Forgács Sára akár a nullás rajtszámot is megkaphatná az önkéntes felolvasók maratonján, hiszen már évekkel azelőtt, hogy csatlakozott volna az önkéntes felolvasók csapatához, foglalkozott szövegek meghangosításával. Iván Péter sashalmi otthonában látogatta meg Sárát, hogy szót váltson vele rádiózásról, a memoárok iránti vonzalmáról, tartalmas nyugdíjaséveiről.

Iván Péter: Olyan itt nálatok, mintha a jó magyar panel helyett könyvekből épültek volna a lakás falai. Akárhová nyúlok, polcok, fakkok és tengernyi kötet.

Forgács Sára: Nálunk otthon, gyerekkoromban, ha másra nem is, de könyvre mindig volt pénz. Az utóbbi évek árrobbanásáig én is tömött szatyrokkal távoztam a könyvvásárokról, fesztiválokról, körülbelül 3000 kötetet tárolunk ezen az 56 négyzetméteren. És persze a saját állomány böngészgetése mellett nyolcéves korom óta látogatom a FSZEK fiókkönyvtárait…

I. P.: Mégis majdnem úgy lett, hogy nem kultúrgerilla, hanem egészségügyis leszel.

F. S.: Negyedikes koromtól a kamaszéveim végéig nagyon durva asztmarohamaim voltak. Nem vicc, névre szóló oxigénpalackom volt a Péterffy pulmonológiai osztályán. Nagyon otthonos, ismerős közeg lett nekem a kórház, és úgy éreztem, valamit muszáj visszaadnom az orvostudománynak abból a sok szaktudásból, gondoskodásból, amiben részesültem. Csecsemőgondozó és általános asszisztensi képesítéssel helyezkedtem el 1974-ben az Ida utcai szakrendelőben, és biztos vagyok benne, hogy sok mai hallgatómnak már akkor „a fülébe másztam”, hiszen a Vakok Állami Intézetéből és a Vakok Általános Iskolájából is hozzánk hozták gyerekfülészetre a srácokat. De az Egészségügyi Főiskola helyett inkább a tanárképzőt végeztem el, és szép lassan kezdtem a humán szféra felé sodródni: voltam én bizottsági ügyintéző a KISZ-ben, tanár néni két egész hónapig, rendezvényszervező, eskető… csak énekes halott nem, pedig nagyon muzikális vagyok.

I. P.: 1984 novemberében kikötöttél a Magyar Rádiónál, és 2015 áprilisáig minden munkanapodat a Bródy Sándor utcai székházban töltötted. De mi a feladata egy dokumentátornak?

F. S.: Életem ajándéka volt a Rádió, sosem gondoltam rá munkahelyként. A dokumentátori munka egyfajta könyvtárosi feladat: mi tárgyszavaztuk, katalogizáltuk a hanganyagokat, hogy külsős kutatók és a rádió műsorszerkesztői, szerzői, technikusai számára megkönnyítsük a tájékozódást a hatalmas archívumban. Azt szoktam mondani, hogy a harminc év alatt legalább négyszer lettem pályakezdő, hiszen minden egyes technológiai ugrásnál meg kellett tanulnom az új archiválási metódusokat. Gondold el, a nyolcvanas években még írógéppel pötyögtük be az adatokat a magnószalagokról a táblázatívek rubrikáiba; aztán jött az a köztes időszak, amikor régi nagy monitorok előtt ülve a MATÁV-tól kellett kérni az internetvonalat, általában ötpercenként, mert folyton ledobta az embert a hálózat; végül elérkezett a teljeskörű digitalizálás, onnantól kezdve hangfájlokkal dolgoztunk irtó kényelmesen.

I. P.: Mindig csak a háttérben, vagy néha mikrofonhoz is jutottál?

F. S.: A rádióban mindenkiből lehet „hangstatiszta”, én is voltam fiktív riportalany, éljenző tömeg, reklámműsor sztárja. Dokumentátori munkám mellett a Hangalbum című nagyon-nagyon közkedvelt sorozatot szerkesztettem harmadmagammal 2007 és 2014 között. A specialitásom az volt, hogy művészpárokat, párosokat hozok össze az éterben – Latinovits és Ruttkai, Vas István és Szántó Piroska vagy Kodály Zoltán és Bartók, Blaha Lujza és Bajor Gizi, Major Tamás és Gobbi Hilda. A műsorban rengeteg ritka hanganyagot sikerült bemutatni, szerettem csinálni, szerették hallgatni.

I. P.: Friss nyugdíjasként pedig tovább használtad a hangodat, hiszen te tényleg az önkéntes felolvasás pionírja vagy.

F. S.: Igen, éveken át Maxi udvari felolvasója voltam. (Helle Maximilián a Bodor Tibor Kulturális Egyesület alelnöke, a Bodor Tibor Hangoskönyvtár munkatársa – a szerk.) Akkoriban még egyetemre járt, leginkább tananyagokat, jegyzeteket hadartam fel neki magnóra. Később egyéb, őt érdeklő ismeretterjesztő és szépirodalmi műveket is, de ezek a vágatlan, a puszta információátadás céljából készült felvételek a hangoskönyvtárban természetesen nem állnák meg a helyüket. Arra viszont jó volt ez a mindennapi találkozás különböző szövegekkel, hogy tisztázzam magamban, volna igényem minőségi hanganyagokat is készíteni, tagoltabban, lassabban, kifejezőbben. Amikor Maxiék beindították a Bodor Tibor Kulturális Egyesületet és az MVGYOSZ hangoskönyvtárában elindult az önkéntes felolvasás, már ott álltam a startvonalnál.

