Állítólag Helle Maximilian a Deák téren botlott Petrányi Juditba, aki pár méter erejéig ismeretlenül is felajánlotta segítségét látássérült kollégánknak. Maxi rögtön beazonosította interjúalanyom hangját, s mire a mozgólépcső levitte őket a metróhoz, a csodálatos orgánumú riporter-műsorvezető igent mondott a kérdésre, nem szeretne-e felolvasónk lenni.
Csakhamar be is küldte első hangoskönyvét, s azóta is rendszeresen olvas fel a Bodor Tibor Hangoskönyvtárnak. A történtek valóságtartalmát most Judit is igazolta, mi pedig ismét megállapíthatjuk: Maxi nagy ha-ha-hangvadász!
Iván Péter: Nekem nem annyira a Stúdió vagy a Petőfi Délelőtt, még csak nem is az Erkel dzsesszkoncertjei, hanem egyértelműen a Müpa hangja vagy. Viszont 2019-ben a Hiromi-koncert előtt már nem te figyelmeztettél a hangszórókon keresztül, hogy az előadás hamarosan megkezdődik.
Petrányi Judit: Igen? Már olyan régen? Így repül az idő? Valóban akkor hajtott végre „arculatfrissítést” a Müpa, ezért búcsúztunk el tizenöt év után egymástól.
I. P.: Én sajnáltam, a kezdetektől a Müpa-élmény szerves része volt a hangod. Van még kapcsolatod az intézménnyel?
P. J.: Már csak a Müpa Magazinnak dolgozom. Tényleg a kezdetektől oda tartoztam. Az épület még csak tervrajzon létezett, amikor az alapító igazgató, Kiss Imre felkért, hogy legyek a majdani Müpa, ő még úgy mondta, arca, emblémája, háziasszonya. Végül a hangja lettem. A feladatom természetesen nem csak annyiból állt, hogy megkérjelek benneteket, kapcsoljátok ki a mobiljaitokat és foglaljátok el helyeiteket. A komolyzenei hangversenyek népszerűsítésében, pontosabban a rádiós, illetve egy időben a televíziós reklámok elkészítésében vettem rendszeresen, hétről hétre részt, és a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben műsorvezetőként is a pódiumra álltam. Előfordult az is, hogy délután megszólalt a telefon, tudnék-e jönni, mert az esti koncerten programváltozást kellene a közönségnek bejelenteni, vagy éppen azt, hogy a világhírű külföldi énekes meghűlt, de nem teszi meg a budapesti közönséggel, hogy lemondja a koncertet, ezért nézzék el, ha nem számíthatnak tőle aznap csúcsteljesítményre.
I. P.: Gondolom, ezt a lámpalázmentes rögtönzőkészséget, a közönség előtti fesztelenséget a tévéből hoztad magaddal.
P. J.: Elképesztő, vagy mondjuk úgy, lélegzetelállító érzés ám az, amikor a színpad melletti ügyelői fülke monitorjain látod, ahogy záródnak a nagyterem ajtajai, elsötétül a nézőtér és az ügyelő azt mondja neked, tessék, indulj. Kinyitják előtted a színpadra vezető ajtót, te kisétálsz, ott állsz a fényben és ezerötszáz szempár néz veled farkasszemet. Meg kell nyerned őket azzal, amit mondasz, és rögtön érzed, hogy sikerült-e. De hogy a kérdésedre válaszoljak, negyedéves voltam az ELTE angol szakán, amikor egy csoporttársam szólt, hogy lehetne a Magyar Rádió angol szekciójának dolgozni. Eleinte csak szépen beszélő fiatalokat kerestek, a belsősök által írt anyagokat kellett felolvasni. Tetszett a dolog, és valahogy én lettem az egyetlen közülünk, aki bennragadt. A rövidhullámon sugárzott angol nyelvű adás lett a munkahelyem, ahol módom volt végigjárni a rádiós újságírás minden területét, a hírszerkesztéstől a saját műsorok készítésén át a műsorvezetésig. Egy angol, pontosabban skót születésű, brilliáns íráskészségű főnök mellett így lettem angol nyelvű rádiós újságíró.
Hamarosan bekerültem magyar műsorokba is. Riporterként, aztán műsorvezetőként, végül a három órás, élő Petőfi délelőtt, a Zeneszó felelős szerkesztőjeként. A jazz világa riporter-műsorvezetője voltam, amikor, a hetvenes évek elején, megtörtént a nagy áttörés: végre beengedték Magyarországra ennek az addig nyugati mételyként megbélyegzett műfajnak az óriásait: eljött Thelonious Monk, Duke Ellington, Oscar Peterson, Ella Fitzgerald. Erkel színházbeli hatalmas visszhangot kiváltó koncertjeiknek lehettem a műsorvezetője. A színpadon való megjelenés tehát szinte a rádiózással egy időben kezdődött. És a tévézés is. A tévé zenei klubja, Interfórum Fesztivál, Karmesterversenyek…
I. P.: A Stúdió adásaiban pedig 1980 és 97 között a Magyar Televízió máig legemlékezetesebb kulturális műsorában vehettél részt.
P. J.: És milyen csodálatos csapatban! Érdi Sándor vezetésével, Szegvári Katalin, Kepes András, Baló György mellett. Hatalmas öröm és megtiszteltetés volt velük dolgozni.
