Németh Tamásné Berta Edinával, a Benedek Elek meseíró pályázat harmadik helyezettjével, a kis kovászról szóló mese szerzőjével beszélgetett Sztakó Krisztina.
A kelesztő buborékok segítségével mosolyog az üvegben a kiskovász
Be kell vallanom, hogy Edinával már régóta ismerjük egymást, nem kevés közös témánk és érdeklődési körünk van. Ezért is bátorkodtam nyíltan és szemtelenül rákérdezni mindenre, ami csak felötlött bennem!
– Kérlek, mesélj magadról! Milyen iskolát végeztél, mióta vagy látássérült, mit dolgozol, mi a hobbid, mit szeretsz csinálni szabadidődben… Ismerve téged, tudom/tudjuk, hogy vonzódsz a művészetekhez. Mesélnél erről pár gondolatot?
– Születésem óta vagyok aliglátó és hallássérült is, ami lassacskán kezd mások számára is észrevehető fokra erősödni, a zenélést és a kovászolást azonban szerencsére nem zavarja.
Iskolába javarészt látók közé jártam. Konzit végeztem zongora szakon és németnyelv-tanárként diplomáztam, de szívügyem a Braille, hivatásom a pontírású kották készítése.
Hobbim a zene mellett a rajz: papírra filccel, fára pirográffal, üvegre gravírozóval; síkírású és Braille-könyvek olvasása és természetesen a legújabb, a kovászolás.
– Azt is tudom/sokan tudjuk, hogy írni is szoktál. Verseket. Más műfajban is alkotsz? Például mese, novella, regény… Nyilvánosan elérhetők írásaid? Én elolvasnám őket! Milyen gyakran írsz? Mi ihlet meg?
– Kedves tőled, hogy olvasnád írásaimat. Egy szürkefedeles füzet rejti verseimet, melyek közül pár megjelent a Vakok Világa hasábjain és az MVGYOSZ jubileumi verseskötetében, a „Múlt, jelen, jövő”-ben.
Az ihlettel úgy van, hogy jön egy hangulat, egy illat, egy érzés, egy látvány, ami annyira megfog, hogy a lelki lenyomatát meg kell örökíteni, és ezt egyszerűbb szavakkal, mint vászonra festékkel. Verseken kívül írok prózában is: rendszeresen jelennek meg cikkeim a Szemezgető című periodikában mindenféle engem éppen foglalkoztató témában.
Mesét is írtam már többet. Ez úgy indult, hogy a Vöröskereszt egyik helyi csoportjának Mikulás-ünnepségére kértek fel bennünket férjemmel, Németh Tamás zongoraművésszel Télapó-csalogató dalok előadására, aztán következő évben kitalálták, hogy mondjak mesét, de énekeljünk is: erre írtam egy olyan történetet, amibe beleszőttem az ismert téli dalokat.
– Milyen viszonyban állsz a mesékkel? Milyen meséket szeretsz? Szerinted miért fontos az ember életében a mese? Hogy kapcsolódhat a mese például a zenéhez, más művészetekhez? Érdemes ezt összekapcsolni?
– Szüleim rengeteget meséltek nekem gyerekkoromban, különösen anyu volt hihetetlen ügyes ebben. Arról, hogy van az udvarban három kiscica, a mai napig képes olyan mesét rögtönözni, amivel a legizgágább kisgyerek figyelmét is leköti, így aztán volt honnan tanulnom.
Műfaji szempontból nem vagyok válogatós, a népmesétől kezdve a minőségi modern mesékig bármi jöhet.
A mese megunhatatlan. Hát melyik felnőtt ne állna meg egy színvonalas rajzfilm képkockái előtt vagy egy jól hangzó gyerekdalnál? Ott van mindjárt Gryllus Vilmos, akinek 4 dalosfüzetét átírtam Braille-ba, mert kicsik és nagyok örömmel forgatják azokat. És így meg is érkeztünk a zene meg a mese kapcsolatához, amik szerintem elválaszthatatlanok. És ugyanígy a rajz is. Egy vidám figura egy papírszeletre vetve – vagy Braille-jelekből egy kis virág, pillangó, szívecske – kész is a könyvjelző, ami mosolyt csal mindenki arcára. De ha azt vesszük, a babák a szobrászatot, a plüssök a textilipart kapcsolják a meséhez.
– Mikor döntötted el, hogy indulsz a pályázaton? Mi volt az, ami miatt úgy gondoltad, hogy mesét kell írnod?