I. P.: A te esetedben egy nagyon-nagyon markáns felolvasói profilt érzékelek. A százötven hangoskönyved legnagyobbrészt memoár, ezen belül is XX. századi magyar nyelven alkotó művészek, értelmiségiek visszaemlékezései.

F. S.: Tényleg, most, hogy mondod… Tudod, én világéletemben szerettem összehozni az embereket, akár fizikálisan, akár elméleti síkon. Ezért szerettem a Hangalbumot szerkeszteni, ezért vetem be magam azonnal, néha túlpörögve, ha én lehetek a kapocs tervező és kivitelező, alkotó és mecénás, mű és műértő közt, szeretem, ha egymásra találnak jó gondolatok, a másiknak valamit adni képes emberek. Meggyőződésem, hogy ebben az életben a társas kapcsolatok a legfontosabbak. Éppen ezért én a hallgatók felé sem elsősorban nagyívű szépirodalmi gondolatokat, hanem életeket, sorsokat szeretnék közvetíteni.

I. P.: Mégsem tudlak elképzelni, ahogy egy olasz partizán vagy éppen Anna Dosztojevszkaja emlékiratait olvasod fel.

F. S.: Ez már tényleg csak az én apró gyarlóságom. A rádiós múltam miatt ugyanis ezeknek a kortárs memoároknak a szerzőit valamilyen szinten ismerem. Akár személyesen, akár csak az életművük, hatásuk, baráti körük révén, esetleg egy időben ugyanabban a városban ugyanazt a levegőt szívtuk, de mindenképpen van hozzájuk valami kötődésem. Kicsit bennfentesként olvasom ezeket a visszaemlékezéseket, és időnként jókat kuncogok, mert tudom, milyen randaságot hallgat el, esetleg glancol szép fényesre a szerző.

I. P.: Igen, éppen emiatt kétélű ez a műfaj.

F. S.: Persze, ha valaki ötszáz oldalon keresztül építgeti a saját szobrát, nem tudsz mit csinálni. A szórásból nálam kiesnek a megfőztem-megettem, elmentem-hazajöttem típusú naplók is, de a túl szakmai, bőven széljegyzetelt memoárokba sem kezdek bele, ezek már nem is igen érdekelnék az olvasókat. Viszont milyen kaján gyönyörűség Jókai Anna és Szabó Magda privát jegyzeteiben szembefutni azzal, ahogy a két írófejedelem apró mérgezett mondatokat küldözget a másik felé, pedig egyikük sem szenvedett hiányt elismertségben, megbecsülésben. Az emberi gyengeségek alig észrevehető jeleit ugyanolyan érdeklődéssel figyelem, mint a nagy jellemek példaértékű megnyilatkozásait: a legtöbb memoár számomra nagyon tartalmas, tanulságos írás.
És még mennyi vár felolvasásra! Most jön a hihetetlenül jó tollú Thury Zsuzsa háromkötetese saját ifjúságáról, ezt egy olvasó kérte, de kacérkodom egyik legnagyobb hatású fiatalkori olvasmányélményem meghangosításával is, az sem rövid, Németh Lászlótól a „Homályból homályba”.

I. P.: A sok memoár mellett a dokumentátori vénádat is magaddal hoztad a hangoskönyvtárba.

F. S.: Évek óta kezeljük felolvasótársammal, Győryné Csomó Ildikóval no meg Maxival együtt a táblázatot, ahol a hallgatói igényeket, önkéntes vállalásokat rögzítjük. Állandó jelenléttel, gyakori frissítéssel, karbantartással járó munka. Sztakó Krisztinával pedig igazi archívumépítésen munkálkodunk évek óta, ő nagyrövid pontírásból restaurálja, én pedig felolvasom, katalogizálom a Vakok Világa régi számait. Most visszanyúltunk az első évfolyamokig, 1939 és 1942 között már olvashatóak, hallgathatóak a lapszámok, az anyagokat a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete honlapján adjuk közre.

I. P.: Azt talán kevesebben tudják rólad itt a könyvtárban, hogy az egyik aktív közreműködője voltál az Ars Sacra Filmfesztivál létrejöttének. Ezt 2016 januárjától tavalyig csináltad. Ha jól tudom, ezenkívül okleveles sajtóinformatikus, kulturális menedzser és festménybecsüs is vagy.

F. S.: Számomra mindig nagyon fontos volt az ismeretszerzés, önmagam képzése. A tanfolyamok, szabadegyetemi kurzusok mellett igenis óriásit nyom a latban, hogy harminc éven keresztül hallgattam a rádió műsorait szakmai kötelességből, de kedvtelésből is. Kialakult egy sokrétű passzív tudásom, aminek időnként a legváratlanabb helyzetekben veszem hasznát.
Popper Péter mondta egyszer, hogy aki hajlamos a melankóliára, annak muszáj túlvállalnia magát, nehogy szétessen. Nekem nyugdíj után volt egy fél évem, amikor nem találtam a helyemet. Két hét után jöttem rá, hogy ez itt most nem egy hosszú szabadság, Ha nem vagyok észnél, ha most nem kezdek el csinálni valamit, lassú agóniába fullad ez az életszakaszom. A felolvasás és a vele járó hangtechnikai utómunkák, az unokázás, az önkéntes és fizetős elfoglaltságaim keretet adnak a napomnak. Rendbe raknak…

 

Iván Péter