Kevés ember akad az MVGYOSZ és tagegyesületei háza táján, aki ne ismerné dr. Nagyné Berke Mónikát, az országos szövetség szolgáltatásvezetőjét. Munkakapcsolatai rendkívül szerteágazóak, szakmai tapasztalatait széles körben elismerik, és ennek köszönhetően sokan fordulnak hozzá tanácsért, véleményért, segítségért.

Vakok Világa: Minden sikeres szakmai életút mögött ott húzódik a motivációt adó privát szál is, amire a kívülállók ugyan kíváncsiak, de általában nem tudnak róla semmit – vagy ha mégis, akkor azt is rosszul. Lebbentsük fel a fátylat, mesélj egy kicsit az olvasóknak erről a privát szálról!

Nagyjából nyolcéves koromig teljesen átlagosan teltek a hétköznapjaim. A fordulópont akkor következett be, amikor retinaleválás miatt gyakorlatilag egyik napról a másikra elveszítettem a látásomat. Ezt követően kerültem Budapestre, a Vakok Általános Iskolájába, ahol egy remek tanárnak, Borbély Margó néninek köszönhetően nagyon gyorsan elsajátítottam a pontírást. Már az általános iskolában kiderült, hogy nagyon sok minden érdekel, sőt, nemcsak érdekel, hanem még kedvem is van hozzá. Versenyszerűen sportoltam, kosarat fontam, agyagoztam, szőttem és még sorolhatnám. Ha a sokoldalúság tanítható, illetve fejleszthető, akkor ez az én esetemben ekkor következett be, amiért a mai napig hálás vagyok. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, különösen a közös könyvolvasásokra, amikor a délutános tanár, vagy az, aki a hétvégén vigyázott ránk, könyvet olvasott fel nekünk, látássérült diákoknak. Ilyenkor végigfeküdtünk a társalgó szőnyegén vagy a kertben a padokon, és a tanár egészen addig olvasott fel nekünk, amíg el nem ment a hangja. A könyvek iránti rajongásom, az irodalom szeretete egészen biztosan innen ered. De emellett sokszor vittek minket kirándulni, tandemezni, és gyakran jártunk az állatkertbe és a vidámparkba is. Innen szép emlékekkel és jó tanulmányi alapokkal léptem át a középiskolába, a látó diákok közé.

V. V.: Amíg eljutottál az érdekképviseleti munkáig, nagy vargabetűket írt le az életed. Tinédzserkorodban akár filmszínész is lehettél volna…

A középiskolai éveim úgy teltek, mint minden más társamnak: néha lógtunk az órákról, volt, amikor jól tanultunk, és volt, amikor nem. Ekkor kerültem be Tímár Péter Vakvagányok című játékfilmjébe, ami szintén elképesztő élményeket adott. Nagyon szerettem a forgatást, a felkészítő tábort, a több hónapig tartó táncórákat, amelyeket a méltán népszerű táncművész, Bozsik Yvett tartott nekünk, látássérült szereplőknek. Sok izgalmat hozott az életembe a film, részt vehettem a Filmszemlén, szerte az országban közönségtalálkozókra jártunk, sőt, még az is előfordult, hogy a buszon autogramot kértek tőlem. Szóval izgalmas volt ez az időszak, egy tizennyolc éves lánynak valóban ritkán adatik meg ilyesmi. Bár sohasem akartam színésznő lenni, de sok olyan tapasztalatot és készséget szereztem akkor, ami később a hasznomra vált – például nem okoz gondot, ha sok ember előtt kell megszólalnom.

V. V.: A fiatalok körében az érdekképviseletek nem igazán számítanak vonzónak, hiszen ez nem az a terület, ahol gyorsan lehet látványos sikereket elérni. Minden eredményt hosszú hónapok vagy évek alatt megtett apró lépésekkel lehet elérni, amihez elsősorban türelem és empátia szükséges. Te hogyan kerültél az érdekképviseleti munka közelébe?

