Az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány elnöke, kétszeres paralimpikon, három gyermek édesapja. Az elmúlt években a neve összeforrt azzal a küzdelemmel, amit azért folytatott, hogy száz év kihagyás után újra legyen Erdélyben magyar tannyelvű iskola a vak és gyengénlátó tanulók számára. Butu Arnold Csabát az iskola aktualitásairól és az elmúlt évek kihívásairól kérdeztük.

Az elmúlt évtizedekben többször is váltania kellett – melyek voltak életében a legfontosabb fordulópontok?

Az 1989-es fordulat után magánvállalkozó lettem. Női fehérneműket és fürdőruhákat készítettünk, aztán jöttek a kerékpáros évek, majd az iskolaprojekt következett. Röviden így lehetne összefoglalni. Ám az életemben az igaz törés 2002-ben következett be, amikor úgymond „behelyeztek a vakok dobozába”, és valami olyan célt kellett találnom, amely újra értelmet ad az életnek. Mélyponton voltam, a vállalkozás odalett, a feleségem akkor várta a harmadik gyermekünket… Ez a kilátástalan időszak két hónapig tartott, majd lassan rájöttem – amikor már nem homályosított el az üzleties gondolkodás –, hogy valami mást akarok csinálni.

Ez a fajta kitartás sportolóként is a segítségére volt, hiszen két olimpiára is eljuttatta. Hogyan jött a kerékpározás ötlete?

Látóként rengeteget sportoltam, de nem versenyszerűen. A versenysport már csak aliglátóként jött az életembe 2003-ban. Ekkor volt a Fogyatékkal élők európai éve, melynek keretében először egy lisszaboni, majd egy velencei túrát tettünk meg tandemmel. Erre figyelt fel 2004-ben a jelenlegi romániai sportminiszter, Novák Ede, aki akkor már kvalifikálta magát Athénba. Ő javasolta, hogy ha már bringázom, csináljam komolyan. Én pedig megfogadtam a tanácsát: 2005-ben volt az első versenyem, ami után 2008-ban a pekingi paralimpián román, a 2016-os riói paralimpián pedig már magyar színekben versenyeztem. Az eredményeimet nem érmekben mérem, a legfontosabb, hogy amikor én kezdtem, még nem volt Magyarországon parakerékpár szakág, ma viszont már 7-8 versenyzőjük is van, és miután én abbahagytam, utána is sikerült kvalifikációt szerezniük Tokióba.

Feladata azonban önnek is maradt bőven a sportos évek után is. Milyen célok hívták életre az erdélyi magyar látássérültek érdekeit szolgáló civil szervezetet?

A szervezetet 2014-ben alapították egyesületként, engem 2017 decemberében kerestek meg. Ismertek, tudták, hogy mindenféle jogi háttér nélkül már 2006 óta az iskolaprojekten ügyködöm. Rögtön írtam is két pályázatot, mindkettő nyert, így nem volt mese, csinálni kellett tovább. Mára átvettük az egyesületet, elindítottunk egy ugyanolyan céllal működő alapítványt is, és töretlenül a látássérült tanulóknak létrehozott iskolán dolgozunk. Romániában hét speciális oktatási intézmény van, de egyikben sincs magyar nyelvű oktatás. A három székelyföldi megyében szükségletfelméréssel kezdtük a munkát, aminek az eredményeiből kiderült, hogy 193 látássérült iskoláskorú gyermek él a területen, közülük mindössze 7-en jártak a román tannyelvű vakok iskolájába, a többiek ahogy tudtak, úgy próbáltak érvényesülni az integrált oktatásban, de nagyrészt csak statisztikailag voltak jelen a rendszerben. Elkezdtük tehát az iskolaprojekttel, de hamarosan hólabdaszerűen nőttek a feladatok.

Mi mindennel foglalkozik napjainkban az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány (EMLA)?

Mivel Romániában nincs sem tiflopedagógus-képzés, sem elemi rehabilitáció, egyre több felnőtt látássérült ember keres meg minket, és sokféle területen kérnek tanácsot. Segítséget nyújtunk az eszközhasználat megtanulásában, valamint a digitális eszközök és szoftverek használatának elsajátításában. Volt például egy vak fiatalember, aki teljesen elszigetelődve, magányosan ült otthon. Őt megtanítottunk az okostelefon használatára, elkezdte használni a közösségi médiát, kinyílt előtte a világ, és még barátnője is lett.