I. P.: Apukám nem szívesen hagyott ki adást a tizenhét év alatt, bár a végén már morgott, hogy összement a műsor.
P. J.: Ha rajtunk múlna, talán még ma is csinálnánk.
I. P.: De jó is lenne! És most, hogy nagyjából lezártad a müpás korszakodat, vannak terveid?
P. J.: Legjobban azt szeretném, ha újból volna lehetőségem szépirodalmat fordítani.
I. P.: Első hangoskönyved is saját magyarítás volt, ugye?
P. J.: Igen, A Goldberg-variációk Andrew Groftól. A szerző gyerekkora óta Amerikában élő magyar, aki magyarul jól beszél, de angolul ír. Hatalmas dicséretként könyveltem el, amikor azt mondta, hogy a magyar fordítás jobb, mint az angol eredeti. A könyvben egyébként két férfi sodró lendületű párbeszédéből rajzolódik ki egy elképesztő történet, aminek a szerző nem véletlenül adta A Goldberg-variációk címet: a zene lüktetése, sodrása erősen meghatározza a próza dinamikáját. Olyan szöveg, amit már olvasva is hall az ember. Nyilván így született a fordítás is. De egyébként minden szöveg felolvasva, kimondva működik, hat igazán.
I. P.: Olyan tizenötödik könyvednél jársz nálunk, a legkülönbözőbb zsánerekben. Hogy érzed, változott az előadásmódod az évek során?
P. J.: Felfedeztem a szünetek erejét, tehát jóval több szünetet tartok. Az egyik első könyvem után jeleztétek, hogy néha túl sodró a tempóm, és azt hiszem, igazatok lehetett, újabban már lényegesen lassabban olvasok. Szeretek felolvasni. A hangos olvasás éppen azért más minőségű befogadási élmény, mert nem futsz, nem futhatsz át a szöveg lendületén, ritmusán, zenéjén, a mondatok szépségén.
I. P.: Imádom a szüneteidet. Azt még jobban, amikor hallhatom a hangod. Különben már a mi munkánk, a minőség-ellenőrzés is öröm veled, hiszen az anyagaidat hibátlanul, bakimentesen adod le. Megtanultál vágni is?
P. J.: Elvileg vághatnék, hiszen ezt csináltam profi gépeken a Rádióban annyi éven át. Régen, amikor magnószalaggal dolgoztunk, akkor úgy, később, amikor beköszöntött a digitalizáció, akkor számítógépen. De most jobb ötletem támadt: a legegyszerűbb otthoni applikációval is ugyanúgy lehet végszózni, mint a Rádióban. Ha bakizok, visszamegyek a felvételben az utolsó jó szóhoz, vagy mondatvéghez, újra indítom és folytatom onnan.
I. P.: Mit gondolsz, vehet egyszer az utca embere is Petrányi-hangoskönyvet a boltban vagy online áruházban?
P. J.: Boldogan készítenék a nagyközönségnek is hangos-könyvet, ha erre gondolsz. Tudom, ez a piac nem a nagy bevételekről szól, nem is ez a része érdekel. Nekem tényleg a hangom a munkaeszközöm, amivel azt hiszem, megtanultam elég jól bánni. Őszinte leszek, ez ügyben magabiztosabbá tett a nektek felolvasott tizenöt könyv is. És ha már őszintén beszélünk erről, még valami. Azért is jó lenne szélesebb hallgatóság felé nyitni, mert kicsit lehangol, hogy a látássérült hallgatók irányából semmi, de semmi visszajelzés nem jön. Még azt sem tudom, hogy kívületek, akiknek ez a feladata, meghallgatja-e bárki ezeket a felvételeket. Olyan jó lenne tudni, hogy haszna, értelme van annak, amit az ember akkora lelkesedéssel, nem kevés idő alatt megcsinált. Hogy valaki, vagy pláne valakik örülnek neki, hasznát veszik.
I. P.: A hallgatóink hallgatása a könyvtárban is téma, és ígérem, hogy hamarosan meg is próbáljuk szóra bírni őket. De vigyázz, én például egy Mácsai- vagy Für Anikó által felolvasott hangoskönyv hallatán sem küldök okvetlenül visszajelzést a kiadónak. Azért velünk maradsz még?
P. J.: Most is készül egy új felvételem nektek. Az egyik legkedvesebb barátnőm szeme olyan sokat romlott az utóbbi időben, hogy alig tud olvasni. Pedig nagy könyvmoly. Legutóbbi felolvasásomat, amit egy kicsit éppen az ő kedvéért is választottam, elküldtem neki, és nagy örömet szereztem vele.
I. P.: Ha a hölgy igazolást hoz nekünk a szemorvostól, holnaptól már hozzáférhet a hangoskönyvtár teljes állományához, ami a mai napon éppen 4773 felvétel. Mi gyűjtjük a könyvmolyokat!
P. J.: Ez remek, eszembe sem jutott! Szólok is neki.
I. P.: Azért azt ígérd meg, hogy ha a közeljövőben hangoskönyv-sztár leszel, a Bodor Tibornak is leadsz egy példányt a profi anyagokból!
P. J.: Ebben biztos lehetsz, bár félek, ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Hogy a kiadóknál ezzel az ember elinduljon, ahhoz kérni, kilincselni kellene, ami nekem nem nagyon megy. Igaz, szerencsés voltam eddig, valahogy mindig megtaláltak a kedvemre való feladatok. Talán ez is szembejön, ki tudja? Vagy ha nem ez, akkor valami más. Unatkozni biztos nem fogok.
Iván Péter
Fotó: Csiba Szilvia