Az alábbiakban Iván Péter által készített könyvajánlókat olvashatnak. Az ajánlókban Péter személyes véleménye, gondolatai is megjelennek.

Felolvassa: Bencsik Gyula, Csányi Sándor (mindkét verzió elérhető a hangoskönyvtárban)

Gubónyi titkok könyve

Régebben már írtam arról, mekkora kultusza volt az ELTE olasz tanszékén az ezredforduló előtti években két mindmáig aktív szerzőnek. Csakhogy amíg Elena Ferrante láthatatlan maradt, s azóta sem fedte fel kilétét, Alessandro Baricco időközben nagy „megmondó emberré” lett. Éppen a napokban például hazája újraélesztésének forgatókönyvét tárta egy, a megtiszteltetéstől elalélt újságíró elé az olasz rádióban. Amúgy nem mond butaságokat. Fotogén, fess ember, még az utcán is úgy járkál, mintha kamera venné minden mozdulatát. Imádói és azok száma, akik rühellik (pár éve még egy gúnyregény is megjelent róla) nagyjából egyezik.

A fene tudja, nekem valahogy szimpatikusabb volt, mikor a kilencvenes években névtelen zenekritikusként kevéssé olvasott, fura írásokat kezdett publikálni (A „Harag-várak” és a „Tengeróceán” azóta itthon is megjelentek). Az igazi ismertséget harmadik regénye, a „Selyem” hozta meg neki. Kisregény inkább, s azon belül is hatvanöt elegáns fejezetkére osztotta – akkoriban még igencsak halkszavú – szerzője. Némely kiadó úgy adta ki, hogy a fejezetek közt üres oldalak állnak. De akár minden rövid mondat után állhatna egy üres oldal, hogy érzékeltesse a regény szép nagy csöndjeit.

Hervé Joncour selyemhernyó-kereskedő „azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék. Sorsukat oly módon szemlélik, ahogyan az emberek többsége egy esős napot szemlél.” (De szép! Az egész szöveg tele van hasonló érdekes mondatokkal.) Hősünk a 19. század közepén indul minden év októberének első napján a rémesen idegen, veszélyes, vadul rejtelmes Japánba selyemhernyógubókért. (Akkoriban Európában és a Közel-Keleten lárvák milliói pusztultak el egy bakteriális fertőzésben.) Mindig a rákövetkező esztendőben ér haza selyemgyártásból élő dolgos kis falujába. Mindig pontban április első vasárnapján, a nagymise idejére. Óramű pontosságú életét azonban kizökkenti a megszokott ketyegésből, hogy szerelemre lel ott, ahol sosem várnánk. Romantikus regény? Korántsem. Illetve az is. Szépen kibontja „az élet egy utazás”-allegóriáját, lehet a vágyva vágyott egzotikum regénye is, vagy akár szerelmi tankönyv bizonytalan házaspárok számára. A „Selyem” túl gazdag kincsesládika ahhoz, hogy egyetlen kulccsal kinyithassuk. De ez ne szegje a szépreményű hallgató kedvét: a könyv szinte olvastatja magát, s annyira foglalkoztatja az embert, hogy előbb-utóbb kénytelen visszatérni hozzá, legalább gondolatban. Ahogy Baricco többi könyvében, itt is megannyi pinduri titok lappang. De ezek mind kedves és közeli titkok.

Modoros – fanyalognak ellenlábasai. Hatásvadász, üres, felületes. Könyveiből többet megfilmesítettek, creative writing-sulija ontja magából a sikeres írópalántákat, ragyogó párbeszédeit pedig egyetemi szinten elemzik. Több ilyen kontárt a világnak, per favore!

A regény két változatban érhető el a Bodor Tibor Hangoskönyvtárban. Hogy a jó öreg Bencsik Gyula vagy a jó ifjú Csányi Sándor előadásmódja tetszik jobban, azt mindenki döntse el maga.

Hangoskönyv, időtartam: 2 óra 26 perc

Felolvassa: Tóth Barnabás

A növény, akit Jean-Do-nak hívtak

„A vitrinben visszatükröződött egy férfi arca, aki mintha dioxinos hordóból került volna ki. A szája ferde, az orra torz, a haja megtépázva, a tekintete csupa rémület. Egyik szemét bevarrták, a másik kiguvad, mint Victor Hugó Káinjáé. Egy teljes percen át meredtem kitágult pupillájára, nem fogtam fel, hogy ez egyszerűen én magam vagyok.

Hát nemcsak száműzött, béna, néma, félig süket vagyok, megfosztva minden örömtől, és medúzalétre kárhoztatva, de ráadásul iszonyat rám nézni is. Elfogott a görcsös, ideges nevetés, olyan, amilyet a szerencsétlenségek összetorlódása hív elő, amikor a sors legújabb csapásánál úgy dönt az ember, hogy ezen már csak röhögni lehet”

Nem sokan szeretnek egyedül maradni a gondolataikkal. Van, aki rögtön rádiót kapcsol, ha üres lakásba ér haza, másoknak kockázatos utcai manőverek közepette is ott lóg a fülében a szilikondugacs. Meglehet, a gondosan előrágott virtuális tápon tengődő nyugati ember számára csakugyan gyászos következményekkel járna akár pár óra is önmagával összezárva.

