//Bemutatjuk Kanyó Etelka felolvasót

Bemutatjuk Kanyó Etelka felolvasót

2021-01-26T10:43:09+02:002021. január 22.|

Kanyó etelkaEtelka pedagógus, majd könyvtárosként dolgozott. Most már nyugdíjas, az olvasás a legkedvesebb időtöltése, igazi szenvedély ez számára.

1957. március 4-én születtem, tehát túl vagyok a 6. X-en. Két gyermekem van, egy lány és egy fiú. A lányom már három fiú unokával ajándékozott meg. Hatvanban, egy lakótelepen lakunk, közel egymáshoz, gyakran tölthetem az időmet velük.

Szüleim magyar szakos tanárok voltak, könyvekkel bélelt otthonban nevelkedtem, a mesélés, verselés mindennapos volt nálunk. Jóval az iskolába kerülésem előtt megtanultam olvasni, egy sajátos, magam által kidolgozott módszerrel. Szüleim nem akarták, mondván: unatkozni fogsz az iskolában. De én könyörögtem a nővéremnek, hogy árulja el a betűket. Cserébe lemondtam a csoki adagomról, ami nagy áldozat volt édesszájúságom miatt. A magánhangzókat sikerült is kicsikarnom tőle.

Kedvenc verseskötetemből minden verset fejből tudtam. Az ismert betűket bejelölgettem, és ezek alapján kikövetkeztettem a többit. Néhány hét alatt sikerült a tervem. Édesanyám arra figyelt fel, hogy az újságból a hirdetéseket olvasom. Azóta is legkedvesebb időtöltésem az olvasás. Számomra az olvasás olyan, mint másnak az evés. Létfunkció. Azért olvasok, hogy vigasztalódjam, ha bánatom van, fokozni tudjam az örömömet, összehasonlítsam a hősök sorsával az életemet, hogy jobban megismerjem magamat és másokat.

Szívesen segítek a rászoruló embereken.  Tagja vagyok a telefonos lelkisegély szolgálatnak, és amíg nem tört ki a járvány, önkéntes beteglátogató voltam a kórházban.

Gyakran járok színházba, koncertekre, túrázni, kirándulni.

Szeretek kézimunkázni, kötni, horgolni. Az első fizetésemből varrógépet vettem, amit ma is szívesen használok. De a barkácskészletem is nagy becsben van, nem riadok vissza, ha a lakásban valamit szerelni, javítani kell.

Korán eldöntöttem, pedagógus szeretnék lenni, hogy sokat mesélhessek a gyerekeknek. Először óvónőként, majd tanítóként volt is rá lehetőségem.

Évek múlva egy KRESZ-tanfolyamon egyik volt napközisem is csoporttársam lett. Mint mondta, már az első pillantásra ismerős voltam neki, de csak akkor bizonyosodott meg felőle, hogy ki vagyok, amikor fel kellett olvasnom egy passzust a műszaki tankönyvből. A hangom felidézte számára „azokat a boldog időket, amikor még nyolc éves kisfiúként hallgatta a meséimet”.

Pályám kezdetén a mesével tudtam legjobban fegyelmezni. Sajnos, a mai gyerekek közül nagyon kevesen vannak, akiket a hallgatott mese le tud kötni. Kivéve a látássérülteket.

A tanítóképzőben könyvtár speciális kollégiumot választottam, így az iskolai könyvtár kezelését rám bízták. Ekkor beiratkoztam a főiskolára, és elvégeztem a könyvtár szakot.

Szakdolgozatomat a mesék morfológiájáról és fontosságáról írtam, amelyben Lázár Ervin meséjét is elemeztem. Az író szavai most is a fülemben csengenek: „Egy mese annyiféle, ahány olvasója van. Ha az író megírja a történetet, az olyan, mint egy fél alma, mindaddig csak fél, amíg az olvasó a saját fél almáját hozzá nem teszi, s ezt mindenki másképpen teszi hozzá, vagyis mindenkiben más dolgokat mozgat meg. Nem mondom, hogy nincs valami állandó, egyedi minden történetben, de hogy minden olvasó másképpen éli meg, az természetes.”

Tanítványaimnak gyakran rendeztem vetélkedőket a könyvtárban. Legnépszerűbb a felolvasók versenye és az irodalmi jelmezverseny volt.

Hosszú, vidám délutánokat töltöttünk együtt a Sulirádiós szakköröseimmel.

A két gyermekem nehezen viselte, amikor otthon a kétkazettás magnón éjszakába nyúlóan vágtam a felvételeket.

Rengeteg iskolai és városi műsort szerkesztettem és rendeztem. Amikor nyugdíjba vonultam, ezek hiányoztak a legjobban.

Nyugdíjasként több lett a szabadidőm. A rádióban hallottam, hogy önkéntes felolvasókat keresnek. Beküldtem a bemutatkozó hangfelvételt, és bekapcsolódhattam. Szőcs Géza: Limpopó Egy strucckisasszony naplója című könyvével debütáltam. Nagyon boldog voltam, amikor a MÜPA-ban egy koncerten összetalálkoztam az íróval, és elújságolhattam neki: ”Akkor már nem írtam hiába” – mondta hamiskás mosollyal.

Utána két mesekönyvet küldtem be, amiket véglegesítettek, de ezekre értékelést nem kaptam.

A következő próbálkozásom nem volt szerencsés. A vakok által igényelt listából Vavyen Fable: Fattyúdalát választottam. Nem tetszett, de becsülettel végigcsináltam. Nem is lepődtem meg, hogy nagyon rossz értékelést kaptam rá. Akkor el is ment a kedvem az egésztől.

Hosszú hallgatás után Maxi keresett meg, és az ő biztatására kezdtem újra.

Mivel a Fattyúdalnál az volt a kifogás, hogy túl sokat játszottam a hangommal, ezért igyekeztem visszafogni magamat. Polcz Alaine: Karácsonyi utazás című könyvére azért nem kaptam jó értékelést, mert nem játszottam eleget a hangommal, nem kamatoztattam színészi adottságaimat. Szóval, nagyon nehéz eltalálni az olvasók/hallgatók ízlését.

Karácsonyra a fiamtól végre egy jó minőségű mikrofont kaptam. Megtanított vágni is, azóta így küldöm a felvételeket.

A csapathoz tartozni jó, nagyon segítőkészek a társak. Katát és Maxit mindig csodálom, a munkabírásukat, sokoldalúságukat és az empátiájukat.

A találkozókra ritkán tudok eljutni Hatvanból, de ha sikerül, hosszú időre feltöltődöm.

Egyszer voltam vaksötét koncerten, ami nagy élmény volt.

Vallom, hogy egy könyvet elolvasni olyan, mint az együtt járás, de ha fel is olvasod, az már szerelem.

A portrét összeállította és szerkesztette: Árvay Mária

Ugrás a lap tetejére