Az alábbiakban Iván Péter által készített könyvajánlókat olvashatnak. Az ajánlókban Péter személyes véleménye, gondolatai is megjelennek. Iván Péter írásai mellett egy-egy önkéntes felolvasó, valamint Legeza Ilona könyvajánlóját is felfedezhetik az olvasók a gyűjteményben.

Játékidő: 11 óra 50 perc
Felolvassa: Csernenszky László

Georg Wilhelm Papst (1885-1967) neve manapság még a filmrajongóknak sem mond sokat, holott a két világháború között igen elismert filmrendezőnek számított. Az utókor azonban nem bocsátotta meg neki, hogy három filmet is forgatott a hitleri propagandaminisztérium támogatásával. Daniel Kehlmann olvasmányos művészregénye középpontjában a diktatúra és az el nem köteleződés illúziója áll.

Dehogy akart Papst visszamenni. Hiszen hallotta ő, hogy az archaikus Ostmark névre visszakeresztelt Ausztria maga a földi pokol, ahonnan hanyatt-homlok menekül minden zsidó és értelmiségi, a zsidó értelmiségről már nem is beszélve. Csakhogy a búbánatos, kövér filmrendező egy Kehlmann-regény főszereplője, az időnként amatőr illuzionistaként is fellépő bécsi szerző pedig minden trükkjét beveti, hogy Papst családjával együtt végül felszálljon egy Ausztriába tartó vonatra. Vagy nem is az író, hanem maga a rendező szándékai szerint történt meg ez a katasztrofális következményekkel járó hazatelepülés? Igaz, a legendás némafilmes hollywoodi ténykedése csúfos kudarcba fullad: nem tudja, talán nem is akarja átvenni a tengerentúli mozis szlenget (ebből kerekedik ki a regény legmulatságosabb párbeszéde az ostoba amerikai producer és a denglish habaréknyelven motyogó menekült közt), rendezősegéddé degradálják, a náci kultúr-propaganda pedig egy kaliforniai koktélpartin apró bogarat ültet a honvágytól búskomor alkotó fülébe. Persze a család igazából csupán Papst beteg anyukáját óhajtja meglátogatni a vidéki osztrák falucskában, ám a rendező rejtélyes balesete folytán a nyomasztó kúriában kell maradniuk, míg végleg le nem zárul előttük a menekülés útja.

Sebaj, a két világháború közt erősen balra húzó „Vörös Papst” magában már rég megkötötte alkuját a Gonosszal. Kihasználja a Harmadik Birodalom egyedülálló erőforrásait, hogy magas szinten és főleg apolitikus kívülállással dolgozhasson remekművein. Goebbelstől, aki valódi Művészetet akar létrehozni a náci Németországban, úgyis szabad kezet kap. Ugye milyen disszonáns hatást kelt ez a két szó ugyanabban a mondatban, ’náci” és „szabad”?

Papst szárnyal: forgatókönyvet ír, színészeket igazgat, a filmjeit saját kezűleg vágja, és nem vesz tudomást a barnainges valóságról, ami úton-útfélen a nyakába liheg: Jakob fia olyan tökélyre fejlesztette a mimikrit, hogy végül hithű hitlerjugendistává válik, felesége alkoholista lesz, Papst munkatársai, pártfogói egyre nagyobb számban tűnnek el, és a rendezőnek szembesülnie kell a ténnyel, hogy emberhiány miatt időnként a koncentrációs táborokból szállítanak statisztákat a filmjeihez. Persze hatalmas büntetést kap struccpolitikájáért Kehlmanntól: elveszti főműve, a rémuralom utolsó heteiben forgatott „Molander-ügy” tekercseit. A háború után, amikor a letűnt rendszer pártkatonái és hazatelepült zsidók voltak kénytelenek együttműködni az általános amnézia sűrű ködében, a megtört művész önmaga árnyékaként készített még pár filmet, de már minden meggyőződés nélkül.

A rendezőt a regény terén kívül is partvonalra állította az utókor. Míg a „Mozgókép” lapjain brutális kápónőként hisztiző (és valódi propagandafilmeket jegyző!) Leni Riefenstahl 2003-ban bekövetkezett halálakor egyfajta popkulturális ikon maradt, a háború után a tiszaeszlári perről is filmet készítő Papst munkásságát mindmáig elhallgatás és megvetés övezi.

A 75-ös születésű szerző, akinek szülei mindmáig az osztrák tévének dolgoznak, bámulatos bravúrral „filmesíti meg” Georg Wilhelm Papst pokoljárását: a komikus párbeszédek mindegyike vérfagyasztóan fenyegetőnek hat a horogkeresztek árnyékában, s a megszokott kehlmanni elemek – végtelen lépcsősorok, furcsa jelenések, a tér és az idő sajátos torzulásai – egy expresszionista horrorparódia tétova szereplőiként láttatják a regény alakjait. Cserébe viszont többen közülük odaállhatnak a kamera mögé, hogy a történet bizonyos szakaszait saját nézőpontjukból közvetítsék: a kötet legviccesebb fejezetében például egy brit hadifogoly narrál végig egy élére vasalt náci filmbemutatót, elegáns biccentéssel a standup legnemesebb hagyományai felé.

Igen, úgy tűnik, Daniel Kehlmann jelenleg Európa legeredetibb prózaírója. A német kritika ugyan fanyalog, a székrekedéses műítészek szerint a téma el lett bagatellizálva, jómagam viszont 2023 legjobb külföldi regényeként gondolok, sokat gondolok a „Mozgóképre”. És nem feledem, hogy a szerző az éveken át tartó levéltári kutatások mellett még egy hatalmas áldozatot hozott az új regényért: mivel a „Molander-ügy” forgatókönyve sem maradt fent, Kehlmann kénytelen volt nagyon, de nagyon alaposan megmerítkezni a film alapjául szolgáló munka, Alfred Karrasch „Csillaghegedű” című lektűrjében. Ez a fércmű pedig a források szerint a legaljasabb propagandaregény mind közül, ami a Harmadik Birodalom körülrajongott írójának a fejéből valaha is kipattant…

Iván Péter

Az ezredforduló táján az Élet és Irodalom hasábjain Bartis Attila remek tárcanovellákban magyarázta el olvasóinak, miért nem adott le a héten tárcanovellát a folyóiratnak. Kolumnistánk hasonló módon kísérli meg érzékeltetni szövegelvonásos napjai gyötrelmeit a könyvbarátokkal. Mert néha van úgy, hogy a forrás mellett hal szomjan az ember…

Bálint Tibor időtlen mesterművét vágom, a 69-es „Zokogó majom” című nagyregényt. Régi felvétel, kazettáról digitalizált hangsávok, egységesen harminc percesek. A fájlokat kedves kollégám, Miks Mari hallgatta meg, ő készített hozzájuk „szabásmintát”. Nekem technikusként csak az a dolgom, hogy a megjelölt időpontok mentén fejezetekre vágjam, hangosítsam, „feljavítsam” a nyersfájlokat. Hetedik rész: 18-as fájl 15:23-tól. Nyolcadik rész: 22-es fájl 04:19-től és így tovább. Vágás közben azért megüti a fülem egy-egy jól sikerült mondat, frappáns jelző, briliáns szerkezet. Ejnye, de jó könyv lehet ez! A felolvasó, Varanyi Lajos is veszi a poénokat, érezni, hogy nagyon élvezi a munkát, sziporkázik, csillog, csúcsformában van. A Zokogó majmot a kolozsvári Rozsdatemetőként emlegeti az irodalomkritika, de ahogy hallgatom, mert bizony gyakran percekre belefeledkezem a szövegbe, ez sokkal gazdagabb, árnyaltabb és nem utolsósorban humorosabb lumpenproli-regény, mint Fejesé. Feltöltöm a kész mappát a szerverre, és amikor elérhető az alkalmazásban a hangoskönyv, felveszem a kívánságlistámra. Mást nem tehetek, ezer dolgom van, kizárt, hogy nyugodt lelkiismerettel elkezdjek egy huszonegy órás nagyregényt.

Pedig milyen jó lenne belehemperegni egy végtelen, lassan moccanó, ráérős hangoskönyvbe: Karinthy Márton Ördöggörcsébe, Siegfried Lenz Németórájába vagy Goncsarov Oblomovába. Behabzsolni Jon Kalman Stefanson Menny és pokol trilógiáját és Temesi kétkötetes szótárregényét, a Port. Újrahallgatni Max Frisch Homo Faberét és a Doktor Zsivágót. Juj, végre itt van egy értelmes felolvasásban a „Franny és Zooey”, kívánságlistára vele!

Közben befut a „Tavaszi tárlat” Spirótól. Annak idején olvastam beszédszintetizátorral, de Mach András annyi lelket tölt a szövegbe, hogy összefut a számban a nyál. Szedegetem ki a fájlokból a bennhagyott nyelvbotlásokat – ugyancsak jó tündérem, Miks Mari jelölései alapján! – és pár mondatot, bekezdést elkapok a regényből. Istenem, majd egyszer, minél hamarabb, ezt is muszáj lesz meghallgatnom… Ajjaj, de készül a legfrissebb Tóth Krisztina-novelláskötet hangos változata is, Forgács Sára pont az én könyvigényem alapján Kácsor Zsolt Bipoláriáját olvassa fel, Vass István pedig mindjárt kész az új, várva várt Tompa Andrea-regénnyel!

Nyugat felől is gyülekeznek a felhők. Az olasz hangoskönyvtárba felkerült imádott szerzőm, Domenico Starnone új regénye. Carramba, minek irkál ez itt a nyolcadik iksz körül minden évben egy remekművet?! Persze letöltöm. Az Audible hangoskönyvplatform emailt küld, már most jegyezzem elő az ősszel megjelenő Julian Barnes-esszékötetet. A lipcsei Braille-könyvtárból szívélyesen érdeklődnek, hogyhogy nem kértem tőlük még semmit az idén? Az éjjeliszekrényemen egy brit gyerekvers-antológia pontírásban. Három hete minden áldott este ugyanazon a Lewis Carroll-dalocskán alszom el…

Morzsákon tengődöm. Mások recenzióit olvasom, fülszövegeket, beszélgetéseket írókkal olyan regényeikről, amelyeket sosem fogok elolvasni. De ma új napra ébredtem. Elegem van a gyűjtögetésből, epekedésből, könyvfüggésből. Új identitásom: professzionális nem-olvasó. A gépiesen dolgozó hangoskönyv-szerkesztő, aki vágás közben Madonna-számokat hallgat, hogy elnyomja a felolvasó mondatfoszlányait a fülében. A szélhámos kolumnista, aki hétről hétre biankó könyvajánlókat tesz le az asztalra. Életem további részében már csupán egyetlen írásművet fogok tanulmányozni, Pierre Bayard zseniális irodalomkritikai nagyesszéjét. A címe: „Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk”.
De sajnos már megint a kezemben a telefon. Az ujjaim, mintha önálló életre keltek volna, újra a katalógusban matatnak. A világirodalom gyöngyszemei? Fittyfenét, kriminovellák 1988-ból! Hé, ujjak, ne, csak ezt ne! Már le is töltöttem, hallgatom egymás után a döcögős sztorikat elevenen befalazott feleségekről, megmérgezett maffiafőnökökről, korrupt zsarukról, fifikás fegyencekről. A fordítás gyatra, a hangminőség csapnivaló, a szerkesztő nyaralni ment… Mégsem bírok leállni, mákonyos révülettel múlatom óraszám a drága jó kultúridőt a poros történetekkel.

Knausgard bánatában újra az italhoz nyúl. Annie Ernaux halkan zokog a kisszobában. Elena Ferrante dühösen vágja a földhöz a tésztaszűrőt. Csak Esterházy bólogat mindentudó mosollyal egy felhőn üldögélve. Ő odafent már évek óta csak Rejtőt olvas.

Iván Péter

Időtartam: 1 óra 45 perc
Felolvassa: Kartali Zsuzsa

A 2014-ben indult 100 szóban Budapest történetíró pályázat kiírói szándéka szerint „szeretné elősegíteni a kulturális és tudatos részvételt a város életében, irodalmi szövegekkel és illusztrációkkal színesíteni a köztereket.” Kolumnistánk, aki a kezdetektől figyelemmel kíséri a kis antológiákat, most ott tart, hogy a tavalyi kötetet a szemetessztrájk miatt amúgy is pukkadásig tömött kukák egyikébe pottyantsa, persze csak virtuálisan…

Budapest bazi nagy. Borzadvány. Büdi. Bandzsa. Még bével? Kérem szépen. Bűnronda behemót balfácán, bírhatatlan búvalbélelt bumburnyák, buta beteg bakfitty. Na de a gyönyörű Halászbástya? Éppen ott lökött fel három japán turista tizenhétben. A Parlament! Zegzugos rémálom-labirintus, előtte támpontok nélküli térkőóceán. A káprázatos dunai panoráma esetleg? Kösz, nálam csak annyi, hogy a képembe fújja a szél a port. Nekem a legstílusosabb art deco épület is csak megkerülendő objektum, a világszép pesti nők egy-egy könyök és némi pállott kölniillat a megállóig, a titokzatos Budára pedig, ahol nincs különbség a macskaköves járda és az úttest szintje között, ahol gonoszul ágaznak szét a meredek lépcsős sikátorok, csak legvadabb rémálmaimban merészkedem.