Jean-Dominique Baubi (1952-1997) – barátainak csak Jean-Do – , a párizsi Elle magazin főszerkesztője, túlpörgött, harsány világfi, a női szépség, az utazások és a jó ételek szerelmese élete utolsó másfél évében ugyancsak sok időt volt kénytelen saját gondolatai tükörtermeiben tölteni. Egy gyors lefolyású szív- és érrendszeri katasztrófa következtében pár óra alatt veszítette el szinte teljes kontrollját teste fölött. Mikor magához tért a háromhetes kómából, szája, karja, lába megbénult, egyes-egyedül bal szemhéja maradt mozgékony. És persze elméje. Ezt az őrjítő állapotot nevezzük locked-in szindrómának.

Ahogy múltak a hónapok, úgy maradoztak el a látogatók, s valahogy a berck-i kórház rehabilitációs szeánszai is megritkultak. Sebaj. Kórterme magányában Jean-Do kitartóan dolgozott könyvén. Beszédterapeutája a francia fonémák gyakoriságára alapuló ábécéje segítségével a szerző fáradságosan ugyan, de képes volt diktálni. Intuitív asszisztense sorolni kezdi a betűket, s Baubi a megfelelőnél kacsint egyet még aktív szemhéjával. Ekképpen pár perc alatt egy hosszabb szó, alig negyedóra alatt pedig egyszerű mondatok születhetnek. Jean-Do legelső megnyilatkozása az ötletes ábécén keresztül egyébként ez a megállapítás volt: – Valaki egy marék diót rakott a számba.

A vékony kötet kétszázezer hunyorítás és kéthavi megfeszített munka eredménye. A huszonegynéhány hosszabb-rövidebb szöveg a nagy francia klasszikusok tökéletesre csiszolt, rafináltan cizellált nyelvén tudósít bennünket a lankasztó kórházi mindennapokról, a szkafanderben rekedt szerző színpompás múltjának mulatságos, pikáns vagy kínos eseményeiről, látogatóinak zavarodottságáról vagy nyájas közvetlenségéről. Humora töretlen és csípős, mérgezett nyilainak céltáblája azonban szinte minden esetben saját maga. Ez a hebrencs párizsi playboy, aki mindeddig ész nélkül habzsolta az életet, olyan pimasz stílusban ad számot új, növényi létformája által felszínre törő lelkierejéről és alázatáról, hogy önfeledt hahotázásunk közepette hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen körülmények között született ez a lenyűgöző memoár.

Jean-Dominique Baubi szemhéjának pillangóverdesése két nappal könyve megjelenését követően maradt abba.

Tóth Barnabás felolvasónk tizenkét év szünet után ezzel a hangoskönyvvel tér vissza hozzánk. A színész-filmrendező örökifjú hangja, értő előadásmódja tökéletes közvetítője a „Szkafander és pillangó” vibráló gondolatiságának.

Hangoskönyv, időtartam: 8 óra 27 perc
Felolvassa: Vass István

Martini vagy garzon tea? Mindegy, csak folyjon valami!

Talán mindegyikünk ismer olyan írót, akinek újabb és újabb könyveit szinte akaratunkon kívül vesszük kézbe. Az előző nagyon nem tetszett, az egyel azelőtti meg egyenesen katasztrofális volt, utánérzés, önismétlés: érthetetlen, hogyan képes a kiadó még egy esélyt adni ennek a láthatóan alkotói válságba került szerzőnek. És elolvassuk mi is. Van, akinek dr. Csernus vagy éppen Duncan Shelley ez a fekete lovag. Az én két házi démonom Háy János és Cserna-Szabó András.

Haj, de sok szépet el lehetne itt mondani a szerzőről. Hogy a papírmasé Budapest, melyben szereplőit mozgatja, leginkább a „Barátok közt” vagy a „Válótársak” makulátlan Patyomkin-kulisszáit idézi. Hogy alakjai elnagyolt, alig pár jellemvonással bíró rajzfilmfigurák. Hogy blőd, jópofiskodó dialógusai olyanok, mintha a Mikroszkóp Színpad porette szövegtárából kaparta volna elő őket. Hogy megannyi tudálékos kultúrtörténeti fejtegetése a szakmabelieknek túl kevés, az átlagos olvasónak túl sok. Hogy minden alkalmat megragad a hedonizmus, a luxus szemérmetlen dicsőítésére (ez utóbbi különösen fáj nekem, a cápagyomrú menzalakó konyhamalacnak) Hogy szociális érzékenysége szemernyi sincs, a társadalom margójára szorult csoportok képviselői szánalmasan csetlő-botló statisztákként bohóckodnak az események hátterében. Hogy gyakran megdöbbentően alpári és prosztó.
Ez akár mind igaz is lehet. De Cserna-Szabó prózája mégis működik. Egy őrült bábjátékos a bölcsészkar koszos kis büféjének műanyag asztalánál, aki kiszámíthatatlan, vad és mulatságos módon mozgatja, beszélteti és mikor már unalmassá válnak, habozás nélkül halasztja meg figuráit. Elvetemült ovisok meg kisiskolások szokták hasonló agymenésekkel szórakoztatni környezetüket, csak talán kevésbé strukturált módon. A végeredmény valami förtelmes és felszabadító történéshalmaz, mely elejétől a végéig képes magas hőfokon tartani hallgatója érdeklődését.

