A Benedek Elek meseíró pályázat díjazottjaival készült sorozat záró interjújában Sztakó Krisztina a pályázat különdíjasával, Szabó Istvánnéval beszélgetett, aki Az utca című meséjével lopta be magát a zsűri szívébe.

Egy viszonylag melegebb napon telefonon interjúvoltam Szabó Istvánnét. Kriszti a Krisztivel kedélyesen elbeszélgettünk, és az is kiderült, hogy több közös érdeklődési körünk van, ahogy több „vakos” levelezőlistán is nyomon követjük egymás ténykedését.

– Tényleg te lennél egyes listákon fenn?

– Igen, az a Szabó Istvánné én vagyok. Sokszor látom, hogy kérsz vagy megosztasz filmeket, rádiójátékokat és egyéb jó dolgokat.

– Igen, de engem könnyebb a nevemről beazonosítani, a Szabó István és neje kissé gyakoribb név. Hasznosítod is azokat, amiket megosztok?

– Igen. Szeretem a rádiójátékokat, főleg a meséket, mesejátékokat. Nem véletlen, hogy kedvencem a Magyar népmesék sorozat Szabó Gyula előadásában.

– Megint egy Szabó… Hogyan keveredtél a Benedek Elek mesepályázat írói közé?

– A férjem biztatott, hogy nincs mit vesztenem, próbáljam meg. Valaha ő is így kezdte az ONKYO pályázaton. Hát, megpróbáltam én is! És lehet, hogy igaz a mondás: aki mer, az nyer!

– Rengeteg más irodalmi pályázat van. Azokon is megpróbálod?

– Nem kizárt, de verset biztosan nem faragok, az nem az én világom. De lehet, hogy más kategóriában ismét tollat, vagy ha úgy tetszik billentyűzetet ragadok. S talán most én mondom a férjemnek: nincs mit vesztened, írj!

– Miért pont cica és miért így?

– A történet alapjai valahol igazak, ha nem is úgy és olyan formában, mint leírtam. Tényleg volt gyerekkoromban cicánk, igen szerettük. A középiskolás éveimre nyúlik vissza a történet. Akkoriban még a szüleimmel éltem egy panellakásban, gyengénlátóként. A szüleim a lakásba hoztak egy házi, szürke nőstény cicust, mindannyian nagyon szerettük. A színe hamuszürke, s nagyon szeretetre méltó volt. Többször is ellett kis cicákat, amiket természetesen elajándékoztunk, kivéve egy szürke és fehér színű kandúrt. Ezek után a mama és fia együtt élt velünk a lakásban, szeretetben, s békében. Egyik alkalommal, amikor a mama cica ellés előtt állt, a szüleim elmentek a telekre és én egyedül maradtam a cicákkal. Felkészültünk s elkészítettük a mama cica helyét arra az eshetőségre, ha megszületnének a kis kölykök. Eljött az éjszaka, és én alvásomból arra ébredtem, hogy a mama nagyon nyugtalan. Gyorsan felkeltem és megnéztem, hogy mi lehet a baj. Még nem születtek meg a cicák, de mivel nagyon nyugtalan volt Szöszi, mert ez volt a neve a mamának, beengedtem magamhoz. Ezután Szöszi és én is megnyugodtunk és ismét álomba merültem. A következő ébredésemkor csámcsogó hangra keltem fel. Megnéztem a kis hamuszürke mamát és döbbenten tapasztaltam, hogy az ágyamba születtek meg a kölykök. Uram Isten, most mit csináljak?! Hagytam egy darabig, amíg mindenki megnyugodott, aztán szépen, lassan, óvatosan kivittem őket az előkészített helyükre, ahol már békésen szunyókálhattak tovább. Nagyon nagy volt a boldogság és engem is elöntöttek az érzések! Ahogy teltek az órák, azt vettem észre, hogy az előző ellésből született kandúr, akit Picinek kereszteltünk el, oda bújt a mamájához és ő is kiharcolt magának egy cicit, amin jól érezte magát, s a mamája sem kergette el!