Tőlem honderű nemigen várható: ráadásul régóta nem is szeretek itt élni. Ha már ilyen kaotikus, legyen életteli, mint egy mediterrán dzsumbuj. Ha már ilyen sótlan és kedvtelen, legyen átlátható, mint egy német kisváros. Fel is út, le is út: igazi világpolgár vagyok, hiszen lokálpatriotizmusom éppen csak fehér botom hegyéig ér. Ragaszkodásom szűkebb lakóhelyemhez mindössze abból fakad, hogy nagyjából hozzászoktam, úgy-ahogy megtanultam szlalomozni akadálytárgyai közt. És vannak itt helyi szagok, kedves járófelületek, pár ismerős, cigitől rekedt hang, az állandó hátszél a Gergely utcán. Ennyi.

Kiábrándító? Meglehet. De ahogy a „100 szóban Budapest” vadiúj kiadását hallgattam, arra jöttem rá, hogy a látó szerzők sem tudják meggyőzően szavakba önteni városunk iránt érzett szeretetüket. A kilenc éve útjára indított történetírói pályázat 2022-es száz nyertes darabját rejtő rövidke hangoskönyvben bagatell életképeket, fiktív helytörténeti anekdotákat, városi legendákat találunk hol időmértékes versben, hol slam-ben, legtöbbször pedig kissé gondozatlan flaszterprózában írva. Alapélmény a lakhatás és a tömegközlekedés megannyi viszontagsága, a szemét, a káosz, az arrogancia, de súlytalanul, tréfásan eldalolva. És azért van itt bulizás, randi, sok emlékezetes találkozás is Pest és Buda százéves vagy épp ultramodern kulisszái között, ahogy a világ összes nagyvárosában.

Közösségformáló szándékkal született a kezdeményezés, és ha ez alatt tartalmatlan sztorizgatás, eredetieskedő smúzolás és zavaros fantáziálgatás értendő, a projekt ragyogóan pörög. A 2021-es kiadás különösen semmitmondóra, szellemtelenre sikeredett, bár persze aki először találkozik a pestikék műfajával, az bizonyára sok kacarásznivalót talál benne. Én viszont újra nagyon csalódott vagyok. Azt gondoltam, a lockdown brutális kollektív élménye megrázó, őszinte, katartikus szövegeket hoz majd. De második éve semmi, némi viccelődés a maszkokkal, itt-ott egy-egy abszurd félmondat, bátortalan utalás. Mindig ugyanaz történik, persze. Hogy mi sosem dolgozzuk fel történelmi traumáinkat, inkább hárítunk, felejtünk, jópofizunk, „szkippelünk”. Engedd el, haver, már vége. Na ja. Persze lehet, hogy a zsűri keze van a dologban, s a kétezer beérkezett pályaműből éppen azokat hagyta benn, amik nem kavarják fel túlságosan az olvasó galamblelkét. Őket is csókoltatom.

Egy nagyon jó dolog azért van ebben a hangoskönyvben. Felolvasónk, Kartali Zsuzsa, akinek egy szövegét szintén beválogatták a kötetbe, nagyon érzékletesen írja körül a százszavasokhoz biggyesztett illusztrációkat. Lényegre törő, kellőképpen szubjektív, eredeti kis narrációk ezek: Zsuzsa következő felolvasása lehetne esetleg egy jó vastag Pop-art album. Hm?

Iván Péter

Időtartam: 5 óra 55 perc
Felolvassa: Rudolf Péter

Romain Gary (1914-1980) regényét álnéven jelentette meg, amire több nyomós oka is volt. Egyfelől szeretett volna kicsit tét nélkül kísérletezni, többet játszani a nyelvvel, helyzetekkel, mint komoly, megállapodott író képében. Másfelől tudta, hogy a legrangosabb francia irodalmi díj, a Goncourt kétszer nem ítélhető ugyanannak a szerzőnek. Márpedig érezte, hogy Ajar második regénye igencsak esélyes a kitüntetésre…

Ezt a lírai, naiv, sötét és nyers, mégis lelkesítő jókedélyűséggel átitatott regényt egy haláltól és öregedéstől betegesen rettegő hatvanas férfi írta, aki az „Előttem az élet” megjelenése után öt évvel, hogy elébe menjen félelmeinek és növekvő paranoiájának, önkezével vetett véget életének. Búcsúlevelében azt írta, ezzel a tettével teljesítette be alkotói pályáját. Ki hitte volna.

Romain Gary korának ugyan meglehetősen olvasott és elismert szerzője volt, a hetvenes évek közepére azonban glóriája erősen megkopott. Mára egyetlen regénye, „A virradat ígérete” maradt a köztudatban, és valóban érdemes is olvasni ezt a szépen zengő, költői memoárt, hiszen a volt vadászpilóta, diplomata és professzionális nőcsábász Gary élete – és a könyvben bőven előforduló valóságtorzításai, identitástükrözései, fiktív emléképítményei – nagyon érdekesek. Magyarra igen kevés dolgát fordították le, de ne bánjuk: a mai fülnek igencsak eredetieskedő, poros szentimentalizmussal telehintett, ám annál vaskosabb kötetek ezek.

És akkor feltűnik 74-ben egy bizonyos Émile Ajar egy bohókásan szomorú könyvvel, melyben egy kishivatalnok beleszeret egy óriáskígyóba: ez a közfigyelmet kiérdemlő „Gros Calin”. Fura, szürreális, de mindenképpen eredeti és emlékezetes. Egy évre rá a pofa megjelentet egy újabb regényt, „Előttem az élet” címmel. Itt már nincs vita, Ajar zseni, új csillag a világirodalom egén. Arca is lesz, hiszen Gary megkéri másod-unokaöccsét, Paul Pavlovicsot, hogy játssza el az ifjú titán szerepét. A fiatalembernek testhezálló lehetett a póz, magabiztosan adott nyilatkozatokat, interjúkat, bájvigyorral fürdött a vakuk fényében. A hetvenes években kiadott Gary-regényekre csak rálegyintett a kritika, ugyan már, most mindenki Ajart olvas. Az utolsó Ajar, a „Salamon király szorong” szintén bestseller lett, bár az „Előttem az élet” magasságait nem képes megközelíteni. Sajnos azonban addigra Paul Pavlovics Ajar annyira túlnőtt Garyn, hogy az író csak egy saját tarkójába küldött pisztolygolyóval tudta a maga által országos méretűre fújt lufit kipukkasztani. Posztumusz vallomásából (Émile Ajar élete és halála) végül mindenki számára világos lett, hogy Gary és Ajar egy és ugyanaz a személy.

Az „Előttem az élet” a 20. századi francia irodalom talán legsikerültebb alkotása. Az én életemben valószínűleg már nem fogják felülmúlni, bár minden évtizedben újabb és újabb írónemzedékek törekszenek rá izzadságosan. Pedig olyan egyszerű a sztori. Rosa mama, az Auschwitz-túlélő egy kimustrált prostituált, aki öreg napjaira meghízik, elcsúnyul, és már-már képtelen lejutni a hatodik emeletről, ahol pénzért rábízott vagy ingyen a nyakába varrt árva, félárva porontyokra vigyáz. Momo, azaz Mohamed, a történet narrátora, arab kisfiú, Rosa mama sosemvolt unokája, segédje, gyámja, az öreg hölgy utolsó napjaiban pedig ápolója és terapeutája. De ez a Momo, aki egy óra alatt érik tízévesből tizennégy évessé, olyan mennyiségű jóságot hordoz a szívében, ami Belleville, a Párizs hatodik kerületében burjánzó gettó megannyi arab, afrikai, zsidó, berber és francia lakosának elég lenne. Ez a jóság ki is sugárzik ám a lakosokra, akik ettől mind melegszívű és bölcs tündéreknek tűnnek, s bűneik is olyan megmosolyogtatóan ártatlanok, hogy csodálkozunk, a rendőr miért nem cirógatja meg őket a letartóztatás helyett. A felnőtteknek írt mesekönyv azonban egy pillanatra sem cseng hamisan. Gary, aki hosszú írói karrierje során egyetlen sort sem írt saját zsidóságáról, más etnikai csoportokról meg látszólag tudomást sem vett, olyan bennfentességgel szólaltatja meg ezeket az idegeneket, mintha világéletében Belleville sikátorait járta volna. S mindehhez kreált Momónak egy olyan utánozhatatlan hangot felnőttes, már-már lexikonízű kifejezésekből és érzékletes nyelvi leleményekből, amitől – a vitathatatlan morális tartalommal együtt – az „Előttem az élet” a világirodalom egyik legszerethetőbb kisregénye lesz.

Az izgalmas és mulatságos nyelvi újítások Bognár Róbert páratlan fordításának köszönhetően magyarul is tökéletesen működnek. Rudolf Péter pedig ötvenévesen éppen olyan meggyőzően Momo, amennyire húszévesen lett volna…

Iván Péter

Kolumnistánk halottak napi összeállításában olyan versesköteteket választott, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az elmúlás témaköréhez. Van itt olyan költő, aki nagyon el szeretne múlni, van, aki még a halálból is tréfát űz, és olyan is akad, aki egész kötetet írt elhunyt szerelméhez.

Orbán Ottó: Lakik a házunkban egy költő (1999)
1 óra 10 perc, felolvassa: Stáhl Eszter

„Lakik a házunkban egy költő
Orbán Ottónak hívják és állítólag nagymenő
kitüntették mindenféle díjjal és portréfilmet vetített róla a tévé
bár ez nemigen látszik meg rajta
épp olyan ő is mint a többiek
a többi öreg a házban
nyomorult öregebb a saját életkoránál
ez már mifelénk így szokás
de ő kiváltképp nyomorult mert ő még beteg is
botjával kaparászva dülöng a körfolyosón a lift felé
máskor meg rángógörcs rázza kaszálnak a tagjai
mintha egy óriáspók rontana rá az áldozatára”

A gonosz önarckép ellenére Orbán Ottó, a magyar líra nagy garabonciása nemigen akar meghalni. Bőséggel pocskondiázza saját rozzant személyét, elért eredményeit és a költészetet magát, de életkedve, a világ dolgai iránti olthatatlan érdeklődése minden keserű során áttör, és végül mégis vigyori tavaszünnep lesz ez a kötet is, tele szóviccekkel, eredeti ötletekkel, éles eszű meglátásokkal. Orbánnak a nyomorult poéta szerepe is móka, görbe tükör, s ha néha bele is feledkezik, a következő versben már vidáman élcelődik költőtársán vagy sóvárogva idéz fel egy réges-régi szigligeti szeretkezést. A halálnak tényleg nincs humorérzéke, ha 2002-ben őt is elvitte.

Kántor Péter: Elegendő ok (2021)
1 óra 7 perc, felolvassa Vass István

Kántor Péter itt sincs és ott sincs. Igazán szeretetreméltóan tityeg-totyog a lakásában, a Duna-parton, az emlékei közt, de már csak a hiányokat látja, új dologba nemigen kezd. Költőtársaihoz írott üzenetei sem azok a hátbaveregetős, fülbe trombitálós, boros leheletű Orbán Ottó-féle bruhahák, csak emlékkönyvbe való versikék. Kántor kicsiket mozdul, kicsiket gondol, s a karantén tulajdonképpen kapóra jön neki, hogy erősítse benne a szomorkás elmúlásvágyat.

„Bejöttem ide a parkba ebben a félig tél, félig tavaszban.
Hűvös van, és nincs is mit mondanom. Sietek tovább.
Pedig most választhatnánk padot, ha volnál.
Hirtelen minden olyan régen volt már”
(Az üres parkban)

Makay Ida: Se fény, se kegyelem (2001)
45 perc, felolvassa: Angyal Ágnes
Makay Ida a halál pécsi menyasszonya, és legtöbbször igen megindítóan képes megénekelni az elmúlást fegyelmezett, takarékos verssoraiban, gyönyörűen tematizált ciklusaiban. Azt képzelem, hogy egy gyászbeszédíró számára ez a kötet kész kincsestára az alkalomhoz illő idézeteknek. De bármennyire is szépek ezek a versek, óva intem az olvasót, hogy egy nap ötnél többe befogadjon belőlük, ne adj isten az egész kötetet együltő helyében hallgassa végig: a sok sírhant, árnyalak, vérző seb és málló holttetem egyhamar önmaga paródiájává lesz, és megilletődött áhítat helyett illetlen Halloween-érzetet kelthet bennünk: már csak a kivilágított tökfejek hiányoznak és az, hogy táncra perdüljenek a zombik…

Nem a halál iszonyata
nem halálod üszkös sebe
az egyetemes gyász csöndje ég
méltóság, a múlt ünnepe
a fájdalom lappadó lángja,
Kő, a törvény világossága.
arcodat idéző szeánsz
az emlék oldó szertartása
(Méltóság, kő)

Peer Krisztián: 42 (2017)
1 óra, felolvassa: Valér Bianka

Peer Krisztián költő, színházi ember szerelmét, Zsófit, a huszonöt évesen agyhártyagyulladásban elhunyt díszlettervezőlányt siratja a saját életkorát címként viselő kötetben. A negyvenkét vers folyamatos monologizálás, üzenőfal a túlvilágra a csupán közös kutyájukkal, Floppal megosztott magány első hónapjairól a nagymarosi üres házban, de számvetés is a költő zűrös múltjával, Zsófival átélt öt évének buta kis konfliktusaival, hullámvölgyeivel.