Az empátiával nem volt gond, hiszen a középiskola után az ELTE-n folytattam a tanulmányaimat, ahol a szociális munkás szakot választottam, és 2006-ban el is végeztem. A látássérült emberekért végzett érdekképviseleti munkába már a diploma megszerzése előtti években bekapcsolódtam. Az egyetemi gyakorlatot a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél töltöttem, ahol nemcsak sok tapasztalatot gyűjtöttem, de türelmet is tanultam. Ez az időszak személyes vonatkozásban is eredményesnek bizonyult, sőt, egyfajta mérföldkőnek tekintem. Egyrészt azért, mert 2005-től 2010-ig az egyesület már főállású munkatársként alkalmazott, amit sikerként éltem meg, illetve olyan alapokat kaptam, amelyekre a későbbiekben építkezni tudtam. Másrészről pedig azért volt meghatározó ez az időszak, mert a privát életem is ekkor vett új irányt. Férjemmel, dr. Nagy Sándorral 2009-ben ismerkedtünk meg egy szemléletformáló program alkalmával, majd 2012-ben összeházasodtunk. A szerelem ugyan Budapestről Debrecenbe vitt, de az érdekképviseleti munka iránti elkötelezettségem mit sem változott, sőt! Sándorral – akit időközben megválasztottak az országos szövetség elnökének – a kezdetektől fogva kölcsönösen segítjük, támogatjuk egymást, hiszen közös a cél, közös az akarat. A Látássérültek Észak-alföldi Regionális Egyesületénél 2010 óta dolgozom, jelenleg is, bár most csak távmunkában, mivel az MVGYOSZ-nél vállalt feladataimat a fővárosban kell teljesítenem, ráadásul úgy alakult az életünk, hogy nemrég Szarvasra költöztünk. A debreceni csapatot elsősorban pályázatok írásával, elszámolásával segítem.

V. V.: Debrecen után újra Budapestre vezetett az utad, de már nem a regionális egyesülethez, hanem ahogy említetted is a feladataid között, az országos szövetséghez. Hogy érezted, szintet léptél?

2018-ban az éppen induló Távszem projekt szakmai vezetőjeként kerültem az MVGYOSZ-hez. Egy regionális egyesülethez képest az országos szövetség működése sokkal összetettebb, és kétségtelen, hogy valóban szintlépésnek számít – de nemcsak szakmai szempontból, hanem felelősség tekintetében is. Hatalmas bizalommal fogadtak, amiért a mai napig hálás vagyok a kollégáknak. Maga a projekt két évig tartott, rengeteget dolgoztunk azért, hogy beindíthassuk ezt a hiánypótló szolgáltatást. A sajtó részvételével megtartott projektátadó eseményen élőben demonstráltuk a Távszem éles működését, és igazából ott tudatosult bennem, hogy valami egészen különlegeset alkottunk. Nagyon büszke vagyok erre a szolgáltatásra, amelynek azóta is töretlen a népszerűsége. Havonta 1000-1200 alkalommal kérnek távsegítséget a felhasználók, ami hatalmas szám – én magam is napi szinten használom.

V. V.: Egy olyan sokrétű tevékenységet folytató szervezetnél, mint az MVGYOSZ, hogyan lesz valakiből szolgáltatásvezető? A szolgáltatások speciális jellegéből kifolyólag nehezen elképzelhető, hogy itt helyt tudna állni egy kívülről érkező ember…

A Távszem létrehozásához elképesztően sok technikai, szakmai, jogi lehetőséget kellett összehangolni a felhasználók igényeivel, és persze a rendelkezésünkre álló anyagi források jelentette korlátokkal is. A projekt szakmai vezetőjeként a megvalósításban közreműködő szakemberekkel való egyeztetés az én feladatom volt. Közben rálátást szereztem az MVGYOSZ többi szolgáltatására is, ami egy természetes folyamat volt, hiszen egy szervezet életében minden mindennel összefügg. Úgy is mondhatnám, hogy ez olyan, mint egy többismeretlenes egyenletrendszer megoldása. A Távszem sikerét látva aztán felmerült az ötlet, hogy ha egy ilyen jelentős projektet végig tudtam vinni, illetve más új szolgáltatások bevezetése is a nevemhez fűződik, akkor célszerű lenne, ha a többi fontos szolgáltatást is én koordinálnám. Újra bizalmat kaptam, és nem tagadom, ez hatalmas kihívást jelentett, ugyanakkor nagy lehetőséget is, amire örömmel mondtam igent. A szövetség szolgáltatásait én magam is használom, így az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy mind a szolgáltatásnyújtó, mind pedig a felhasználó oldaláról végig tudom követni a teljes folyamatot. Ez pedig mind a szolgáltatások színvonala, mind a fejlesztési irányok szempontjából nagy előny.