S hogy miről szól a könyv? Mindenről és semmiről, természetesen. Arról mindenképpen szabatos útmutatást kapunk, hogyan kell szakszerűen karóba húzni valakit. Tájékozódhatunk a hazai transzvesztiták és temetőőrök zenei, valamint lakberendezési preferenciáiról. Megtudjuk, melyek a legmenőbb, csak a helyiek által számontartott nápolyi pizzériák. Végsősoron pedig kiderül, lehet-e legfőbb bizalmasunk, sőt tettestársunk egy helyesírás-fasiszta, büdösszájú magyartanár, aki ráadásul az apósunk. És szex, vér, alkohol minden oldalon. Persze lehet, hogy ez igazából csak keksz, paradicsomlé és Garzon tea. Olyan jó magyarosan.

Az idén megjelent bűnös olvasmányt Vass István hipnotikus előadásmódja teszi még pszichodelikusabbá.

Iván Péter

Hangoskönyv, játékidő: 4 óra 22 perc

Felolvassa: Petrányi Judit

Gyöngyhalászat világhálóval

Kedves felolvasónk, Petrányi Judit megcselekedte azt, amihez egyetlen hazai kiadónak sem volt bátorsága (vagy inkább egyikük sem látott a dologban üzleti fantáziát): leült Dragomán György honlapja elé és elkezdte felolvasni az „Esszék” link alatt található itt-ott megjelent írásokat. Kihagyott fordításrészleteket, könyvekhez írt utószókat és mindent, ami nem tartozik szorosan a körbe. Így is tekintélyes, négy és fél órás hanganyagot hozott létre. Nahát!

Sokan azt gondolják, egy esszé befogadása olyan háttérismereteket igényel, melyek csak keveseknek vannak birtokában. Léteznek ilyenek is, persze, de Dragomán szövegei teljességgel olvasóbarát darabok: olyasmikről elmélkedik, amik mindnyájunkat foglalkoztatnak: a bátorság, a férfi-nő vagy szülő-gyerek kapcsolat, gyászfolyamatok vagy éppenséggel a játék öröme. És mindez nem fennkölt stílben, inkább úgy, mintha a barátunkkal beszélgetnénk. Azért nem egy pofa Kőbányai mellett a kocsmában, inkább egy rafinált vacsora közben, langyos, illatos lugasban. Aki olvassa a szerző prózáját, az ezekben az írásokban is ráismer tiszta, pontos, sosem túlterhelt mondataira. Esszék, nagytárcák, laudációk komponálásakor azonban előnyös, ha egyéb készségekkel is bír az író: vaslogikával és bősz célra tartással. Ez is megvan.

A hangoskönyv legszebb darabja az „A-ból B-be” című mélyfúrás. Szerzőnk egy számítógép képernyőjén feltűnő térkép helységneveit olvasgatva emlékszik vissza disszidálására Marosvásárhelyről: búcsújára gyűlölt-imádott szülővárosától, az új hazájában hirtelen rászakadt gyökértelenségre, s mindennek kapcsán az íróvá válás első lépéseire. Itt minden egyes mondatnak komoly súlya van. Már-már vajúdásként hat, ahogy egyenként kiszakadnak az íróból. A küzdelmes vallomás végén meg is jegyzi, hogy a szöveget csak évekkel létrejötte után volt képes először magyarul megjelentetni. Sok még az ilyen szép, őszinte írás, különösen hiteles és érzékletes a Dragomán saját diszlexiájáról szóló kötetkezdő cikk. Az Esterházy-blokkban pedig olyan hatásos paródiát rittyent elénk a mester stílusában, hogy még számomra is derengeni kezd valami eddig megfoghatatlan Esterházy és a foci kapcsán. Bevallom, mind a két fogalomkörben félanalfabéta vagyok.

Ahogy az irodalomtudomány az esszét, éppen úgy nem tudom én hová tenni Dragománt. Regényeit úgy olvastam, mint egy zseniális, befordult kamasz hangyabetűkkel spirálfüzetekbe körmölt dolgait. Az „Oroszlánkórus” nekem gyakran bulvárízű, a „Rendszerújra” novellái pedig mintha jobbacska képregény-forgatókönyvek lennének. Élvezetes szövegek, amiket valószínűleg sosem fogok újraolvasni. Az én Dragománom először ebből a kötetből beszél hozzám érthető nyelven. Itt érzem át teljes valójában szenvedélyes szabadságvágyát, itt ütnek leginkább szíven gyötrelmes emlékei. Itt nem kóricálok zavartan a szövegek közt, és sosem kerít hatalmába a „majdnem jó” érzete. Csak hagyom, hogy ömöljön rám gondolatai felszabadító zuhataga. Lám, érdemes több műfajban alkotni: az íróember sosem tudhatja, egy-egy finnyásabb olvasója hol fog az életműben nem várt kincsekre bukkanni.

Szédítő belegondolni, mennyi remek írás kuksol még olvasatlanul a világháló ritkán látogatott linkjei alatt. Mindazon hallgatóink nevében, akik hozzám hasonlóan ódzkodnak az interneten való hosszas guberálástól, köszönöm Petrányi Juditnak ezt a gyűjtőmunkát.