Vegyél fel papucsot, szárítsd meg a hajad,
meghűlsz és meghalsz, szegény
Végig bagatellizáltam. Azt hittem, az kell.
Volt egy csúnya vihar. Legalább lemaradtál.
A Flop is meghízott télre. Kár, hogy nem együtt látjuk a havat, amit küldtél.
Mesélek róla a botnak, aki az első telét éli túl. Belőled diófa lesz, azt felismernéd és ad is valamit.
Elsuttogom a lombjaidnak, amit azóta megtudtam rólad. Remélem, nem adják tovább.
(Őrzés, ellenőrzés)

Iván Péter

Időtartam: 12 óra 25 perc
Felolvassa: Mikó Zsuzsanna Eszter

A hetvenes évek végére a költő, könyvkiadó, irodalomtörténész, esztéta – sőt karikaturista – Margaret Atwood a kanadai kultúra „mindenesévé” vált. Ekkorra már több realista regény állt a háta mögött, az írónő titkos passziója azonban a sci-fi volt. 1984 tavaszán, egy inspiráló európai körút során bele is fogott disztópiájába. Hotelszobájából remek kilátás nyílt a berlini falra…

Amikor a nukleális hulladékoktól, civilizációs ártalmaktól no meg a fránya emancipációtól meggyötört földi populáció körében rohamosan esik a születésszám, a kihalófélben lévő emberiségen már csak a jóisten segíthet. Illetve egy keménykezű puritán teokrácia. A Jákob Fiai nevű fundamentalista vallási szerveződés hipp-hopp le is rohanja a Kapitóliumot, véresen megpuccsolja a kormányt és egyik óráról a másikra semmisnek nyilvánítja a fennálló alkotmányt. Rögtön neki is lát, hogy az általa uralt Gileádnak átkeresztelt négy államban egyértelműen elkülönítse a nők és férfiak szféráját: a termékeny lányok, asszonyok egyetlen feladata ezentúl a szülés és utódgondozás.

Persze az álomállamban nincs francia manikűr, fitnesspopsi meg dekoltázs, az egyenkámzsák alatt szőrös női lábak, löttyedt izmok és sápkóros tónusok várakoznak megadón a teremtés koronáira. Ha pedig egy anyaságra teremtett perszónának nem tetszik a rendszer, igen rövid úton átnevelik. Eldobható béranya, gileádi néven szolgálólány lesz belőle, aki termékeny korszaka alatt számos olyan családba is beleszülhet egy-egy babát, amelyet eddig elkerült a gyerekáldás. Ezeknek a páriaként tengődő lényeknek már nevük sincs, sűrűn cserélődő gazdájuk tulajdonaként szólíttatnak meg: Donaldé, Gregé, Stevené.

A „Szolgálólány meséje” Fredé, a nagyhatalmú kormányzó kézilányának története. A fiatal értelmiségi nő sorstársaihoz hasonlóan későn kapcsolt: mire elhagyhatta volna az országot, bankszámláját zárolták, gyerekét szadista bentlakásos suliba dugták, méltatlankodó férjét likvidálták. Fredé múltba révedő, az eseményektől még mindig zsibbadt nyelvvel magnószalagra mondott beszámolója jóvoltából lassan kirajzolódik előttünk a pokolian egyszerű rendszer elképesztő brutalitása, paranoiája, hátborzongató célratörése.

A szívszorító vízió attól igazán hiteles, hogy Atwood a kiskamrában fellelhető alapanyagokból főz, azaz rémesen ismerős értékrendeket, jelképeket, tradíciókat szintetizál. A disztópia persze nem is tartozik szervesen a tudományos-fantasztikus irodalom szuper kütyüktől, ufóktól, űrutazásoktól hemzsegő belső köreibe. Feladata, hogy földi körülmények között modellezzen egy alternatív valóságot vagy közeli jövőképet. A szolgálólány meséjében ez rendkívül hihetően sikerült, s a gyászos vízió részletei igen-igen sokáig kísérthetnek még bennünket.

Atwood sosem stílusa eredetiségével tartja fenn olvasója figyelmét, sokkal inkább remek ötleteivel és jellemfestő képességével. Ennek a regénynek kifejezetten előnyére válik a narrátor sok líraiatlan tényközlése, szenvtelen prózája, mely nem nélkülözi a minden-mindegy alapú kedélyes csúfolódást sem. Fredé egyszerű mondatai és Mikó Zsuzsanna Eszter kifejező hangszíne révén a fülünk hallatára épül fel Gileád, azaz dehogy épül, hiszen itt legfeljebb átfestenek, bedeszkáznak, elkerítenek. Az elképzelhetetlen mégis megvalósul, s bár az első pillanattól látjuk az államszervezet életképtelenségét, történelmi tanulmányaink alapján világos, hogy egy ilyen méretű rendszer akár évtizedekig is elvegetálhat, mire léket kap.

Az utolsó fejezet a Gileádi tanulmányok XII. szimpóziumának részleges átirata 2195-ből, tulajdonképpen az akadémiai virtust és az utókor oktondiságát kifigurázó humoreszk. Jó dramaturgiai fogás, okosan „keveri le” a történelem nagy tragédiái iránt érzett döbbenetünket.

Az idén 84 éves Atwood regénye netflixes megfilmesítését a forgatás első napjától az utolsóig végigasszisztálta, s a hatalmas közönségsiker láttán úgy döntött, harminchárom évvel a „Szolgálólány meséje” után újra felveszi a történet fonalát. De a csoda elmaradt. A folytatásnak szánt „Testamentumok” nem más, mint egy hihetetlen elemekben bővelkedő kalandregény, ráadásul érezhető, hogy az írónőnek életműve nyolcvanadik kötete írása közben egy idő után már kicsit elment a kedve a sok körmöléstől. Hát, meg tudjuk érteni…

Iván Péter

Játékidő: 6 óra 15 perc
Felolvassa: Kartali Zsuzsa

A 140 éve született, emigrációban elhunyt Avercsenko szatirikus kötetei a mai napig népszerűek hazájában, Oroszországban, de írásai más szláv nyelveken is nagy számban olvashatóak. Az 1987-ben megjelent „Patkány a tálcán”, a Pétervár-szerte Jámbornak becézett szerző mindmáig egyetlen magyar nyelvű válogatáskötete.

Arkagyij Avercsenko 1920 őszén az utolsó gőzhajó fedélzetén hagyja el a Vörös Hadsereg által megszállt Krím-félszigetet: a Fekete-tenger túlpartjára, Isztambulba igyekszik. Nem boldog, hogy maga mögött kell hagynia hazáját, a pétervári miliőt, anyanyelvét. Öt éven belül bele is hal, ám előtte jártában-keltében elpotyogtat egy-két kötetnyi szatírát: Párizsban Lenin által is elismert humoros antológiát szerkeszt, neves berlini kiadó publikálja ismert kortársairól gyártott jellemrajzait, Prágában pedig, ahol élete utolsó két évét tölti, akkora népszerűségre tesz szert, hogy karcolatait, groteszk írásait azon melegében fordítják csehre. Nehezen viselt emigrációja alatt Szentpétervárott megjelent negyven kötete mellé még egy tucatot rakott le az egyre mélabúsabban humorizáló Arkagyij Tyimofejevics.

Persze érthető, hogy igazán elemében a már akkor világvárosnak számító Szentpétervár utcáin, színházaiban, cenzori hivatalaiban érezte magát. A „Szatyirikon” című igen olvasott élclap szerkesztőjeként Avercsenkónak mindenhová bejárása volt, s élményeiből akár már a rákövetkező napon kacagtató, hajmeresztő vagy bicskanyitogató cikket, kabarétréfát, olykor többfelvonásos darabot szerkesztett, az érintett hölgyek-urak nem kis bosszúságára.
Az utánozhatatlan avercsenkói humor több fronton indít támadást a rekeszizmok ellen. A sajátos pityerburgi riposztokkal teletűzdelt stílust nagyon jól elkapták a „Patkány a tálcán” fordítói, de az írások frissességének titka sokkal inkább szerzőjük kajánságában keresendő.

Avercsenko gyűlölte az ostobaságot, kíméletlenül ki is figurázta együgyű, előregyártott szlogenekben gondolkodó vagy mániákus polgártársait (Az ember napja; A vigéc; Akik homokra építettek). Igen a begyében voltak az avantgard művészeti irányzatok is: egyik legviccesebb novellájában a festő és modellje egy átok folytán hasonlatossá válnak a vásznon éktelenkedő absztrakt portréikhoz, a kötet címadó írásában pedig az elbeszélő saját fegyverüket fordítja a tartalmatlanul pacsmagoló ifjú képzőművészek ellen. Avercsenko a humortalan bolsevikok orra alá is sok borsot tört, amazok pedig hangos, felháborodott prüszköléssel adták tudtára, hogy a hatalomátvétel után igencsak szorulni fog Jámbor szerkesztő úr kapcája. A humorista tehát kénytelen volt emigrálni, de sietős távozása előtt még egész Pétervárt megnevettette a krónikusan „baluló” Ivanov és a gumigerincű oktobrista kínos történeteivel. Legismertebb írása, a „Vakok” szintén a parancsuralmi rendszerek mechanizmusának fogvacogtató parabolája.

Avercsenko csüggedt tekintete végül mindig a gyerekeken pihen meg. Ha sokszor butuskák, máskor ijesztően koravének is, ők a jövő reménységei, tüzetes megfigyelésük az író kiapadhatatlan örömforrása. Az „Este” és a „Fű, amelyet letapostak a csizmák” mozdíthatatlanul ott tündököl a gyerekekről valaha írott száz legszebb novella között. Egy képzeletbeli apa-antológiában pedig okvetlenül helyet kell kapnia az író visszaemlékezésének fura apukájáról: de jó, hogy a megható novella után a kötet szerkesztője a „Feleségem„ című gyilkos szatírát helyezte el!

A vidám pétervári évek után sok művészre, tudósra rászakadt a hazátlanság súlya. Avercsenko hamarjában Isztambulba hajózik, ahol akkortájt legalább annyi orosz lakott, mint török. Az írást itt sem adja fel (Keleti okkultizmus, Az argonauták és az aranygyapjú), az emigránslét gyötrő állapotát azonban a kötet egyik zárónovellája, „Az orosz író tragédiája” fogalmazza meg legérzékletesebben, melynek Párizsban megállapodott főszereplője nemcsak szülőföldje emlékeit, de anyanyelvét is rohamos gyorsasággal veszti el. Konyec filma.

Iván Péter

Kolumnistánk a nyári rekkenőn a Balatonhoz vágyik, de valahogy egyik olvasója sem akarja őt meghívni tóparti luxusvillájába. Így hát előásott három tematikus kötetet a könyvtárból, és azokat olvasgatja az átforrósodott pesti lakásban.

A Balatonra akarok menni, ráadásul a déli partra, és túlárazott hekket falni krumplival, hozzá sört kortyolni papírpohárból, beúszni a bójáig, kagylóhéjat gyűjteni a kislányommal az iszapban, számlálgatni a szúnyogcsípéseket, sütkérezni a gyerekzsivajban. Még legalább egyszer, mielőtt végigbetonozzák a partját és lecsempézik a fenekét. De hát nem lesz itt idén semmiféle Balaton, hekk is csak a római parton, sör a sarki Coop-ból. Így aztán maradok az évszázados bölcsességnél: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, könyvajánlót ír róla.

Fehér Klára: Négyen meg a Béka (1961)
Időtartam: 4 óra 50 perc

Az írónő legjobb gyerekregénye. De könnyen lehet, hogy a legjobb regénye. Hogy nem avul, azt talán túláradó jókedvének, okos pedagógiájának és példás dramaturgiájának köszönheti. Nekem mindig mellbevágó, hogy ez a gyermektelen néni mennyire átérezte a kisdobosok és úttörők lelkecskéjének összes örömét, bánatát, vágyakozását. A „Négyen meg a Béka” eleven, fordulatos balatoni kaland-, testvér- és barátságregény, a semmiből előtörő vihar leírása pedig olyan életszerű, hogy az olvasónak hintázni kezd a gyomra. Ez a regény hajdanvolt felolvasónkat, Bereznay Évát is megérintette, fahangja élettel telik meg, s csupán annyira kopog, mint egy balatoni zápor cseppjei az üdülő ablaküvegén.

Jeney Zoltán: Rév Fülöp (2012)
Időtartam: 6 óra 55 perc
Felolvassa: Forgács Judit

Lehet, hogy ez az elmúlt évtized legjobb magyar meseregénye? Persze leginkább olyan növendék könyvmolyok számára, akik az igényesen, de kicsit uncsin megírt Ruminiból hiányolták a rafinált nyelvi humort és a visítós kacagásra ingerlő helyzetkomikumot. Ezekben aztán igazán erős ez a kalandos balatóniai lovagregény! Ha együtt olvassa szülő és csemete, egyhamar a házi szókincstár szerves része lesz a szerző jó pár leleményes fordulata, közösen bigyulázhatják rá a hogyishívjákot a mifenére, és az is lehet, hogy minden családtag megkapja egy balatoni település elferdített nevét. A második és harmadik kötet is zseniális, remélhetőleg hamarosan állományba kerülnek!