Mint említette, az EMLA egyik fő célkitűzése egy önálló, magyar tannyelvű, speciális bentlakásos oktatási intézmény és rehabilitációs központ létrehozása magyar nemzetiségű látássérült emberek számára. Mi minden történt az elmúlt években ennek érdekében? Hol tart most a folyamat?

A bentlakásos iskola ingatlana már megvan, ám ott jelentős változtatásokra lesz szükség. Egy teljesen új iskolaépületet kell építeni, mert szigorúak az előírások, és a jelenlegi épületünket nem tudjuk úgy átalakítani, hogy megfeleljen a szabályozásnak. Többek között három lépcsőház és egy lift kialakítása is feltétel, mert a román törvények szerint a látássérült emberek egyedül menekülni képtelen személyek.
Az iskolánk névadója Katona Lajos, aki kilencévesen veszítette el a látását és fél kezét egy robbanásos baleset következtében, de nem hagyta el magát. Jól tanult, később filozófia-pedagógia szakon végezte el tanulmányait, majd a Látássérültek Kolozsvári Líceumában tanított mértant. Megtapasztalta a tantárgy oktatásának nehézségeit, és szabadalmaztatott egy rajzkészüléket, mellyel domború mértani rajzokat lehet készíteni. Emellett kialakította magának a faragás és a plasztikai formák alkotásának technikáját.
Amit tehát a huszadik század elején működő erdélyi vakiskoláról tudunk, azt neki köszönhetjük. Alig maradt meg valami, de ő a hetvenes-nyolcvanas évek elején megtalálta az udvaron az iskola első évfolyamának megperzselődött jelentését. Később, komoly levéltári feltáró munkát követően, megírta a vakok kolozsvári intézetének 1900-1920 közötti történetét, melyet saját költségén ki is adott. Az alapítvány kezdeményezésére tavaly a munkáiból tárlat nyílt Székelyudvarhelyen.
Ilyen előzmények után mi azzal a hittel kezdtünk neki az iskolaprojektnek, hogyha a kilencszázas évek elején sikerült közadakozással elindítani, akkor talán most is. De fordítva történt: míg száz éve arányait tekintve a magyar kormány elenyésző összeggel járult hozzá az iskolaépítéshez, most komoly támogatást kaptunk Magyarország Kormányától a központi helyen lévő épületegyüttes és az egyhektáros terület megvásárlásához.

Emellett pedig az MVGYOSZ és az EMLA között is egyre szorosabb az együttműködés. Milyen területekre terjed ki a közös tevékenység?

Számos területet érintően kapcsolatban állunk, az elmúlt években mindig számíthattunk a szövetség szakmai támogatására, ahogy az eszközök kedvezményes áron történő beszerzésére is. Amelyen felül az is komoly segítség, hogy az EMLA tagjai ugyanúgy elérhetik az MVGYOSZ hangoskönyvtárát, mint a magyarországi látássérült emberek. 2002 óta figyelem a szövetség tevékenységét, látom, mekkora fejlődés történt.

Önt tavaly decemberben a magyar tévénézők is megismerhették, hiszen a két hónapig tartó Jónak lenni, jó! program keretében egyéni életutak is képernyőre kerültek az Embermesék sorozatban. Hogyan érintette a megkeresés?

Megtisztelő volt a felkérés, de nem néztem vissza a portrét, nem szeretem magamat központi helyre tenni. Magát a sorozatot nagyon fontosnak tartottam, mert rólunk, a látássérült emberekről szólt, és ez a lényeg. A közös cél, a látássérült emberekért való munka, az ügy fontossága jelenik meg a nevünkben is: Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány.

Beszéltünk múltról, jelenről, de nem titok, hogy az elkövetkező néhány évre is megvannak már a legfontosabb tervek…
Az iskolaprojekt az iskolás korosztálynak szól. Nem akartunk mi felnőttekkel dolgozni, de annyi tragédiát látunk, hogy azok mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Két személyről is hallottunk az utóbbi időben, akik vakon leérettségiztek, s onnan egyenesen az öregek otthonába kerültek. Ahhoz, hogy a vak emberek ne kerüljenek ilyen hátrányos helyzetbe, nálunk is szükség lenne a Vakok Állami Intézetéhez hasonló intézményre. Ez a következő cél.

HK