Iván Péter

Hangoskönyv, időtartam: 10 óra 55 perc
Felolvassa: Szüszer-Nagy Mónika

Az Ervin, aki felnőtt akart lenni

„Írni szenvedés. Hát még rosszat írni! Amikor a vad gyötrelmek, nekifeszülések, fogcsikorgatások után elkészült írás bandzsalítva rávigyorog az emberre. Mit, vigyorog?! Röhög! Ugye, nem erre gondoltál – mondja – , és zörgeti rissz-rossz mondatait, nyöszörögnek benne a helyüket nem lelő szavak.” (Lázár Ervin: Szárnyas emberem)

Tilinkóhangú könyvtárosnők és tubákszagú irodalmárok sokszor, sok helyen ajánlották figyelmembe Lázár Ervin (1936-2006) gyűjteményes kötetét. Korábban, olyan tíz éve, már eljutottam a negyedik novelláig, de valahogy azon már nem sikerült túllendülnöm. Most kicsit rosszat sejtve, mégis bizakodva kezdtem a hangoskönyvbe. A küzdelmes tíz óra után pedig itt egy komoly etikai kérdés: ajánlhat-e a világszínvonalú hírlevél heti könyvrovata olyan olvasnivalót a könyvtárlátogatók figyelmébe, amelyből magának a kolumnistának legfeljebb tucatnyi oldal tetszik?

Hát már hogyne ajánlhatna. Amit az egyik ciccegve, fészkelődve hallgat, az a másiknak értékes, szemléletformáló, esetleg életmegváltó leletnek bizonyulhat. Elárulom, hogy akad olyan irodalomkritikus, akinek kizárólag negatív véleményére adok, hiszen az általa lesajnált írások engem szinte minden esetben szíven ütnek. Hát kalandra fel!

A „Hét szeretőm” darabjai időrendben sorakoznak egymás után, így szépen kirajzolják egy kísérletező, hangját kereső, néhol bizony kora divatos szerzőit majmoló írópalánta rögös útját a magabiztos, mindenki számára ismerős nyelvig, erkölcsiségig és témakezelésig. Lázár elsődleges ihlető forrása alsó-rácegrespusztai, „rácpácegresi” gyerekkorából táplálkozik, s a visszavágyódást, a nagyvárosban elkutyulódott, keménykedő lakli, majd a kiábrándult fiatalember élményeit adja vissza a töredékes „Veréb a Jézus Szívében” nagynovella és a kicsit mozaikos, átéltségében is valahogy hiteltelen Illés Ézsaiás-ciklus.

A „Kőfalon túl” egyértelműen az örkényi nyomvonalon halad, a „Kuka” című írás pedig arról tanúskodik, hogy szerzőnk az akkori „nagymenők”, Kertész Ákos, Csurka közegét és nyelvezetét is kölcsönvette pár elbeszélés erejéig. A groteszk, a nyelvi keretek szétfeszítése már megfigyelhető, de ez teljes pompájában a Simf-novellákban érhető tetten: ez már igazi lázárervines hang és tematika. Ám ha ezen a ponton más fordulatot vett volna a szerző pályája, s valami komolykodó epigon-próza kedvéért mégis elfojtja a benne lakó gyereksereg zsivaját, a rácpácegresi uradalmi intéző kisfia valószínűleg csak irodalomtörténészek által jegyzett kismesterként, érdekes hangú, de nem jelentős szerzőként szivárgott volna el a köztudatból.

Ez a szakállas duhaj, a pesti presszók örökös lakója, akit Mészöly Miklós csak angyalnak nevezett, ízig-vérig gyerekíró. Szerzőtársai két kislánya és kisfia, s talán ő maga sem bánta, hogy olvasói nem egyetlen nagyregénye, az allegorikus „Fehér tigris” vagy a nagybetűs Irodalom asztalára lerakott egyéb szárnyaszegett próbálkozásai miatt ismerik és szeretik. Hisz mindnyájan a Négyszögletű Kerek Erdő és Árnika meg Bab Berci megalkotóját keressük a „Hét szeretőm” oldalain: ígérem, a végére meg is találjuk.

Iván Péter

Időtartam: 7 óra 31 perc
Felolvassa: Kollár László

A szürke ötvenezer árnyalata

2003-ban Cormac McCarthy hároméves kisfiával El Paso egyik moteljében szállt meg. Az író éjfél után rémálomtól gyötörten riadt fel, elnézte ablakából a Black Mountain hegyet, tüzeket képzelt ormaira, s elgondolkodott, milyen lesz a vidék tíz-húsz év múlva. 2006-ban a texasi éjszakán feljegyzett gondolatai alapján pár hét alatt írta meg legismertebb regényét, melyet a rákövetkező évben Pulitzer-díjjal is jutalmaztak. McCarthy ez alkalomból, 73 évesen állt életében először kamerák elé, s a legendás riporternő, Oprah Winfrey kérdésére elismerte: „Az út” nem egyéb, mint egy fiához írott, szívszaggató love story.
Ahhoz, hogy egy apokalipszist követő csúnya világban túléljünk, különleges tulajdonságokkal kell rendelkeznünk: szívós fizikum, nyomolvasói érzék, intuíció, kiemelkedő technikai jártasság, tájékozódási készség sötétben vagy víz alatt is, fokozott óvatossággal kombinált kockázatvállalási kedv. Cormac McCarthy névtelen hőse mindezen képességeit, melyek a katasztrófa előtt atavisztikusan macsósnak tűnhettek, most egyetlen cél érdekében aktivizálja: muszáj megóvnia kisfiát a posztapokaliptikus Amerika ragadozóitól, s erőtlen vánszorgásukat dél felé, ahol talán túlélhetik az egyre fagyosabb teleket, valamiféle közös kalandtúrává kell varázsolnia.