Kisded tenger – Poket antológia 4. (2021)
Időtartam: 2 óra 40 perc
Felolvassa: Angyal Ágnes

Abban üdülők, képírók és irodalmárok mind egyetértenek, amit a kötetben Tagore, a füredi szanatóriumban új életre kelt indiai költő fogalmazott meg: az ég és a víz itt páratlan összhangban, már-már incselkedő szerelmi viszonyban állnak egymással. Ezen túl habitusa, lelkiállapota, víziói szerint ki-ki mást lát bele a Balatonba: Széchenyi a tereprendezés és a víziforgalom megindításának mikéntjén morfondírozik, Weöres, Károlyi Amy, Szécsi Margit és sokan mások szépségét éneklik meg, Kosztolányi pedig arra használja egy csúnyácska, kiépítetlen strandját, hogy oda koreografálja sötét mesternovelláját, a Fürdést, amelyben minden, de tényleg minden szó a helyén van. A legtöbben azonban a szerelem, az egymásra találás élményét kötik a tóhoz, a legszebben talán Örkény a Vallomásban és József Attila „Balatonszárszó” című kevéssé ismert versében. Érdekes Nemes Nagy Ágnes szenvedélypalettája: egyszer apokaliptikus kedvében fejtetőre állítja a Balatont, máskor a tó istenségével csodáltatja magát a habok alól, aztán feddő-esdeklő egzisztencialista ódát ír hozzá. Van még egy tájegységünk, amelyik ennyi érzelmet képes kiváltani szemlélőjéből?
Végül ott vannak azok a szerencse fiai, akik a nagy víz partján méltóztattak születni. Úgy tűnik, a balatoni gyerekkor hihetetlenül mély nyomot képes hagyni egy-egy alkotóban, még ha csak sok évtized után jött is rá Bertha Bulcsu vagy Somlyó György, micsoda kincs birtokosai ők voltaképpen.

Ez utóbbi így ír:
„Természet és ember együttélésének mintegy külön számomra hitelesített mértékegysége máig is ez maradt: a boglári móló jegenyesora és a kőgát, a várdomb és a temetődomb egymásba hajló lágy vonala, s a víz nagy arénája, ahogy a dombokról lelátni rá a túlsó parton ködbe vesző vagy élesen kirajzolódó hegyek körben ülő tribünjeivel. Vannak nagyobb szabású tájak, de kevés olyan, amely inkább volna az emberre szabott”

Iván Péter

Felolvassa: Bencsik Gyula, Csányi Sándor (mindkét verzió elérhető a hangoskönyvtárban)

Gubónyi titkok könyve

Régebben már írtam arról, mekkora kultusza volt az ELTE olasz tanszékén az ezredforduló előtti években két mindmáig aktív szerzőnek. Csakhogy amíg Elena Ferrante láthatatlan maradt, s azóta sem fedte fel kilétét, Alessandro Baricco időközben nagy „megmondó emberré” lett. Éppen a napokban például hazája újraélesztésének forgatókönyvét tárta egy, a megtiszteltetéstől elalélt újságíró elé az olasz rádióban. Amúgy nem mond butaságokat. Fotogén, fess ember, még az utcán is úgy járkál, mintha kamera venné minden mozdulatát. Imádói és azok száma, akik rühellik (pár éve még egy gúnyregény is megjelent róla) nagyjából egyezik.

A fene tudja, nekem valahogy szimpatikusabb volt, mikor a kilencvenes években névtelen zenekritikusként kevéssé olvasott, fura írásokat kezdett publikálni (A „Harag-várak” és a „Tengeróceán” azóta itthon is megjelentek). Az igazi ismertséget harmadik regénye, a „Selyem” hozta meg neki. Kisregény inkább, s azon belül is hatvanöt elegáns fejezetkére osztotta – akkoriban még igencsak halkszavú – szerzője. Némely kiadó úgy adta ki, hogy a fejezetek közt üres oldalak állnak. De akár minden rövid mondat után állhatna egy üres oldal, hogy érzékeltesse a regény szép nagy csöndjeit.

Hervé Joncour selyemhernyó-kereskedő „azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék. Sorsukat oly módon szemlélik, ahogyan az emberek többsége egy esős napot szemlél.” (De szép! Az egész szöveg tele van hasonló érdekes mondatokkal.) Hősünk a 19. század közepén indul minden év októberének első napján a rémesen idegen, veszélyes, vadul rejtelmes Japánba selyemhernyógubókért. (Akkoriban Európában és a Közel-Keleten lárvák milliói pusztultak el egy bakteriális fertőzésben.) Mindig a rákövetkező esztendőben ér haza selyemgyártásból élő dolgos kis falujába. Mindig pontban április első vasárnapján, a nagymise idejére. Óramű pontosságú életét azonban kizökkenti a megszokott ketyegésből, hogy szerelemre lel ott, ahol sosem várnánk. Romantikus regény? Korántsem. Illetve az is. Szépen kibontja „az élet egy utazás”-allegóriáját, lehet a vágyva vágyott egzotikum regénye is, vagy akár szerelmi tankönyv bizonytalan házaspárok számára. A „Selyem” túl gazdag kincsesládika ahhoz, hogy egyetlen kulccsal kinyithassuk. De ez ne szegje a szépreményű hallgató kedvét: a könyv szinte olvastatja magát, s annyira foglalkoztatja az embert, hogy előbb-utóbb kénytelen visszatérni hozzá, legalább gondolatban. Ahogy Baricco többi könyvében, itt is megannyi pinduri titok lappang. De ezek mind kedves és közeli titkok.

Modoros – fanyalognak ellenlábasai. Hatásvadász, üres, felületes. Könyveiből többet megfilmesítettek, creative writing-sulija ontja magából a sikeres írópalántákat, ragyogó párbeszédeit pedig egyetemi szinten elemzik. Több ilyen kontárt a világnak, per favore!

A regény két változatban érhető el a Bodor Tibor Hangoskönyvtárban. Hogy a jó öreg Bencsik Gyula vagy a jó ifjú Csányi Sándor előadásmódja tetszik jobban, azt mindenki döntse el maga.

Hangoskönyv, időtartam: 2 óra 26 perc

Felolvassa: Tóth Barnabás

A növény, akit Jean-Do-nak hívtak

„A vitrinben visszatükröződött egy férfi arca, aki mintha dioxinos hordóból került volna ki. A szája ferde, az orra torz, a haja megtépázva, a tekintete csupa rémület. Egyik szemét bevarrták, a másik kiguvad, mint Victor Hugó Káinjáé. Egy teljes percen át meredtem kitágult pupillájára, nem fogtam fel, hogy ez egyszerűen én magam vagyok.

Hát nemcsak száműzött, béna, néma, félig süket vagyok, megfosztva minden örömtől, és medúzalétre kárhoztatva, de ráadásul iszonyat rám nézni is. Elfogott a görcsös, ideges nevetés, olyan, amilyet a szerencsétlenségek összetorlódása hív elő, amikor a sors legújabb csapásánál úgy dönt az ember, hogy ezen már csak röhögni lehet”

Nem sokan szeretnek egyedül maradni a gondolataikkal. Van, aki rögtön rádiót kapcsol, ha üres lakásba ér haza, másoknak kockázatos utcai manőverek közepette is ott lóg a fülében a szilikondugacs. Meglehet, a gondosan előrágott virtuális tápon tengődő nyugati ember számára csakugyan gyászos következményekkel járna akár pár óra is önmagával összezárva.

Jean-Dominique Baubi (1952-1997) – barátainak csak Jean-Do – , a párizsi Elle magazin főszerkesztője, túlpörgött, harsány világfi, a női szépség, az utazások és a jó ételek szerelmese élete utolsó másfél évében ugyancsak sok időt volt kénytelen saját gondolatai tükörtermeiben tölteni. Egy gyors lefolyású szív- és érrendszeri katasztrófa következtében pár óra alatt veszítette el szinte teljes kontrollját teste fölött. Mikor magához tért a háromhetes kómából, szája, karja, lába megbénult, egyes-egyedül bal szemhéja maradt mozgékony. És persze elméje. Ezt az őrjítő állapotot nevezzük locked-in szindrómának.

Ahogy múltak a hónapok, úgy maradoztak el a látogatók, s valahogy a berck-i kórház rehabilitációs szeánszai is megritkultak. Sebaj. Kórterme magányában Jean-Do kitartóan dolgozott könyvén. Beszédterapeutája a francia fonémák gyakoriságára alapuló ábécéje segítségével a szerző fáradságosan ugyan, de képes volt diktálni. Intuitív asszisztense sorolni kezdi a betűket, s Baubi a megfelelőnél kacsint egyet még aktív szemhéjával. Ekképpen pár perc alatt egy hosszabb szó, alig negyedóra alatt pedig egyszerű mondatok születhetnek. Jean-Do legelső megnyilatkozása az ötletes ábécén keresztül egyébként ez a megállapítás volt: – Valaki egy marék diót rakott a számba.

A vékony kötet kétszázezer hunyorítás és kéthavi megfeszített munka eredménye. A huszonegynéhány hosszabb-rövidebb szöveg a nagy francia klasszikusok tökéletesre csiszolt, rafináltan cizellált nyelvén tudósít bennünket a lankasztó kórházi mindennapokról, a szkafanderben rekedt szerző színpompás múltjának mulatságos, pikáns vagy kínos eseményeiről, látogatóinak zavarodottságáról vagy nyájas közvetlenségéről. Humora töretlen és csípős, mérgezett nyilainak céltáblája azonban szinte minden esetben saját maga. Ez a hebrencs párizsi playboy, aki mindeddig ész nélkül habzsolta az életet, olyan pimasz stílusban ad számot új, növényi létformája által felszínre törő lelkierejéről és alázatáról, hogy önfeledt hahotázásunk közepette hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen körülmények között született ez a lenyűgöző memoár.

Jean-Dominique Baubi szemhéjának pillangóverdesése két nappal könyve megjelenését követően maradt abba.

Tóth Barnabás felolvasónk tizenkét év szünet után ezzel a hangoskönyvvel tér vissza hozzánk. A színész-filmrendező örökifjú hangja, értő előadásmódja tökéletes közvetítője a „Szkafander és pillangó” vibráló gondolatiságának.

Időtartam: 17 óra 15 perc

Hölgyem, az Ön élete kész regény!

„Amerika legféltettebben őrzött titka” (egy lelkes kritikusa aposztrofálta így) hatvannyolcadik születésnapján halt meg egy Los Angeles-i sufniban, legidősebb fia hátsó udvarában. Tüdőrákos volt, egész életében kínozta duplán megcsavarodott gerince és krónikus alkoholfüggősége. Élete során hetvenhat novellát írt, melyek nagy része kis példányszámú irodalmi folyóiratokban, egyetemi lapokban jelent meg. Azért részesült némi szakmai elismerésben, kapott ösztöndíjakat, de szűk irodalmi berkeken kívül nem volt ismert. Halála után tizenegy évvel, 2015-ben állandó kiadója, a Blacksparrow Press komoly dilemma előtt állt: vagy egy jelképes összegért, mondjuk egy dollárért eladja Lucia Berlin örököseinek a raktáraiban porosodó életmű összes példányát, vagy tesz még egy utolsó próbát, és piacra dob egy válogatáskötetet az elfeledett szerző írásaiból. Az utóbbi mellett döntött, bár figyelmeztette a jogutódokat, hogy ne számítsanak valami kirobbanó fogadtatásra, hiszen manapság senki nem olvas novellákat.

A „Bejárónők kézikönyve” egy éjszaka alatt tette világszerte ismertté Lucia Berlint. Ha megélte volna, a hölgy valószínűleg mindentudón bólint a hír hallatán, és szív egy nagyot a mindig keze ügyében lévő oxigénpalackból. Nem az a típus volt, aki bármin is meglepődik.

Lucia Berlin Alaszka szülötte, ám a bányamérnök apa nyomában a család az egész amerikai kontinenst átszelte: Idaho, Montana, Arizona füstös bányavárosaiban időztek pár hónapot, majd indulás a következő állomáshelyre. A kis Lucia gyermekkora legnagyobb részét Chilében töltötte, ahol sok meleg helyzetben életmentőnek bizonyult spanyoltudására is szert tett. Addigra apukája már lelépett, goodbye, kedves család. Az írónő felnőtt korában is sűrűn váltogatta lakóhelyeit, háromszor vált el, s évtizedeken át űzött az átlag amerikai szemében cikinek tűnő munkákat. Volt mosodás, kórházi ápoló, spanyoltanár latino iskolákban, recepciós, és igen, volt bejárónő is. Közben írókkal és bebop-zenészekkel lógott, igyekezett mindig jókat enni, nagyokat beszélgetni, és soha nem hagyta zülleni négy fiát.

Hogy miről ír? Erről. Gyermekkora gyökértelenségéről, bukdácsolásáról a közoktatásban, elfuserált pasasairól, sorstársairól, az idilli Mexikóról, piálásról és egyéb függőségekről – békaperspektívában. Sosem ítélkezőn, sosem kirekesztőn: a kötet negyvenhárom tökéletes novellájában egyetlenegy igazán rossz embert sem találunk. Berlinnél csak az élethelyzetek reménytelenek, a bennük ragadt szereplők bölcs kajánsággal vállalják a vállalhatatlant. Alakjai állandóak, s időről időre visszaköszönnek, ha más-más nézőpontból is: a pedofil hajlamú fogorvos nagyapa, a cudar anya, a Mexikóban haldokló kishúg, a jólelkű, de teljesen szétesett nagybácsi, az excentrikus gazdag unokanővér. És drogosok, piások, frissiben abortáltak, lepusztult öregek, szutykos gyerekek, betegek, vakok összefogózva, együtt ropva kacska körtáncukat Amerika hátsó udvarának szemetes-gyomos talaján.

Lucia Berlin úgy ír, mintha egy gettóbérház lépcsőin kuporogva beszélgetne velünk nem kicsit spiccesen: sok kitérővel, viccelődve, bölcselkedve, hol melankolikusan, hol felvillanyozottan. Rajongói szerint ez a próza egy végtelen szaxofonszóló éjfél után a dzsesszbárban. Stahl Eszter felolvasónk előadása pedig külön bónusz a hangoskönyvhöz: az én fülemnek legalábbis stílusa, tempója tökéletesen harmonizál az írások belső hangjával. Rendkívüli ez a találkozás a két hölgy között. Nem csoda: Mrs. Berlin mindenkiből kihozza a legjobbat.

