kis felszabadító rabszolgaságot…
I.P.: De nálunk nemcsak felolvasóként, hanem trénerként is jelen vagy: több éve tartasz az érdeklődő önkéntes felolvasóknak beszédtechnikai foglalkozásokat.
J. S.: Ezeket az órákat Puskás Kata Szidónia, a Bodor Tibor Kulturális Egyesület elnöke javaslatára kezdtük el még a régi, „felújítatlan” székházban, de újra csak a kovid miatt átköltöztünk az online térbe. Jó kis csapat jött össze, jellemzően főleg lányok, asszonyok. Persze itt is próbálok valami pluszt kihozni a dologból: a hangképzés és beszédgyakorlatok után még vonalban maradok a tanítványaimmal, és a szemeszterek lezárásaképpen próbálunk egy-egy mini hangjátékot összehozni. Tavaly Euripidész „Trójai nők” átiratával foglalkoztunk, de idén sem tétlenkedünk.
I.P.: A könyvtár hallgatójaként én nagyon is érzem a fejlődést a tanítványaidon. Érthetőbb artikuláció, élvezetes tempó, életszerű mondatdinamika…
J. S.: A beszédgyakorlatok során a felolvasó lehetőséget kap arra, hogy tudatos beszélő váljék belőle, hogy megismerje és spontán módon alkalmazza a helyes légzést, hangképzést és sok egyéb szakmai fondorlatot. Jellemző hiba a hadarás, a kapkodás: én ezt a jelenséget a mai, betegesen felgyorsult világ számlájára írom.
I.P.: Saci, hogyan telnek a mindennapjaid?
J. S.: A férjem halála óta a kiskutyámmal élek Soroksáron, főleg neki köszönhetem, hogy még nem buggyantam meg a tétlenségtől. Olvasok persze, mostanában nem mindig értékes irodalmat, németórákra járok, időnként elkészül egy-egy hangoskönyv nektek, és csütörtökönként találkozom az éterben pár kedves tanulni vágyó önkéntestársammal. Amúgy nagy mértékben lekötetlenek az energiáim, pedig minden reggel tettre készen, új gondolatokkal telve ébredek. Csak nem találom a lehetőségeket, és valószínűleg nem én változtam meg, hanem a közeg…