A fiú nem lehet több nyolcévesnél. A kataklizma után született, a világnak csak a borús, hiányos, fenyegető arcát ismeri. Apja regéit a régi dolgokról mind kedvetlenebbül hallgatja. Nem nyafog, keveset kérdez, éhesen, ijedten vonszolja magát hamuszürke jövője felé.

Mi történt? Szupervulkán-kitörés. Meteorzápor. Tüzes istennyila. A katasztrófa mértékét tekintve ez utólag talán már nem is fontos. A lényeg az, hogy sok helyen még mindig égnek városok, izzanak erdők, a légkör égéstermék-tartalma pedig olyan fokú, hogy évek óta nem látni a Napot. A földi élet az emberek és a csótányok kivételével – bár ez utóbbiakról a könyvben aránylag kevés szó esik – gyakorlatilag kihalt. De mit esznek a még életben maradott, csontsovány, torzonborz kétlábúak? Általában egymást.

Apa és fia nem. Ők a Jók, a Tűz Hordozói, akiket a világirodalomban is egyedülálló kapocs fűz egybe, túl a szereteten, a vér kötelékén. Hiszen ez a szőke, legyengült, angolkóros gyerek gyaníthatóan Isten földi mása. Vagy valami egészen hasonló. Apukájának, az utolsó cserkésznek mindenesetre érthető módon puszta létét definiálja a gyermekéről való gondoskodás. Hogy aznap is kiásson neki pár íztelen, agyonráncosodott almát a hamu alól. Hogy egy kifosztott italautomata gyomrából előhozza neki a bolygó utolsó doboz Coca-Coláját. Hogy aznap este is találjanak menedéket, tűzrakó helyet a veszélyesen kies tájékon. Pedig ez az apuka is erői fogytán van. Sokat köhög. Titokban vért köp.

Az Út nem sci-fi. Bár megjelenésével berobbantotta a könyvpiacon a posztapokaliptikus fikcióbombát, McCarthy olyan alaphangot adott meg, melyet az utána következők meg sem közelítenek. A texasi remete lenyűgöző szinonímatára segítségével mindig új és új szavakkal, képekkel tud hangot adni a szürkeségnek, a pusztulásnak, a semminek. Írói eszközei közt ott van még több tonna elhallgatás, süket csönd, amikor csak a hamuszőnyegben poroszkáló, rongyokba csavart lábak nesze hallik, s igazán csak pár hangra korlátozódó párbeszédek. Ennek kontrasztjaként mellbevágóan hat a letűnt világ használati eszközeinek, épületeinek, településeinek, tereptárgyainak időnként igencsak részletes leírása: költői idegenvezetés a ránk váró enyészetben.

Nagyon sokáig gyűlöltem ezt a könyvet. Első alkalommal kislányom születésének évében akadtam össze vele; egy újdonsült apukának persze sokkal reménykeltőbb olvasmányokra van igénye. Most azonban, hogy a vágás során mondatról mondatra, sokszor perceket visszatekerve, újrahallgatva voltam kénytelen foglalkozni a szöveggel, azt gondolom, kivételes irodalmi alkotásról van szó. Olyanról, ami ezerszer aktuálisabb most, mint megírása évtizedében, s amely senkit sem hagy érintetlenül. Lesz, aki a klímakatasztrófa kiáltványaként olvassa majd, mások évszázadunk legfajsúlyosabb vallásos üzenetét érzik feléjük áramlani a sorokból. És olyan is akad majd, akit szimplán csak nyugtalanít az Út, és riadtan szemlélve maszkot viselő, bevásárlókocsit toló embertársait azon töpreng majd, vajon meddig örülhetünk még egymásnak fogcsattogtatás nélkül. A lényeg, hogy olvassuk. Olvassuk az Utat.

Kollár Lászlóval közösen vállalt irodalmi pokoljárásunk eredménye egy igazán mesteri hangoskönyv. Felolvasónk az első pillanattól fogva ráhangolódott a regény ritmusára, szüneteire, zaklatott snittjeire, s az alig központozott szöveget annak hamvaiból vasfegyelemmel teremtette újjá. Ezennel hivatalosan is kinevezem őt hangoskönyvtárunk első számú McCarthy-narrátorává.

Iván Péter

Időtartam: 4 óra 56 perc
Felolvassa: Angyal Ágnes

Életem egyik legzűrösebb időszaka a megvakulásomat megelőző év volt. Már jártam a VERCS mozgástréningjére, de az utcai közlekedéshez felajánlott fehér botot gőgösen visszautasítottam, következésképpen mindenkinek nekimentem és a társas viselkedés alapszabályait is alaposan áthágtam fene görcsös bizonytalanságomban. Egy napon a munkahelyem előtt egy kollégám a vállamra tette a kezét: – Ne haragudj, Peti, de úgy totyogsz itt, mint aki bekakilt. – Másnap már a fehér bottal mentem dolgozni, ultramenő napszemcsiben. Azóta vagyunk nagyjából barátok, én és a sötétség.