V. V.: Az elmúlt időszakban több olyan szolgáltatást is bevezetett az MVGYOSZ, amelyek még a 21. század technikai lehetőségei mellett is figyelemreméltóak. Az ember azonban úgy van megalkotva, hogy a jót hamar megszokja, és mindig valami újat szeretne. A szolgáltatások területén milyen terveid vannak, milyen újdonságok várhatóak a közeljövőben?

A szolgáltatásvezetői pozícióban 2020 óta dolgozom a szövetségnél. Nagy örömmel tölt el, hogy azóta olyan új fejlesztéseket valósíthattunk meg, amelyekre a látássérült emberek már régóta vártak. A hangoskönyvek online elérése, a webáruház elindítása, a Vakok Világa folyóirat megreformálása, a székház felújítása mind kötődik hozzám. Mióta az eszemet tudom, olyan ember vagyok, aki eléri azt a célt, amit kitűz magának. Azt vallom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Természetesen most is vannak terveim, amelyeket szeretnék megvalósítani a következő időszakban. A legfontosabb az, hogy a székház felújítása befejeződjön – ez egy igen nagy és felelősségteljes feladat, sok időt és energiát fordítok erre. A közeljövőben szeretnénk bevezetni, hogy a Braille-könyvtár olvasói Braille-kijelzőn is kikölcsönözhessék a könyveket, de a tervek között szerepel a Távszem szolgáltatás továbbfejlesztése vagy akár összekapcsolása is más alkalmazásokkal. De említhetném a balatonboglári üdülőt is, ahova mi magunk is járunk, ezért pontosan tudjuk, hogy nagyon rossz állapotban van, megérett a felújításra. Bízom benne, hogy ezen a téren is lesz előrelépés; mi Sándorral mindent megteszünk azért, hogy az elnöki megbízatás lejártáig, 2025-ig ez megtörténjen.

V. V.: Úgy tűnik, mintha az érdekképviseleti munka otthon is folytatódna… Mennyit tudsz pihenni, mivel töltöd szívesen a szabadidődet?

Azt elég hamar megtanultam, hogy az érdekképviselet egy 24 órás műfaj, ezért az MVGYOSZ ügyeivel való foglalkozás bőven túlmutat a hétköznapi munkaidőn – de ezzel nincs is semmi baj. A férjem elnökként ezt vállalta. Természetesnek tartom, hogy ha valami olyasmit hallunk vagy olvasunk, ami érintheti a szövetséget, illetve tágabb értelemben a látássérült embereket, akkor azt megbeszéljük. De az is természetes, hogy – mint ahogy mindenki másnak – nekünk is szükségünk van arra a bizonyos én-időre. Abban a kevés szabadidőben, ami a rendelkezésemre áll, szívesen hallgatom az online hangoskönyveket. És imádom a tengert, engem rendkívül pihentet, amint a hullámok morajlása kimossa az összes gondolatot a fejemből. Kifejezetten kedvelem a vak pingpongot, de nagyon szeretem a tartalmas beszélgetéseket is a barátokkal, valamint a jó zenéket… És persze az állatokat.

V. V.: Apropó, téged nagy kutyásként ismer mindenki…

Igen, néha én sem ismerem meg magam kutya nélkül. De félretéve a tréfát: az egyetem után hoztam egy nagy döntést. Volt a környezetemben pár vakvezetőkutya – Cézár és Frici –, akiket nagyon szerettem. Ők voltak azok, akik motiváltak arra, hogy vakvezetőkutyát igényeljek. Nem bántam meg. Fibi volt az első kutyusom, majd az ő halála után Ales, egy csodaszép fekete labrador került be a családba. Sajnos már ő is eltávozott az örök vadászmezőkre, így jelenleg nincs kutyám, de amint az életkörülményeim engedik, biztos, hogy lesz. Túl sokat kell utaznom Szarvas, Budapest és Debrecen között. Ritkán mondok ilyet, de ezt egyelőre nem merem bevállalni.

-fz-

Az interjú a Vakok Világa folyóirat 2022/3. lapszámában jelent meg. A folyóirat példányai elérhetőek az MVGYOSZ webáruházában.