Hihetetlen élmények és érzések voltak ezek, amik elkísértek az életem folyamán. Ami még nagyon maradandó élmény volt, hogy amikor Szöszi és pici is még kicsik voltak, akkor többször előfordult, hogy a lakás sötét folyosóján haladva rájuk léptem, persze akaratlanul és ez nekem fájt, de nem tehettem róla, s mintha ezt ők is tudták volna, nem éreztettek semmiféle rosszallást. Egy idő után, amikor ezen a folyosón jártam és ők is arra sétálgattak, meglátva engem, kitértek az utamból. Hihetetlen, hogy mennyi eszük volt, hogy felmérték, hogy nem bántásból tettem, amit tettem, s ezt ügyesen, okos módon oldották meg. A Pici nevű kandúr cica elég magának való volt. Velem szemben kivételt tett, mert egyedül csak az én ölembe maradt meg, s volt olyan, hogy miközben én néztem a tévét, ő odatelepedett és órákon át az ölemben szunyókált. Amikor megnőtt elajándékoztuk, mert gyakran megszökött. Egy rokonunkhoz került, kertes házba, ahol jól érezte magát.

A történet vége nagyon szomorú, mert sajnos egy rosszakaró szomszéd egy napon megmérgezte a mi kis szeretetreméltó házi kedvencünket. Sokáig emlegettük, és a mai napig megőriztük a róla készült fotókat. Valahogy ez a cicás dolog igen mély nyomot hagyott és az állatszeretet mindenképp megmaradt a mai napig.

– De mintha nem csak a cicák kerültek volna hozzád közel… Milyen az élet a labradoodle mellett?

– Az életem úgy alakult, hogy több mint 10 éven keresztül albérletről albérletre kellett költöznöm, s mivel a főbérlők nem engedélyezték a házi kedvencet, így nem tarthattam egy kis házi állatot sem. Később megismertem a férjemet, aki egy pár évvel ezelőtt igényelt egy vakvezető kutyust, ő a mai napig is velünk él. Az összeszokás nem volt zökkenőmentes, igen öntörvényű a szentem, hiszen labrador és uszkár keverék, de ma már engedelmes és jó vezető. Erről is rengeteget tudnék mesélni…

– Igen. A vakvezetőkutyákról számtalan történet és sztori van. (Néhányat hirtelenjében meg is osztottunk egymás között a telefonban, nevetve és kuncogva meséltük egymásnak a történeteket, amik megestek velünk az évek folyamán…) Mégis inkább arra kértem Krisztit, hogy meséljen pár szót magáról az olvasóknak.

– Ahogy említettem kamaszként még gyengénlátó voltam, de az évek folyamán ez fénylátásra csökkent. Férjemmel jó házasságban élek és sok nehézség után ma már kiegyensúlyozott és boldog nő vagyok. Vannak ugyan egészségi problémáim, így aztán cicánk már nem lesz, de remélem, hogy a doodle sokáig marad még velünk!

Az egészségi állapotom már nem engedi, hogy dolgozzak, így aztán a férjemet boldogítom, ő meg engem egész nap! A karantén még erre rápakolt egy lapáttal, tényleg a nap 24 órájában összezártuk magunkat egymással, de nagyon jól viseljük a társaságunkat!

– A klasszikus kérdést sem szeretném kihagyni: mit üzensz az olvasóknak, miért írjanak és hallgassanak mesét?

– Ha klasszikus kérdés, akkor klasszikus válasz: mert a mese nagyon szórakoztató, még az én koromban is! Szeretem a retró meséket pl. Mézga, Frakk stb. No és írjanak is, mert vesztenivalójuk nincs. Ha nem is nyernek, akkor is érdemes, hiszen az ember csak jobban érezheti magát, ha kiírja, ami benne van. Valahogy ez olyan felszabadító érzés.

– Igazán jó volt veled beszélgetni! Köszönöm az interjút! Írj még és én ígérem, hogy ott leszek a zsűriben!

– Köszönöm a lehetőséget. Ki tudja, lehet, hogy egy jelszó mögött ismét én bújok majd meg egy-egy pályázat alkalmával.

 

Sztakó Krisztina