Persze Mafaldának, aki még csak tízéves, pöttöm termetű és napról napra egyre kevesebbet lát a világból, ezerszer nehezebb dolga van, mint egy kétméteres, harmincéves magyar pasasnak. Paola Peretti regényének főhőse amúgy is annyi kamaszproblémával küzd. Ott a zűrös kortársi kapcsolatok gubanca, a gyász nagyija halála felett, a fékezhetetlen tudásszomj és önkifejezési vágy – és ehhez még itt ez a növekvő hiány, az egyre inkább felhíguló kontúrok, a lépések csökkenő száma, ahonnan még felismeri az iskola udvarán álló cseresznyefát. Oda amúgy, ha már mindenből elege lesz, fel fog ám szépen költözni, hogy olyan szabadon és izgalmasan éljen, mint példaképe, a legendás famászó báró. Azért a homályból utána nyúlnak kezek: Estrella, a nyers modorú román pedellus, Filippo, a viselkedészavaros sztárosztálytárs és Ottimo Turcaret, a taoista szemléletű macska gyakran öntudatlanul tárják fel a kislány előtt a helyes utat, mely a cseresznyefáig vezet – és azon jóval túl. A hallgató, akár átesett látásvesztésen, akár nem, végig szívszorongva drukkol Mafaldának, nehogy valami helyrehozhatatlan marhaságba keveredjen. Ám valamiért érezzük, hogy ebből a bátor csipiszből nagyon-nagyon vagány vak tinédzser, nő, néni lesz, aki a tartós sötétségben is megtalálja a helyét.

Számomra a regényben a legborzongatóbb persze nem a mindinkább csökkenő vízus igen érzékletes ábrázolása volt, hanem a kislány szüleinek értetlensége és folyamatos hárítása. Van ma tízéves, aki még azt hiszi, hogy a baba a köldökön keresztül jön a világra? Aki nem tudja, mit jelent a „felmondani” szó? Akit a család legelemibb döntéseibe sem avatnak be? Kedves papa, kedves mama, valahol az is abúzus, ha a gyereketek állapota miatti aggodalmatok örvén debilizáljátok, alulinformáljátok, túlóvjátok a kölyköt, s minden lehetőséget elzártok előle, amitől önálló és magabiztos lehetne. De jaj, ugyan mit is várhatnánk olyan szülőktől, akik Mafaldának keresztelik egyetlen gyermeküket?

Paola Peretti (1986) a regény megírásakor látásának 80%-át már elvesztette. De akárhogy kutatok a neten, az „Én és a cseresznyefa” 2018-as megjelenése óta semmi hír róla. Akkortájt szülővárosában tanított bevándorlókat olaszra. Csak bízni tudunk abban, hogy ugyanolyan szilárdan veti meg a lábát ebben a zűrzavaros világban, mint hősnője. Buona fortuna, Paolina!

Mafalda története magyarul Angyal Ágnes fegyelmezetten szenvedélyes, olasz kétnyelvű változata pedig Rosalba Caramoni tanítónénis hangján csendül fel. Akit pedig a könyvben oly sokat emlegetett famászó báró érdekel, hangoskönyvtárunkban az isteni Italo Calvino „Eleink”-kötetében két másik zseniális kisregény mellett rá fog találni.

Hangoskönyv, időtartam: 13 óra

Felolvassa: Mach András

Felvillanyozóan lehangoló

Bámulatos, mennyire leleményes tud lenni az ember, ha imádott szerzőjével kíván időt tölteni. Innen-onnan lopott perceit használja fel arra, hogy meghallgasson egy-egy novellát, vagy csak egy felet, vagy akár csak egy gondolatot a héten a katalógusba került Tar Sándor-kötetből. Amúgy Tart tanácsos lenne gyorsan olvasni, nehogy teljesen átjárjon a kétségbeesés, a tehetetlenség, a csendes semmibe zuhanás mérge, de az ebédmelegítés, cipőpucolás, buszutazás közben percekre elindított audió csak mélyíti és fokozza a katarzist. Így szivárog mindennapjaimba és álmaimba a sok kisiklott életű, kicsit már szagló, elhanyagolt hajdú-bihari egzisztencia, s mindegyik hozza magával megkopott életbölcsességét, savanyú fintorait.

Muszáj vagyok Tar Sándort olvasni, ahogy annyian mások is. Egysíkú, fanyalognak az irodalomkritikusok. Stiláris eszközei szegényesek, ciccegnek pályatársai. Hiteltelen, sunyi háromperhármas, mennydörög a kétezres évek sajtója. Csakhogy a kerületi fiókkönyvtárban azt mondják, műveire több előjegyzést vesznek fel, mint bármely másik magyar íróra. Amúgy hiába, mert vékonypénzű rajongói régen ellopták a polcokról az agyonolvasott köteteket.

Egysíkú. Tar Sándor zömmel középkorú, alacsony iskolai végzettségű, Debrecenben vagy környékén vegetáló férfiak bőrébe bújik. A rendszerváltás mindegyikük életében hatalmas törés, a fogódzó nélküli, légüres térben való kapálódzás kezdete. Aki fiatal és szerelmes, arra rálegyintenek: megroppansz te is, legényke. Aki akar valamit, gürizik, hajt, annak kis bólintással nyugtázzák előre várható bukását. Elbocsátás, az első látogatás a kocsmában, válás, kisemmizettség, egyre rosszabb albérletek, végül az utca. Hát persze. De ha jó a szöveged és tudsz magadon röhögni egy keserveset, valaki biztosan fizet neked egy rumot a híg söröd mellé.