Iván Péter

A mesterséges intelligencia napjainkban egy pár perces hangminta alapján megközelítő pontossággal képes a beszélő hangján megszólalni. A figyelmes hallgatót ugyan még nem tudja maradéktalanul megtéveszteni, de nem kétséges, hogy néhány hónapon, éven belül tökéletes lesz az illúzió. Vajon a hangoskönyvtárban is átveszik az irányítást a robotok? Állandó kolumnistánk egyértelmű válasza az alábbiakban olvasható.

Íme, egy illatmentes jövőkép, csak erős idegzetűeknek.
Pár év múlva a Bodor Tibor Hangoskönyvtár működtetését egyetlen személy fogja ellátni. Ennek a könyvtáros-informatikus kollégának az lesz a feladata, hogy a legújabb regények, szakkönyvek, ismeretterjesztő munkák digitális dokumentumaira ráengedje az általa kiválasztott hangklónt. A mesterséges intelligencia pár másodpercen belül legyártja a hangoskönyvet, fejezetekre vágja és a pdf alapján megcímzi a fájlokat. A hallgató naponta akár harminc-negyven szintetikusan előállított új címmel is találkozhat a katalógusban, sőt kérheti, hogy egy általa igényelt könyv Bodor Tibor, Dombovári Ferenc vagy akár Korompay Vali szintetikusan generált hangján szólaljon meg, de természetesen választhat a mai felolvasók közül is karaktert. Soha többé nem lesznek a fájlokban vágási hibák, de kutyaugatás, túl nagy visszhang vagy surrogás sem: a generált hang mindig olyan frissen, egyenletesen mondja a szöveget a kifogástalan minőségű felvételeken, ahogy élő ember a legideálisabb körülmények között sem képes.

Amúgy minek ehhez egyáltalán könyvtár? A felhasználó egyszerűen letölti a Ditalról a szövegfájlt és egy szoftver segítségével maga készít hangoskönyvet belőle. Bizonyára lesznek olyan webshopok, ahol az érdeklődő pár száz forintért letöltheti legnagyobb színészeink hangklónját, de igény szerint akár saját nagymamája kedves hangocskáján is szóra bírhatja a kívánt szöveges dokumentumot. Hatékony, villámgyors, steril. Íme, a technológia újabb győzelme a hibát hibára halmozó, érzékeny, költséges homo sapiens fölött!

Aztán kiderül, hogy az olvasó képtelen koncentrálni. A legfurfangosabb krimit, a legkalandosabb akcióthrillert is unja, pedig az Rudolf Péter megtévesztési élethű hangján zakatol a fülében. Rárak extra effekteket a felvételre, könyvlapozást, torokköszörülést, borostavakargatást, de így sem az igazi. Lelketlen és szomorú, mint a gyorséttermi műkaja vagy az online barátságok.

Csak szólok: a Bodor Tibor Hangoskönyvtár sosem fog eltekinteni az emberi tényezőtől. A látássérült emberek hosszú évek óta használják a beszédszintetizátorokat a mindennapi életben, sőt arra is régóta van lehetőség, hogy pár pillanat alatt akár több száz oldalnyi szöveget kellemes géphang felolvasta hangfájllá alakítsunk. Nagyon jól tudnak ám jönni ezek a szoftverek, amikor az embernek hamar sok információn muszáj átrágnia magát, naprakészen akar tájékozódni az online sajtóban, kutatnia, dolgoznia kell. De a hangoskönyv, az valami egészen más, egészen rendkívüli dolog.

Negyedik éve csinálok riportokat felolvasókkal. Ami mostanra számomra egészen nyilvánvaló: ez az aktivitás több, mint hobbi, több, mint szabadidős karitatív elfoglaltság. A hangoskönyv-csinálás igazi szívügy, ráadásul nem csupán szellemileg, de testileg is igénybe veszi az önkénteseket, akik nagyon gyakran egy-egy átdolgozott nap után jutalmazzák magukat negyven perc felolvasással, amikor egyedül maradhatnak egy szöveggel, egy másik ember szabályos formába terelt gondolataival. És ha csak ennyi lenne az egész! A felolvasó gondos mérlegelés után kiválasztja a könyvet, leadminisztrálja a vállalását, konzultál a felolvasótársakkal és a könyvtárral, beszerzi a kötetet, üzembe helyezi a mikrofont és a felvevőprogramot, felolvas, bereked, pihenteti a hangját, újrakezdi, hibát jelez, korrigál, számontartja a haladást, esetenként éjszakába nyúlóan szerkeszti az elkészült hangfájlt, mappát tömörít, postáz, izgul, milyen lesz a produkció fogadtatása, kap-e visszajelzést a kölcsönzőktől. És mondjak valami érdekeset? Ez a rengeteg tevékenykedés mind-mind hallható egy felvételen.

Fanatikus hangoskönyv-rajongó vagyok. Nagyot dobban a szívem, amikor felolvassa nekem a telefonom, hogy az újonnan felkerült művek közt ott integet felém a régóta várt könyv. Rögtön letöltöm és addig mesterkedem, amíg innen-onnan lopok pár percet, órát a napomból, hogy olvashassam. Belemerülök, előre-hátraugrom, leállítom, gondolkodom, időnként jegyzetelek, újraindítom, siettetem, aztán az utolsó percekben már sajnálom, hogy nem osztottam be okosabban. Figyelem a felolvasót, ahogy behúzza a szöveg, ahogy picit változik az órák során a hangszíne. Azt is észreveszem, ha két fejezet között napok, hetek teltek el a felvételkor, ha unja, ha felcsigázza, ha lehangolja a tartalom. Keresem az élet, a felolvasó jellemének a lenyomatait a könyvben, és a legmonotonabb előadás mélyén is megtalálom a bizsergetően elevent, az emberit. Akár szeretem a hangját, a stílusát, akár nem, az önkéntes végig velem van, együtt csavargunk a szövegben: sosem hagy egyedül.

A könyvtár statisztikái szerint ezt az élményt a tavalyi évben 2102 hallgatótársammal együtt éltük át; postai kölcsönzés útján és az alkalmazáson keresztül pedig mindösszesen 89 084 könyvet hallgattunk meg részben vagy egészben. Ennyi ember már kitesz egy népesebb falut. És ez a falu, nevezzük mondjuk Bodorfalvának, a legműveltebb település kerek e világon.

Szerintem folytassuk ilyen ütemben. És emberi hangon, ha szabad kérnem…

Iván Péter

Időtartam: 5 óra 15 perc
Felolvassa: Tóth Judit

Az 1932-ben Tiszakarádon Steinschreiber Edit néven született Edith Bruck olasz író, költő, József Attila, Radnóti és Illyés értő fordítója. Életművének gerince a kiskamasz korában megjárt, nővére kivételével összes hozzátartozóját felemésztő hat haláltábor élménye. Kilencvenévesen is járja a római iskolákat, ahol emlékezetes előadásokat tart az ifjoncoknak lágertapasztalatairól. És nagyokat beszélget barátjával, Ferenc pápával, aki tavaly inkognitóban signora Bruck római garzonlakásába is felugrott egy kapucsínóra…

Ki mondta, hogy egy Auschwitz-túlélőnek állandóan a múltjával kell foglalkoznia? Nina apró római bérlakásában várja Mariát, a nagyszájú takarítónőt, és őrületesen szerelmes. A saját férjébe, Lorenzóba. Évtizedek óta. De mivel az nem szereti viszont, s pusztán baráti kapcsolatot tart fent vele, Nina egyedül él és próbál újságíróként valami kis pénzt szerezni. A téma az utcán hever: a feminista mozgalom és a szexuális forradalom ezerrel pörög, az arab-izraeli háborúnak se vége, se hossza, Olaszország pedig az „ólomévek” sűrűjében ki sem látszik a véres terrortámadásokból.

Ki mondta, hogy egy Auschwitz-túlélőt nem minden a múltjára emlékezteti? Maria, a takarítónő folyton Nina magyar szülőfalujának buta antiszemita kliséit szajkózza. Lorenzo új barátnője egy magas, sportos, szőke nő, igazi árja szépség. A neofasiszta megmozdulások csak táplálják Nina halálfélelmét, a feminista összejöveteleken nagy hangon zsidóznak, a szexuális forradalom pedig, ó jaj, egyedül abban mutatkozik meg, hogy Róma megannyi koszos körmű, rossz fogsorú, folyton nadrágjában turkáló nőgyűlölő értelmiségi amorózója ővele akar üzekedni. Milyen szép, hogy Nina egyetlen „gyöngédségcseréje” egy barátságos meleg fiúval jön össze!

Ebben a romlásban, ebben a lábon kihordott, végtelenített idegösszeroppanásban semmi gyönyörű nincs. Nina lelkibeteg, s 1977 telének mocskos, hektikus Rómájában nem lelhet megnyugvásra. Lorenzo, a nyugtalan, jóakaratú filmkritikus is olyan kedélyes távolságtartással beszél hozzá, ahogy nagybeteghez szokás. Tudja, elegendő egy bensőségesebb hangsúly, egy cirógatás, hogy az asszony újra rátapadjon, határtalan és feltétlen szerelmével gyötörje, görcsös ragaszkodásával magával rántsa saját démonvilágába. De Nina bátorítás híján is becézgeti Lorenzo minden kinyúlt alsónadrágját és lyukas zokniját, szélesvásznú lázálmában pedig Krisztusként szüli újra önmagát és hal gyötrelmes kereszthalált, hogy ekképpen azonosuljon a férfi hitével.

Vergődése hasztalanságával két esemény szembesíti. Unokahúga, Hanna ugyanolyan érzelmi függés rabja, mint Nina, de muszáj előtte eltitkolni, hogy szerelme, egy dél-amerikai partizán életét vesztette egy utcai lövöldözésben. Régi barátja, egy botcsinálta pszichológus pedig olyan sikeresen bagatellizálja el Nina kínjait, hogy Edith Bruck alteregójának tudata hosszú időre kitisztul – a soron következő visszaesés előtt.

A háromdimenziós képi világú, bivalyerős, rövid mondatokkal dolgozó szöveg joggal juttathatja az olvasó eszébe Elena Ferrante első három regényének saját tébolyukba zárt, sebzett, kétségbeesett hősnőit. (Tékozló szerelem; Amikor elhagytak; Nő a sötétben) Ferrante valószínűleg ismeri Bruck írásait, bizonyos tekintetben árnyalta is nőképét, de ahogy Nina fürkészi, használja, elemzi saját testét és pszichéjét, az – a „Gyönyörű romlásom” érzékletes, kreatív és sosem hatásvadász traumakezelésével együtt – páratlan írói teljesítmény. És van még egy dolog, amit Ferrante nem tud: megkedveltetni velünk nőalakjait. Nina fegyelmezett szenvedése kiváltja együttérzésemet, feltárulkozása bizalmat ébreszt bennem, rémlátomásai számomra is katartikusak. Szeretem Ninát.

Az 1995-ben készült felvételen egyetlen szót olvasott félre Tóth Judit: a „transzvertita” korhű baki. Még szebb, ha maga a fordító, Székely Éva magyarította így az akkoriban egyáltalán nem ismert kifejezést…

Jó szívvel ajánljuk Edith Bruck további letölthető hangoskönyveit is: a picit ízetlenül Anne Frank felnőttkori regényének titulált „Ki téged így szeret” kora gyermekkorától a lágeréveken át Izraelig követi az írónő útját; a „Római lakás haszonélvezettel” a gyökértelenség témáját járja körül kegyetlen precizitással; a „Tranzit” pedig nyugtalanító, groteszk anziksz a szocialista Magyarországról. Bruck legújabb könyve, a magyarra még nem lefordított „Elveszett kenyér” mintegy összegzése életének és tapasztalatainak, tavaly a legrangosabb olasz irodalmi elismerés, a Strega-díj igen esélyes várományosa volt. És már írja a következőt. Edith Bruck minden lélegzetvételével emlékszik és emlékeztet. Erőt-egészséget hozzá!

Iván Péter

Játékidő: 17 óra 25 perc

23 kortárs magyar író vall Budapestről a város születésének 150. évfordulóján. A Budapest Nagyregény 23 kerület-fejezete 23 önkéntes felolvasó tolmácsolásában szólal meg. A hangoskönyv szerkesztője, Iván Péter fogadja a 23 helyről beérkező fájlokat, vág, javít, hangerőt és zajszintet egyenlít, finomít a katalóguscédulán – mindenekelőtt azonban olvassa, hallgatja, habzsolja a Budapest Nagyregényt…

Összejött egy születésnap kapcsán huszonhárom kortárs író. Budapest múltját kíváncsian, borzongva, megilletődve vizsgálgatják, kutatják, sűrítik atomkori legendákká, tovább örökíthető történetekké. Ám a jelenkori Budapest utcáin ilyen vagy olyan okból mindegyikük ázva-fázva, szeretetlenül, az aggodalomtól lázasan kóborol.