– Évek óta magunk sütöttük a kenyerünket, ám a karantén réme az összes élesztőt felvásároltatta az emberekkel, mint a mesémben, nekünk már nem jutott. Megpróbálkoztunk a szódakenyérrel, de az olyan kellemetlen ízű és szagú volt, hogy elhatároztuk: inkább nem eszünk többé kenyeret! Ekkor bukkantam rá az interneten Bíró Csaba kovászos tananyagára, amit a Vakok Iskolájában tanuló pékjelöltjeinek tett fel, majd pedig Szabadfi Szabolcs, népszerű nevén Szabi, a pék karantén idején indított kovásznevelő videósorozata alapján életre hívtam a mi kis kovászunkat. Ezt az egész időszakot a kovászneveléssel, az itthon töltött hetekkel, amikor a nap járásának szinte minden percét nyomon követhettem, úgy éltem meg, mint egy valódi mesét. Így aztán, amikor megláttam a pályázatot, a témám adott volt, csak meg kellett írni.
– Érdekes a témaválasztás. Tényleg igaz, amit a zsűri a mese mondanivalójának gondol, hogy a kitartásról, egészséges életmódról, a kenyérkészítés mikéntjének fontosságáról szól, és különösen aktuális most, a covid idején?
– Mivel nekem a kovászolást a kényszer hozta, választásom nem volt, vitt az áramlat előre: etettem, gondoztam, figyeltem, a felesleget sose dobtam ki, hanem gyűjtögettem, kitaláltam, hogy használhatom fel… Valahogy észrevétlenné vált az, hogy ez az egész nem is olyan egyszerű. Most, hogy már 3 kovászos csoport tagja vagyok a Facebookon, látom, mennyire nehéz a kovászindítás sokaknak. Ha ezt vesszük, valóban a kitartásról is szól és mindarról, amit leírtál, de én ezt nem tudatosan raktam bele, valahogy íródott magától a mesém.
– A gyerekek életében nagyon fontos a zene. Kottával és zenével foglalkozó emberként biztosan egyetértesz velem. Ahogy a mese is legalább ennyire fontos. Miért felejtenek el az emberek felnőttként mesélni és meséket hallgatni? Miért távolodnak el a minőségi zenétől? Persze ez csak költői kérdés volt… De az már nem költői, hogy hogyan lehet összekapcsolni a két művészeti ágat, hogyan lehet ezeket egyensúlyban tartani, és milyen módszerrel szerettetnéd meg mindkettőt annyira, hogy elkísérje a felnőttkorban is a gyerekeket?
– Egyszer régen tanítottam egy kislányt zongorázni. Nagy kedve nem volt, de elhozták a szülei. Beszélgettem vele, és hamar kitudtam, mi a kedvenc meséje. Következő hétvégén hajnalban a tévé előtt gubbasztottam és néztem a rajzfilmet, amit mondott, s mikor legközelebb jött, már ennek a mesének a közös nyelvét beszéltük. Óra végén aztán a kedvenc figuráját lerajzoltam, és a kezébe nyomtam a kis papírt, onnantól már boldogan gyakorolt.
Természetesen egy idő után vált az ember, nem köti le akármilyen rajzfilm, de valahol a fantasy, sci-fi, vagy a regény is mese, nem?
Bekuckózni egy jó könyvvel, pláne pontírásúval! Az az igazi!
A zenére is és az olvasásra is rá kell nevelni a gyereket, akkor felnőtt korában is vissza-visszatér hozzájuk. Jó példa volt erre régen a Cimbora irodalmi műsor a tévében, manapság pedig a Tóbiás matiné a rádióban, ami zenéről szól gyerekeknek hangszerismertetéssel, a szerzők, művek bemutatásával.
A médiának hatalmas szerepe van az emberek gondolatformálásában. Az igényes filmek, zenék sugárzása visszavezeti a közönséget a gyerekkor felhőtlen létezésébe. Ugyanezt érhetjük el élményt adó, színvonalas rendezvényekkel, olvasókörökkel, amiket remélhetőleg a járvány elmúltával újra megrendezhetünk, mert az embereket meg kell szólítani. Vezetni kell őket a jó felé.
Csodálatos lenne, ha a járvány után megmaradna az emberekben valami feszültségmentes „karantén-nyugalom”, szemlélődő lelassulás. Ennek a megélésére tökéletes a kovász.
Igen, talán segítene, ha a járvány után is meg tudnánk állni egy-egy pillanatra…
– Köszönöm a beszélgetést!
Sztakó Krisztina