Stiláris eszközei szegényesek. Általában keserű monológokat ír vagy E/3-ban futtatja antihőseit a géppapíron. Viszont aki olvassa, hallgatja sorait, szinte harapja a hajléktalanszagot, orrába szúr a rothadó hús bűze. A napokban egy nemrégiben elhunyt kortárs magyar sztáríróval készült interjúkötet akadt a fülembe. A Duna-parti villalakás műkritikusok által agyonajnározott lakója valószínűleg úgy nézett volna Tar Sándorra, mint egy szakadt ufóra. Magakellető, életidegen, pökhendi kinyilatkoztatásait azonban csak úgy voltam képes végighallgatni, hogy egy-egy szekció után átkapcsoltam „Az alku” gonosz történeteinek (hiszen ez a kötet alcíme) egyikére. Néha a minőségi bornak is elkel a hígítás.

III/III-as ügynök volt. Azok közül is a legrosszabb fajta, aki ezt a tevékenységet is irodalmi munkássága szerves részeként kezelte: igen sok embert bajba sodort szükségtelenül árnyalt, bőbeszédű jelentéseivel. Ám itt is önazonos maradt, az ügy kipattanása után „Az áruló” címmel írt vallomása belesimul életművébe, s Tar legnagyobb baja nem az irodalmi sajtó hőbörgése volt, sokkal inkább az, hogy kedves kocsmájába többé nem engedték belépni.

Tar nem akar megbotránkoztatni, azt meséli, amit lát, ami körülveszi. Az emberi nyomorúság időtlen élményét nem sokan ábrázolták hasonló hitelességgel. De persze nem muszáj őt hallgatni. Egy olvasótársam például kijelentette, hogy ő látássérültként már nem szorul további érzékenyítésre. Ha te mondod, egy komám…

Köszönet Mach Andrásnak, hogy gigantikus vállalása, a teljes Bächer-életmű meghangosítása közben időt szakított pár Tar Sándor-kötetre is. Sokat próbált, ráérős hangján nem is olyan bántóan szólnak ezek a gonosz kis történetek.

Hangoskönyv, időtartam: 8 óra 46 perc

Felolvassa: Jarabi Gabriella

Szörnyűség, ha elpazarolsz egy elmét!

Egy hatéves kislány fához kötöz és felgyújt egy hároméves kisfiút. Az túléli, a lányt kórházi kényszerkezelésre ítéli a bíróság. Az osztályon azonban nincs szabad hely, a kislányt ideiglenesen egy speciális nevelési igényű csoportban helyezik el. Iowa, 1980.

Ugyan Miss Hayden könyve előszavában azt állítja, nem saját nevelői affinitásának ecsetelése volt a cél, mikor írni kezdett, én mégis azt gondolom, a memoár címe éppen annyira lehetne „Egy nevelő” is. Hiszen ugyan kényszerűségből, mégis bevállalja csöppségei mellé (akik között van súlyosan traumatizált kislány, autista ducigolyó, skizofrén, némaságba zárkózott vagy öngyilkos hajlamú nebuló, sőt még egy viselkedészavaros vak latino kölyök is!), hogy Sheilát, a gyerekkínzó gyereket annak kórházi kezelése megkezdéséig már addig is súlyosan terhelt csoportjába fogadja. A visszaemlékezés annak a története, hogyan sikerült a kislányból egy szeles januártól kezdve a tanév végéig együttműködő, nagyjából kiegyensúlyozott kisembert faragni, aki nem elektrosokkoldába, hanem hatévesként harmadik osztályba léphet egy hagyományos iskolában. Tündérmese. Főként azért, mert kiderül: az alkoholista apukájával menekülttáborban vegetáló, kimondhatatlanul elhanyagolt és destruktív kislány 180-as I.Q.-val és felnőtteket megszégyenítő szókinccsel rendelkezik, a szutyok alatt pedig egy formás, jó mozgású szőke hajasbaba várakozik arra, hogy csodálja a nagyvilág. Az olvasó talán vágyik arra néha, hogy Sheila ne legyen ennyire imádnivaló és koraérett, de gyanítható, hogy ez a karakter több gyerekből lett összegyúrva. Különben pedig – és ez a könyv egyik nagy tanulsága – sosem tudni, miféle személyiség, mennyi képesség rejtőzik egy olyasféle számkivetett rongyai alatt, akit az átlagember még arra sem igen méltat, hogy beljebb rugdosson az árokba. „Szörnyűség elpazarolni egy elmét!” – idézi Hayden Torey egy régi reklám szövegét. De rátermett embereknek és megfelelő forrásoknak már Jimmy Carter Amerikájában is híján volt a fogyatékosügy.