A szerzők többsége Budapest jelene elől novelláiban Budapest múltjába bújik. A legtávolabbra Szvoren Edina szalad, az ő nőlelkű tót atyafia a húszas évek Józsefvárosából szállítja költői bölcselmek közepette a szemetet a külső kerületekbe. Sokan helyezik hőseiket pár évtizeddel korábbra, vagy legfeljebb az ezredfordulóra, hogy onnan tekintsenek a főváros régmúltjába: Vámos Miklós egy olvasótól olvasóig hányódó helytörténeti kiadvány útját követve skicceli fel Óbuda életrajzát; Bartók Imre örkényi ihletésű groteszkje az ötker sakkéletében mélyed el; Simon Márton két távoli szilveszteréj magányos kóborlóit hozza össze zilált ferencvárosi szövegkísérletében; Nagy Gabriella két egymással szemező bérház lakóinak perpatvarai örvén mondja fel a XI. kerület történetét; Tóth Krisztina kötelező kiskatarzist rejtő írásában újra ellátogathatunk a Vidámparkba; Kiss Noémi Mátyásföld katonai objektumai fölött tesz egy lanyha kört; Szabó T. Anna egy tébollyal sújtott női ág utolsó hajtását ajándékozza meg egy vastapsot érő nagymonológgal; Szécsi Noémi Charlie-parfüm és gépolajszagú csepeli rendszerváltójában pedig fény derül a kötetet elárasztó nutriák eredetére. Krusovszky Dénes újra felveszi a gyermekparalízis szálát és a Pesthidegkúti mozgássérült lakótelepig vezeti, Grecsó Krisztián egy kurtán-furcsán elvarrt belső történettel, talán regényrészlettel járul hozzá a közös munkához. A visszatekintést Cserna-Szabó András bravúrosan oldotta meg: kötetindítójában egy drogfüggő rockzenész motyogja el a kezdetektől felmenői, a Mandel/Blum/Fiore/Virág család történetét.
A szerzők általában szívükön hordozzák választott kerületüket, bár tipikus, hogy Mán-Várhegyi Réka kőbányai retró kísértethistóriájában a naplóíró kislány bukfencezik örömében, mikor a család átköltözik egy Örs vezér téri panellakásba. Karafiáth Orsolya alakjai keserűen átkozzák Újpalotát, a prózaírónak is remek költő, Závada Péter kispesti látképe pedig lokálpatrióta kiszólásai dacára is lehangoló.

A kemény mag testestül-lelkestül megmerítkezik a jelen időben. Fehér Renátó asszociációs szófolyama Terézváros minden szennyét elénk sodorja, Kemény Zsófi zűrös bulinegyede pedig még be is mutat a szórakozottan kacarászó olvasónak. Tompa Andrea egy központból száműzött pártmamelukot vezet végig Újpest nevezetességein; Németh Gábor lerobbant Lipótvárosi tetőteraszán szabadnapos szexmunkáslány jógázik egy nyolcvanéves túlélővel; Dunajcsik Mátyás külföldre szakadt Léleklátó meleg basszgitárosa a reptéren csodálkozik rá a magyar ugarra; Háy János meg olyan gyilkos gúnnyal figurázza ki választott kerülete (amúgy jelenlegi lakhelye!) sznobériáját, belterjességét és kirekesztő hajlamait, hogy még egy magamfajta borsodi tahónak is megesik a szíve a budai lankák őslakosain. Még nagyobb látószögű Kemény István Duna-standupja: ő egész hazánk mentalitásáról állít fel elgondolkodtató diagnózist.

Hogyan lesz ebből a huszonhárom novellából nagyregény? A szerzők időnként átintegetnek egymás szövegeibe, referálnak írótársaik történeteire, betessékelik kerületükbe egymás alakjait. Vándormotívum a fővárosba aranyesővel hazalátogató Houdini, de gyakran feltűnik pár fontosabb család- és pártfunkcionárius, kocsmáros is, bár a sok használatban egészségi állapotuk és státuszuk fokozatosan hanyatlik. A közromlás betetőzéseként az utolsó novellában, Dragomán György levegőtlen soroksári noirjában már csak egyetlen szerencsétlen figura vergődik családja régi házának padlóján leláncolva, kivégzőire várva. De a Budapest-mintás szatyrot, azt még utolsó perceiben is a mellére szorítja…
Az olvasmányos, változatos antológia óhatatlanul magán viseli huszonhárom szabad szellemű, világlátott, érzékeny budapesti írástudó aktuális lelkiállapotának fekete lenyomatát is. És nem baj, hogy a 150 gyertya itt csak halványan pislákol. Lehet, hogy éppen emiatt lesz a Budapest Nagyregény valódi irodalmi emlékkönyv.

Nagy köszönet a kerületeknek hangjukat kölcsönző huszonhárom felolvasónak: Csernenszky Lászlónak, Fekete Ágnesnek, Fischborn Reginának, Forgács Sárának, Gulyásné Vastag Irénnek, Győryné Csomó Ildikónak, Haranginé Simon Tímeának, Jancsó Saroltának, Dr. Juhász Gabriellának, Juhászné Gyurka Ildikónak, Kelemen Erzsébetnek, Király Ildikónak, Korek Máriának, Kosztel Krisztinának, Mach Andrásnak, Michaletzky Krisztinának, Mikó Zsuzsanna Eszternek, Nagy Ágnesnek, Pál Erzsébetnek, Petrányi Juditnak, Rácz Brigittának, Stáhl Eszternek és Vass Istvánnak.

Játékidő: 10 óra 32 perc
Felolvassa: Kollár László

Az elmúlt évtizedekben több író, filmes, sőt költő is megörökítette a Raymond Carver novelláin végzett Nagy Csonkítást. Pedig Gordon Lish nem eszetlen amputálást, hanem irodalomtörténeti mértékű átalakítást hajtott végre barátja szövegein: az alkoholista, szerencsétlen sorsú írót a minimalista próza úttörőjévé faragta. Milyen mókás, hogy az angol carver szó olyan emberre utal, aki maga is buzgón vés, vág, szeletel!

„Egy kórházi ágyon halt meg Seattle-ben, ágya szélén a vak emberrel, aki a kezét szorongatta. Megházasodtak, együtt éltek, együtt dolgoztak, egy ágyban aludtak – nyilván szeretkeztek is -, aztán a vak ember szépen eltemette. Mindezt anélkül, hogy egyszer is látta volna, hogy néz ki egyáltalán az a nő. Ezt én már nem tudtam befogadni. Amikor ezt hallottam, az járt a fejemben, micsoda szánalmas élete lehetett annak a nőnek. Egy nő, aki soha nem láthatta, hogyan látja őt az, akit annyira szeret. Akinek napok telnek el anélkül, hogy egyetlen bókot kapna tőle. Akinek a férje soha nem olvashat az arcáról, akár csüggedés van rajta, akár valami jobb. Aztán egyszercsak meghal, a vak ember keze a kezén, a nő utolsó gondolata talán az, hogy a vak ember soha nem is tudta róla, hogy nézett ki.” (Katedrális)

A nádasban ringatózó meztelen női holttest mellett három napon át békésen pecázgató férfitársaság. A cukrász, aki a gyermekét frissen elvesztett házaspárt hívogatja egy megrendelt és át nem vett születésnapi torta ügyében, képtelen szidalmakat mormolva a kagylóba. A feleség kidőlt-bedőlt régi fogsoráról készült gipszlenyomat mint szobadekoráció. A tengernyi whiskey, az orvosi várókban, liftekben, taxikban elszívott cigik, a folyamatos költözködéseket jelző dobozok, táskák, bőröndök. A kóros beszédképtelenség, amikor fontos mondatok helyett csak pár kopott frázis bugyog ki az ember száján.
Aki belekezd Raymond Carver (1938-1988) válogatott elbeszéléseinek hallgatásába, az egyhamar nem szabadul a fenti képek, helyzetleírások hatása alól. Az életmű egészét átfogó válogatáskötetben nincs félrebeszélés, tintafaló szóáradat, aprólékos lélekelemzés. Az egyszerű mondatok legtöbbször ténymegállapításokra szorítkoznak, primér érzelmi reakciókat írnak le, gyakran egy bekezdésen belül ismétlődnek. Ezt nevezzük minimalista prózának, ám nagyon nem mindegy, milyen célt szolgál a szófukarság. Carver figurái maguk is pőre, alapszinten funkcionáló lelkek, akik az amerikai álom beteljesületlenségét ugyan nap mint nap megélik, ám képtelenek hangot adni a belsőjüket szétfeszítő rosszérzésnek. Dadognak csak, rádióreklámokból, híradókból ellesett mondatokat mantráznak, s életük sorsfordító pillanataiban tetteik beszélnek helyettük: általában töltenek maguknak egy újabb italt, szétvernek valamit vagy családostul pár állammal arrébb költöznek. A többi néma csönd.

Persze a kép nem mindig ilyen borús. A jó érzékkel összeválogatott kötetben helyet kapnak Carver késői, absztinens korszakának sokkal fesztelenebb, már-már optimista szövegei is. A könyvtárunkban kétnyelvű változatban szintén letölthető „Katedrális” hallatlan érzékenységgel és fergeteges humorral ábrázolja egy önazonos vak bácsi és egy saját életében is csak mellékszereplőként ténfergő látó új világokat feltáró találkozását; a katartikus „Egy kis jó” szokatlan, megnyugvást nyújtó kameraállásból közelít két kispolgár gyászára; az „Ég a házad ideki” mániákus narrátora pedig groteszkül költői módon szembesül létezése teljes kudarcával. De Carver még legkiábrándultabb novelláiban is elhelyez egy-egy oda nem illő tárgyat, fonák pozitúrát, nyelvkönyvekbe illő párbeszédet, ami oldja a feszültséget. Talán ez és a szereplői iránt érzett végtelen megértés az, ami miatt nem deprimáló, inkább felemelő pillanatokat ígér a hangoskönyv, melyet Kollár László igencsak átélt felolvasása hitelesít.

A csontig rágott stílust Gordon Lish-nek köszönhetjük, aki az eredeti szövegek akár kétharmadát is „leszerkesztette” a számtalan szakmai és párkapcsolati kudarcot, gyomormosást és kórházi kezelést átélt író novelláiról. Carver özvegye, a költő Tess Gallagher párja halála után „Kezdők” címmel csorbítatlan formában adta közre a sorsüldözött szerző történeteit, de a megkésett irodalmi igazságszolgáltatás visszhangtalan maradt. Hiába, néha a kevesebb mégis több.

Iván Péter

Játékidő: 3 óra 46 perc
Felolvassa: Csernenszky László

Albert Camus (1913-1960) legismertebb regénye, mint tudjuk, a „Közöny”. Csakhogy a kötet eredeti címe „L’étranger”, azaz magyarul „Az idegen”. Akkor minket félrevezettek? A kultuszkönyv újrafordítói, Ádám Péter és Kiss Kornélia nem kevesebbet állítanak, mint hogy Gyergyai Albert évtizedeken át mérvadónak tekintett magyarításának egyetlenegy mondatát sem tudták egy az egyben átrakni saját változatukba. Azért ez kemény. Aki veszi a fáradságot és meghallgatja a régi és új fordítás első fejezetét hangoskönyvtárunkban, eldöntheti, hogy az avíttabb, az író stiláris és tartalmi szándékait sok alkalommal félreértelmező, mondatait túlcizelláló „Közöny” vagy a szöveghű, modernebb új verzió mellett marad.

„Nyilván szerettem a mamát, na bumm, és akkor mi van? Így vagy úgy, legalább egyszer minden normális ember kívánta már a szerettei halálát.
Az ügyvéd ekkor a szavamba vágott, nagyon feldúltnak látszott. Megígértette velem, semmi ilyesmit nem mondok a tárgyaláson, a vizsgálóbíró előtt meg pláne. Azt azért muszáj volt neki elmagyaráznom, én már csak úgy vagyok összerakva, hogy a fizikai szükségleteim zavaróan hatnak arra, ahogy érzek. A temetés napján például nagyon fáradt voltam, meg álmos is. Így aztán képtelen voltam felfogni, mi történik. Annyit azonban teljes bizonyossággal állíthatok, hogy ha lett volna választásom, inkább azt választom, hogy a mama ne haljon meg. De az ügyvédnek ez se tetszett.”

Ebben a másfélszáz oldalas regényben mindenki ellenszenves. Elsősorban természetesen a főszereplő, Meursault, ez a tudatosságot olyannyira nélkülöző kishivatalnok. Tőmondatai száraz homokszemek módjára kopognak az olvasó fejében: mikor antihősünk az élet dolgain próbál elmélkedni, legfeljebb szikár ténymegállapításokig jut, mivel pedig az őt körülvevő világot értelmezni nem képes vagy nem hajlandó, lényeglátását elhomályosítják a bagatell részletek. Visszaemlékszik a vizsgálóbíró egy jellegzetes grimaszára, a kirendelt ügyvéd nevetséges nyakkendőjére, de azok hozzá intézett szavait analizálni nincs ereje. Pedig ha megtenné, nem érné olyan váratlanul a hír, hogy hamarosan kivégzik.

Meursault ugyanis embert ölt, egy szintén ellenszenves arabot. Az első pisztolylövést még négy másik követte, ám azok már a nyilvánvalóan élettelen testbe csapódtak. Tette ezen részletére a vádlott semmiféle magyarázatot nem tud adni. Ezért kell meghalnia. Hiszen az igazságszolgáltatás kenetteljesen moralizáló emberei, akiknek szívében valószínűleg a narrátoréhoz hasonlóan mély kráterek tátonganak, kötelességüknek érzik, hogy kivessék a társadalomból az olyan tökfilkót, aki egyszerűen nem képes felfogni, hogy az emberi közösségeket örök időktől kezdve az őszintétlenség, az álszentség, a klisészerű érzelmi reakciók folyamatosan megújuló energiaforrásai működtetik.

Nem szimpatikus Marie sem, akit a főhős anyja temetésének másnapján szed föl a strandon. Marie mindenen nevet, azért persze kicsit zavarában is, de végig kitart a fiú mellett, pedig hamar kiderül, hogy kapcsolatuk csupán annyira lesz meghitt, mint egy óriáskígyó és gazdája közti érzelmi kötelék. Ellenszenves Raymond, a hepciás dumaláda apacslegény, ellenszenves Céleste, a vendéglős, aki jó emberként beszél Meursault-ról a tárgyaláson, csupán azért, mert amaz hűséges kliense. Ellenszenvesek a francia gyarmat, Algéria névtelen, alamuszi arabjai, s ellenszenvesek maguk a gyarmatosítók is mind, akik kis Párizst üzemeltetnek a forró égöv alatt és derűs magabiztossággal ignorálják a velejükig frusztrált őslakosokat.

Akkor mégis miért tartozom azok igen népes táborába, akik évente legalább egyszer kényszeresen újraolvassák ezt a vékonyka kötetet? Gimnáziumi franciatanárom érettségi előtt adta kezembe az Étranger egy viharvert példányát, s amikor a nyugati irodalom legismertebb kezdősora ott az iskolafolyosón fejbe kólintott, már tudtam, hogy életre szóló viszonyom lesz a Nobel-díjas Camus főművével: „Aujourd’hui, maman est morte – Ma meghalt a mama. Ou peut-etre hier, je ne sais pas – Vagy talán tegnap, nem is tudom” „Az idegen” minden sallangmentes bekezdése egy-egy erkölcsi dilemmára, filozófiai tükörfolyosóra nyílik, az olvasatok, értelmezési lehetőségek száma pedig gyakorlatilag végtelen.

Bízom abban, hogy az eredeti szöveget döbbenetes erővel közvetítő új fordítás és Csernenszky László szerintem legszebb felolvasása révén sok hallgatónk kerül e megunhatatlan, nyugtalanító, bőrünk alá kívánkozó regény bűvkörébe.

Iván Péter

A legnépszerűbb cseh alkotók – Hasek, Capek, Hrabal – melankolikus humanizmusában legfeljebb annyi keserűség van, mint egy nagy korsó pilzeni sörben. De a Prágai Tavasz környékén baljósan bűzölgő, cuppogó prózaszörnyetegek másztak elő az indulat és kiábrándultság cserzőverméből, hogy fekete lábnyomaikkal összejárkálják Európa akkortájt igencsak rendezett irodalmi térképét. Placcs, placcs, placcs!

Milan Kundera: Tréfa (1967)
Játékidő: 15 óra 15 perc
Felolvassa: Bodor Tibor

„Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” – firkantja Ludvík, a nagyregény fiatal főhőse egy karótnyelt mozgalmi elvtársnőjének küldött képeslap hátoldalára. Csehszlovákiában dúl a sztálinizmus, a butuska lánynak pedig nincs humorérzéke. A rendszernek sem. Ludvíkot kizárják a pártból, a katonaságnál büntetőszázadba kerül, élete végérvényesen megfeneklik.
Milan Kundera első regénye nagyívű bosszútörténetként indul, hiszen Ludvík azért tér vissza szülővárosába, hogy elégtételt vegyen a sorsát megnyomorító többi szerencsétlenen. Csakhogy a cinikus bosszú, ahogy előtte a fellengzős tréfálkozás, a gúnykacaj is, ebben a levegőtlen diktatúrában hamar ízetlennek bizonyul. És mire ez az olvasó számára is nyilvánvalóvá lesz, a kolosszális írásmű egyetemes érvényűvé növi ki magát: a négy narrátor árnyékbokszolása, látszatélete, önámítások és féligazságok közti csetlés-botlása során szédületes történelemfilozófiai mélységek tárulnak fel előttünk. .
A kunderai „Tréfa” a 68-as forradalom után szovjet segítséggel hatalomra jutott új rezsimnek sem tetszett. Akárcsak Ludvíkot, Milant is kizárják a pártból, s ha nem menekül át Franciaországba, bizonyára bedarálják, több évtizedes hallgatásra ítélik. Kint viszont kedvére írhatott, bár mondanivalója folyamatosan hígult, míg végül eljutott az erato-filozofikus esszélektűrökig. A „Tréfa” azonban a maga monolitikus, dühtől vibráló őszinteségével úgy trónol az irodalmi táncparkett kellős közepén, mint egy tonna izzó szénnel megrakott, szurtos öntöttvas bányászcsille. Egyszerűen megkerülhetetlen.

Ladislav Fuks: A hullaégető (1967)
Játékidő: 7 óra 35 perc
Felolvassa: Bodor Tibor

Kopfrkingl úrral valami nagyon nincs rendben. Pedig ez a prágai bácsi maga a megtestesült nyájasság, családszeretet, együttérzés, lojalitás. Időnként olyan negédes, hogy az olvasónak felkavarodik a gyomra. De ez legyen a legnagyobb baj!
Kopfrkingl úr egy tőrőlmetszett pszichopata, akinek végre eljött az ideje. Ösztönösen megérzi, hogy a nemzeti szocializmus torz eszmevilága a legvéresebb bűntettek elkövetésére is feljogosítja, s ő serényen munkálkodik is a talmi rend és rendszer érdekében. Ügybuzgalmában saját családját is likvidálja, de Kelet-Európa mindmáig leghátborzongatóbb irodalmi igényű horror-krónikájában nem a gyilkosságok sora az iszonyú, hanem az a zavaros ideológia, amit a sátáni kispolgár a fajelmélet, keleti filozófiák és a keresztény erkölcs véletlenszerű elemeit összeöntögetve kikever magának, hogy igazolja tetteit. S ha a hallgatót már a hideg rázza a véget nem érő alattomos rémségek olvastán, Kopfrkingl úr előzékenyen nyitja a krematórium ajtaját, hogy odabent átmelegedhessünk egy kicsit…

Vladimír Páral: Gyilkosok és szeretők (1969)
Játékidő: 21 óra 15 perc
Felolvassa: Bencsik Gyula
Mind terjedelmét, mind stílusát tekintve barokk mestermű a brnói vegyészmérnök nagyregénye. A terminus technicusokkal teletűzdelt, cikornyás mondat- és gondolatszerkesztésű szövegkonstrukció mégsem engedi, hogy olvasója tanácstalanul bóklásszon emeletein: a bivalyerős történet rángat bennünket magával a nyomasztó épület belsejébe, ahol egymást gyűlölve, froclizva, fűrészelve, taposva, tapogatva, harapva és csókolva él gyilkos és szerető, nagyfőnök és meós, éhes fiatal és gyomorbajos öreg. Páral mindig túlír, de sosem haragszunk érte, hiszen olyan villanyosan élénk és igen, időnként kifejezetten csiklandós módon képes mesélni hierarchiáról, generációs ellentétekről és poloskás ágyakban, roggyant gyárudvarokon és vegyszerszagú üzemcsarnokokban is burjánzó, robbanásveszélyes vitalitásról, hogy a sok sem elég.
Sajnos a mérnök úrnak is nagy volt a szája 68-ban, így frissen megjelent regényét pár hét után pornográfiára hivatkozva bezúzták, a szerző pedig visszamehetett a laborba. A hetvenes években pár fakó propagandakötetével újra a rezsim kegyeibe férkőzött, de a nyolcvanas években már csak csámpás sci-fiket írt. Ja és önéletrajzi elemekkel dúsított legeslegjobb regényét, „A képzelet kínja” című textilvegyészeti szerelmi odüsszeiát. A könyvet ma már a csehek sem olvassák, pedig szerintem a mai napig Kelet-közép-Európa legszellemesebb, legszórakoztatóbb abszurduma. Felbukkanása bármikor várható a hangoskönyvtárban!

Iván Péter

Hangoskönyv, időtartam: 8 óra 27 perc
Felolvassa: Vass István

Martini vagy garzon tea? Mindegy, csak folyjon valami!

Talán mindegyikünk ismer olyan írót, akinek újabb és újabb könyveit szinte akaratunkon kívül vesszük kézbe. Az előző nagyon nem tetszett, az egyel azelőtti meg egyenesen katasztrofális volt, utánérzés, önismétlés: érthetetlen, hogyan képes a kiadó még egy esélyt adni ennek a láthatóan alkotói válságba került szerzőnek. És elolvassuk mi is. Van, akinek dr. Csernus vagy éppen Duncan Shelley ez a fekete lovag. Az én két házi démonom Háy János és Cserna-Szabó András.

Haj, de sok szépet el lehetne itt mondani a szerzőről. Hogy a papírmasé Budapest, melyben szereplőit mozgatja, leginkább a „Barátok közt” vagy a „Válótársak” makulátlan Patyomkin-kulisszáit idézi. Hogy alakjai elnagyolt, alig pár jellemvonással bíró rajzfilmfigurák. Hogy blőd, jópofiskodó dialógusai olyanok, mintha a Mikroszkóp Színpad porette szövegtárából kaparta volna elő őket. Hogy megannyi tudálékos kultúrtörténeti fejtegetése a szakmabelieknek túl kevés, az átlagos olvasónak túl sok. Hogy minden alkalmat megragad a hedonizmus, a luxus szemérmetlen dicsőítésére (ez utóbbi különösen fáj nekem, a cápagyomrú menzalakó konyhamalacnak) Hogy szociális érzékenysége szemernyi sincs, a társadalom margójára szorult csoportok képviselői szánalmasan csetlő-botló statisztákként bohóckodnak az események hátterében. Hogy gyakran megdöbbentően alpári és prosztó.
Ez akár mind igaz is lehet. De Cserna-Szabó prózája mégis működik. Egy őrült bábjátékos a bölcsészkar koszos kis büféjének műanyag asztalánál, aki kiszámíthatatlan, vad és mulatságos módon mozgatja, beszélteti és mikor már unalmassá válnak, habozás nélkül halasztja meg figuráit. Elvetemült ovisok meg kisiskolások szokták hasonló agymenésekkel szórakoztatni környezetüket, csak talán kevésbé strukturált módon. A végeredmény valami förtelmes és felszabadító történéshalmaz, mely elejétől a végéig képes magas hőfokon tartani hallgatója érdeklődését.

S hogy miről szól a könyv? Mindenről és semmiről, természetesen. Arról mindenképpen szabatos útmutatást kapunk, hogyan kell szakszerűen karóba húzni valakit. Tájékozódhatunk a hazai transzvesztiták és temetőőrök zenei, valamint lakberendezési preferenciáiról. Megtudjuk, melyek a legmenőbb, csak a helyiek által számontartott nápolyi pizzériák. Végsősoron pedig kiderül, lehet-e legfőbb bizalmasunk, sőt tettestársunk egy helyesírás-fasiszta, büdösszájú magyartanár, aki ráadásul az apósunk. És szex, vér, alkohol minden oldalon. Persze lehet, hogy ez igazából csak keksz, paradicsomlé és Garzon tea. Olyan jó magyarosan.

Az idén megjelent bűnös olvasmányt Vass István hipnotikus előadásmódja teszi még pszichodelikusabbá.

Iván Péter

Játékidő: 7 óra 55 perc
Felolvassa: Király Ildikó

A tavalyi év első számú légiutas-kísérője maga Darvasi László, aki sok figyelemmel, tapintattal, udvariassággal ügyködik novelláskötete utasai körül, míg a papírrepülő átsiklik a magyar lélek szikes lapályai, poros buckái fölött. S ha a gép sokszor ráz is, esetleg zuhanni kezd, az irodalmi steward angyali mosollyal csatolja be mentőmellényeinket.

Darvasi legújabb novelláskötetének megjelentetését kiadója az író hatvanadik születésnapjára időzítette. Ha a Magvető az elbeszélések hangulatához illő szülinapi mulatságot rendezett volna, ott valószínűleg gyászruhába öltözött hostessek fogadják a vendégeket, a szerző pedig egy koporsóból kiintegetve üdvözli az egybegyűlteket. Hiszen vicc az egész, az „Év légiutas-kísérője” 34 novellája sosem megilletődötten vagy rettegve, inkább játékosan, baráti hangon szólítja meg az elmúlást, egy élet, egy kapcsolat, egy korszak befejeztét.

Darvasi kötetének óriási ereje a szerkesztőelv: a négy ciklusba rendezett novellák dinamikája fokozatosan sötétíti el a vásznat, pumpálja belénk a szomorúságot és lyukasztja ki a szívet. De Darvasiról beszélünk, így a károsodások nem maradandóak, az első pár nap depressziója után már csak a derű marad, a tudat, hogy ami van, az van. Elfogadjuk, hogy a bevezető darab gombaszakértője jóízűen bekebelezi a galóca-paprikást, hogy visszanyerhesse csöndjét, és azon sem lepődünk meg, hogy az ügyben nyomozó szomorú szemű hivatalnok is kér a halálos ebédből. Kezdődjék a mulatság, amely leginkább a mexikói halálünnep rezesbandás, chachachás fiestájára emlékeztet, mint komor kelet-európai gyászszertartásra.

Az első ciklus, a „Peruvian Airlines Művésztelep” szövegeiben tárcaszerűen motoszkálnak a történések, hátsó fertályukban gyakran nagyot pukkan egy poén. Az ötven évig halogatott randevú nyíltszíni porszívózásban tetőzik. A házaspárra rátelepedő kamaszfiút csak rémtörténetei kíméletlen megkritizálásával lehet lekoptatni. Egy asszony halott férjével csalja meg új élettársát, egy ravatalozómester pedig szakmai tekintettel méregeti az elhunyt nejét.

„Az árnyékos oldal” írásai hirtelen elkomorulnak, súlyos feketeség üli meg a történeteket. A hallgató egyre többször állítja meg a lejátszást: abbahagyni lehetetlen, folytatni nagyon nehéz. Sokat segít Király Ildikó, aki kedvesnővér-hangon dúdolja fülünkbe a fátum bölcsődalait.