Hayden módszere, melyet azóta számos szemináriumon, egyetemi előadáson megfuttatott, a következő: légy érzelmileg is részese az osztályodban végbemenő eseményeknek. Itt aztán senki sem spórol a nagy-nagy ölelésekkel, visításokkal, trutyizással, közös bömbölésekkel. A mai kor pedagógusai óva intenek minden pályakezdőt a túlzott bratyizástól, a szerző programkönyvében viszont bebizonyítja, illetve igyekszik bebizonyítani, hogy sérült gyerekek körében célravezető ez a módszer. Nos, ezt alátámasztja, hogy a most 69 éves Hayden Torey még mindig életben van, ám hosszú évtizedek óta csak mint elméleti szakember és tanácsadó vesz részt nevelési folyamatokban. A könyv kiváló korrajz egy olyan vidéki Amerikáról, ahol még suhogott a sulikban a nádpálca, a fogyikat gondosan elszeparálták a „normális gyerekektől” és gyagyának nézték azt, aki időt fecsérel rájuk. De az „Egy gyerek” elsősorban mégis egy nevelő folyamatos kételyekkel és kétségbeesett kísérletezgetésekkel teli hónapjainak érzelmes és szerfölött izgalmas krónikája.

S hogy mi lett Sheila sorsa a későbbiekben? Nos, Hayden írt egy folytatást, „Tigers’ Child” címmel. Egyszer talán az is megjelenik magyarul. Viszont nagy stiláris élményt ne várjon a hallgató: a fordítás lapos és sokszor pontatlan, sajnos. (Kedvencem, hogy a cafeteria kifejezést – magyar „menza” – állhatatosan kávézóként – angolul „coffee shop” – emlegetik. Ó, darling, az én sulim csillivilli kávézójában nyócvanhatba’ a rántott leves és a borsófőzelék volt a sztár, hozzá nagy pohár csapvíz)

A felvétel elsőkönyves felolvasónk, Jarabi Gabriella igazán korrekt előadásában hallgatható meg.

Braille-rövidírás: 3 kötet
Hangoskönyv, időtartam: 6 óra 08 perc

Életünnep, galambocskám!

Tessék mondani, van erre oltás? Kora gyerekkorom óta vonz és igéz minden helyszín, szereplő, dialógus, amely orosz szerzők műveiben csak felbukkan. Kezdődött negyedikben Katajev kíméletlen ogyesszai matrózkalandjával, majd jött a „Bocsáss meg, Madárijesztő!” vad passiójátéka, később Oblomov légyzümmögéses passzivitása és Zsivágó doktor lírai bolyongása a háborús övezetekben: a sornak a mai napig nincs vége. De ugyan mi annyira vonzó például Ulickaja képeiben, ahol lutri, lesz-e hétfőn kenyér a kisváros közértjében, ahol a moszkvai mindennapok csak a küszködésről és a hiányokról szólnak, ahol sötét, egészségtelen lakások mélyén civakodnak jobb sorsra érdemes irodalmárok egy szippantásnyi tubákon? Dióhéjban: ezek az írók szívélyes, befogadó prózájuk egészével tessékelik be olvasóikat az ezerszagú és ezer ellentmondást rejtő orosz lélek megannyi apró rekeszébe, s gyakran keltik bennem a hazatérés örömtelien csalóka érzetét. Vajon egy orosz olvasó érezhet-e ugyanilyen vonzalmat irántunk a mi Mándy Ivánunk, Tar Sándorunk vagy Darvasink egy-egy könyvét kézbe véve? Nem hinném. A magyar író – nagyon kevés kivételtől eltekintve, sajnos most egy sem jut eszembe – sosem tudott gusztust csinálni mihozzánk. Ha az orosz irodalom kitárt ajtajú-ablakú, tarkára mázolt nyírfa dácsa, a magyar irodalom dohos padlásszoba. Elnézést.

Ljudmila Ulickaja (1943) hősnői ugyan nem úgy tűnnek, mintha túlságosan élveznék az orosz valóságot. Az „Életművésznők” Zsenyája a kötet hat novellájában minduntalan olyan asszonytársaival fut össze, akik átlátszó és infantilis, esetleg rafinált és kibogozhatatlan módokon formálják valami egészen újjá, színessé életüket. Kihez ufók látogatnak, ki egymás után veszti el sosemvolt gyermekeit, kibe sármos festő vagy svájci bankár szeret bele lobogón, ki egyszerűen csak olyan verseket tulajdonít magának, melyeket akár ő is írhatott volna. Közben Zsenya élete is halad így-úgy a maga útján a gorbacsovi érától egészen Putyin első ciklusáig, s a felejthetetlen zárónovellában az élet busásan megjutalmazza a végtelen figyelemért, melyet sorstársaira áldozott.

Ljudmila Ulickaja valószínűleg a világ legjobb kortárs írója. Jó, a Ken Follett- és J. K. Rowling-rajongók kedvéért szűkítsünk ezen: az én világomé. Pontosan ott folytatja, ahol Paszternak, Ehrenburg vagy akár Csehov abbahagyta: egyetlen sikerületlen vagy fölösleges sora sincs, bölcs humora, mélységes emberismerete, leleményes stílusa és szerencsés egyensúlyérzéke révén könyvei az első oldaltól az utolsóig rabul ejtenek. Amit pedig mostanában szinte csak ő tud nyelvi eszközökkel elérni: az embernek már-már kedve kerekedik tőle élni.

Aki a Braille-kötetek helyett inkább a hangos változatot kölcsönzi ki, talán egyet fog érteni velem: Ljudmila anyó Rácz Brigitta személyében remek magyar hangra talált.