Itt egy férfi, aki privát temetést rendez a sírkert szemétdombjánál, hogy végleg elhantolja mérgező tanárnője beleplántálta kishitűségét. Egy háromperhármas hallgatásával vérfertőző kapcsolatba taszítja fiait. Egy elhagyott férj visszahódítja kómában fekvő feleségét az ihletehagyott írótól. A ciklus megrendítő zárónovellájában pedig egy végnapjait élő öreg felesége mutat különös érzéketlenséget a haldokló iránt. Nem értjük, miért. Vagy nagyon is értjük.

A „Kati és a néger” történeteiben nagyon gyakran láttatja Darvasi gyermeki optikán át a felnőtt tragédiákat. Az egyik írásban a kislány mondja ki a végső szentenciát egy tétova, hamvába holt szerelmi háromszög felett, máshol pedig ugyancsak gyerekek azok, akik a lakásban garázdálkodó rémes borzban megtestesülő családi krízist próbálják kitessékelni az életükből. Egy fodrásznő vérfagyasztó bosszút áll rágalmazóján, a ciklus címadó írása pedig a kisvárosi rasszizmusban fuldokló anya dacos passiója. Szép szimbólumokkal dolgoznak ezek a szövegek, sok látomással, tudattorzulással, rögeszmével: álomszerűségük miatt talán kíméletesebben, mégis mélyebb rétegekben és hosszabb távon fejtik ki hatásukat, mint a következő rész vérre menő prózája.

„Szép csöndben egy utolsót szúrni”, bíztat a kötet záróciklusa, s itt már valóban egyes szereplők testszöveteinek rongálása, fizikális megsemmisítésük a cél.

Egy fiú brutális vizsga útján nyer felvételt a város rettegett galerijébe, egy pofozkodós kedvű férjnél látogatást tesz a maffiózó após, egy féltékeny menekült végeérhetetlen sikolyra készteti szállásadónője anyukáját, egy kafkai járványkórházban pedig egy orvosnő végső elmagányosodásának lehetünk tanúi. Egy kissrácot láncra vernek, egy másik, szögesdróttól sebzett fiúcska ijesztő bújócskát játszik a határvadászokkal. A legvégén meg, jaj istenem, egy kamaszlány halálra szurkálja az apa által évek óta bántalmazott anyukáját. A kötetzáró „La strada” nosztalgikus mozihazugsága ezek után már igazi feloldozásként hat.

Azért még vár ránk egy ünnepi mellpor, a kötet utolsó mondata. „Az író hálásan köszöni hazájának és hazája állampolgárainak, hogy segítették és támogatták a könyv megírásában.” Titokban abban bízom, hogy egy-egy ingerült vállrándításommal, rosszkedvű grimaszommal, cinikus megjegyzésemmel némiképp jómagam is hozzájárultam a novellák születéséhez. Talán mindnyájunk nevében mondhatom: szívesen máskor is.

Iván Péter

Hangoskönyv, játékidő: 4 óra 22 perc

Felolvassa: Petrányi Judit

Gyöngyhalászat világhálóval

Kedves felolvasónk, Petrányi Judit megcselekedte azt, amihez egyetlen hazai kiadónak sem volt bátorsága (vagy inkább egyikük sem látott a dologban üzleti fantáziát): leült Dragomán György honlapja elé és elkezdte felolvasni az „Esszék” link alatt található itt-ott megjelent írásokat. Kihagyott fordításrészleteket, könyvekhez írt utószókat és mindent, ami nem tartozik szorosan a körbe. Így is tekintélyes, négy és fél órás hanganyagot hozott létre. Nahát!

Sokan azt gondolják, egy esszé befogadása olyan háttérismereteket igényel, melyek csak keveseknek vannak birtokában. Léteznek ilyenek is, persze, de Dragomán szövegei teljességgel olvasóbarát darabok: olyasmikről elmélkedik, amik mindnyájunkat foglalkoztatnak: a bátorság, a férfi-nő vagy szülő-gyerek kapcsolat, gyászfolyamatok vagy éppenséggel a játék öröme. És mindez nem fennkölt stílben, inkább úgy, mintha a barátunkkal beszélgetnénk. Azért nem egy pofa Kőbányai mellett a kocsmában, inkább egy rafinált vacsora közben, langyos, illatos lugasban. Aki olvassa a szerző prózáját, az ezekben az írásokban is ráismer tiszta, pontos, sosem túlterhelt mondataira. Esszék, nagytárcák, laudációk komponálásakor azonban előnyös, ha egyéb készségekkel is bír az író: vaslogikával és bősz célra tartással. Ez is megvan.

A hangoskönyv legszebb darabja az „A-ból B-be” című mélyfúrás. Szerzőnk egy számítógép képernyőjén feltűnő térkép helységneveit olvasgatva emlékszik vissza disszidálására Marosvásárhelyről: búcsújára gyűlölt-imádott szülővárosától, az új hazájában hirtelen rászakadt gyökértelenségre, s mindennek kapcsán az íróvá válás első lépéseire. Itt minden egyes mondatnak komoly súlya van. Már-már vajúdásként hat, ahogy egyenként kiszakadnak az íróból. A küzdelmes vallomás végén meg is jegyzi, hogy a szöveget csak évekkel létrejötte után volt képes először magyarul megjelentetni. Sok még az ilyen szép, őszinte írás, különösen hiteles és érzékletes a Dragomán saját diszlexiájáról szóló kötetkezdő cikk. Az Esterházy-blokkban pedig olyan hatásos paródiát rittyent elénk a mester stílusában, hogy még számomra is derengeni kezd valami eddig megfoghatatlan Esterházy és a foci kapcsán. Bevallom, mind a két fogalomkörben félanalfabéta vagyok.

Ahogy az irodalomtudomány az esszét, éppen úgy nem tudom én hová tenni Dragománt. Regényeit úgy olvastam, mint egy zseniális, befordult kamasz hangyabetűkkel spirálfüzetekbe körmölt dolgait. Az „Oroszlánkórus” nekem gyakran bulvárízű, a „Rendszerújra” novellái pedig mintha jobbacska képregény-forgatókönyvek lennének. Élvezetes szövegek, amiket valószínűleg sosem fogok újraolvasni. Az én Dragománom először ebből a kötetből beszél hozzám érthető nyelven. Itt érzem át teljes valójában szenvedélyes szabadságvágyát, itt ütnek leginkább szíven gyötrelmes emlékei. Itt nem kóricálok zavartan a szövegek közt, és sosem kerít hatalmába a „majdnem jó” érzete. Csak hagyom, hogy ömöljön rám gondolatai felszabadító zuhataga. Lám, érdemes több műfajban alkotni: az íróember sosem tudhatja, egy-egy finnyásabb olvasója hol fog az életműben nem várt kincsekre bukkanni.

Szédítő belegondolni, mennyi remek írás kuksol még olvasatlanul a világháló ritkán látogatott linkjei alatt. Mindazon hallgatóink nevében, akik hozzám hasonlóan ódzkodnak az interneten való hosszas guberálástól, köszönöm Petrányi Juditnak ezt a gyűjtőmunkát.

Iván Péter

A Novecento, azaz a 20. század olasz irodalmárainak mindennapi kenyere volt a novella. Gyakran regényírás helyett is a kisepikai formákat részesítették előnyben, és a lehető legnagyobb műgonddal csiszolgatták a kis terjedelmű szövegeket, így nem csoda, hogy irodalmi eseményszámba ment, ha egy-egy neves író új elbeszélés-gyűjteménnyel jelentkezett. Ezen a héten kolumnistánk az Európa Zsebkönyvek három válogatáskötetébe lapozott bele.

Alberto Moravia: Gyilkosság a teniszklubban
Időtartam: 15 óra
Felolvassa: Komlós Róbert
Alberto Moravia (1907-1990) korai elbeszéléseinek legjavát 1952-ben „Racconti” címmel két vaskos kötetben adta közre, a gyűjtemény pedig ugyanabban az évben a legmagasabb olasz irodalmi elismerést, a Strega-díjat is elnyerte. A „Gyilkosság a teniszklubban” ebből a bőséges termésből válogat. Szerencsés a címválasztás, jól mutatja, mi foglalkoztatta a szerzőt leginkább hosszú irodalmi ténykedése során. A bűn, a deviancia, a normától való elhajlás minden novellában főszerepet kap, néha csupán apró hazugságok, szélhámosság, érzéketlen bánásmód formájában, de az ártó szándék, a vérszomj is gyakran uralja a történeteket. Feloldozás, bűnhődés viszont sosincs, az elbeszélő mindig egy olyan ponton fejezi be szövegeit, ahonnan lefelé és felfelé is vezethet út. Moravia otthonosan mozog hősei, az unatkozó nagypolgárok, elszegényedett márkinők, kisvállalkozók, prostituáltak és félszeg egyetemisták római közegében, önmarcangoló vagy éppenséggel fellengzős karakterei, nyegle dialógusai már az olasz mozi nagy pillanatait idézik.
Az 1927-ben született címadó novella mélyen elgondolkodtatja az olvasót. Napjainkban az Európai Unión belül Olaszországban folyik a legtöbb eljárás olyan fiatal férfiak ellen, akik készakarva leitatott, bedrogozott vagy más módon védekezésképtelenné tett embertársukat csoportosan megkínozták, megerőszakolták vagy meggyilkolták. Van, ami száz év alatt sem változik…

Dino Buzzati: Hajtóvadászat öregekre
Időtartam: 12 óra
Felolvassa: Vass István
Dino Buzzati (1906- 1972) olvasmányos novelláiban különös , baljós, időnként természetfölötti elemekkel játszik, de írásai sosem teremtenek új világokat. A korabeli Milánó utcáin, lakásaiban átlagemberek sürögnek-forognak, csak körülményeik, állapotuk vesz váratlan fordulatot menet közben: a feleség szárnyat növeszt, a gyerektársaságba keveredett városlakót egy játéknyíl sebez halálra, a szerelmes férfi csalfa kedvese tenyeréből eszi a mérget, a Szerző idejében még újdonságnak számító műanyag holmikról pedig kiderül, hogy váratlan, álnok térfogatváltozásra képesek. A gondolatébresztő szövegekben a magyar olvasó nem ritkán némi Örkényes zamatot is felfedezhet.
Buzzatit műveiben elsősorban az idő múlása foglalkoztatja, s az időnek az emberekre gyakorolt járulékos hatásai: a létharc, a fogyatkozó élet, a növekvő távolságok, az elmúlás. „Hét emelet” című mesternovellájának ördögien alamuszi fondorlatai által kiváltott döbbenetünk, s általában a levegőtlenség, kiúttalanság érzete sokáig bennünk ragad. Buzzatit tanácsos nyitott ablaknál olvasni.

Italo Calvino: A Hold-leányok
Időtartam: 17 óra
Felolvassa: Bárányné Vizi Ágnes
Ez az apró termetű, tipikusan mediterrán fizimiskájú emberke a második világháború utáni olasz irodalom ezermestere, mindenese, gondnoka volt. A mai napig sok írótársa próbálja utánozni, de ez lehetetlenség. Calvino (1923-1985) zavarba ejtően okos, játékos, kreatív irodalmi polihisztor, akinek különleges logikai attrakcióit csak csodálni, élvezni lehet, utána csinálni nem. „A Hold-leányok” gazdag rálátást nyújt az életműre: közread egy szakajtónyit a Calvino partizán-élményeiből táplálkozó neorealista elbeszélésekből, közli a nagyvárosba szakadt erdőkerülő, Marcovaldo kalandjainak legjavát, a szerző tudományos-fantasztikus szövegkísérleteiből is mutat néhányat, a kötetzáró „Monte Christo grófja” pedig már a matematikai narratíva egyik legeredetibb példánya. Alakjai iránti végtelen szimpátiája, mítoszteremtő képessége és bűvös-varázsos prózája segítségével Calvino valóban képes olvasóját egy másik dimenzióba, egy alternatív és nagyon élhető valóságba átemelni.
Pedig kortársaihoz hasonlóan ő is egy várható atomháború árnyékában élte mindennapjait, s a rohamtempóban iparosodó Olaszország aggasztó jelenségei is rossz érzésekkel töltötték el, ezeknek ad hangot a kötet két kisregényében. A városra telepedő szmogfelhő és a periférián élő kisemberek életterét elborító apró hangyák egyetemes szimbólumai a megfogalmazhatatlan, folyton jelen való nyugtalanságnak, ami a mai olvasóban talán ugyanúgy, ha nem erősebben ott rezonál, mint a múlt század olasz gondolkodóiban.

Iván Péter

Játékidő: 1 óra 32 perc
Felolvassa: Angyal Ágnes

„Kortárs költő kerékpárt hajt kínjában – ez én vagyok” Virág ott volt. Virág volt ott. Amíg mi, beleértve Virág költőtársait is, lakásaink mélyén gyáván fertőtlenítettük a tojások héját és a kilincseket Domestossal, hazánk egyik legolvasottabb lírikusa beállt az ajtóink előtt sűrűn megjelenő maszkos-kapucnis kézbesítők közé, akiknek bocsi, de az első hetek után már nem tudunk jattot adni. Vajon miért tette ezt? Mert nem volt pénze, feleim. Munkája során bebringázta az apokaliptikus Budapest minden elnéptelenedett, csak hajléktalanok és futárok által látogatott szegletét, s „könnyei” első ciklusában számot is ad a látottakról.

„ 1. A Falk Miksa utca elején varjak esznek egy döglött galamb beléből.
16. A Gozsdu udvar egyik végétől ellátni a másikig.
24. A kerekesszékes, lábatlan ember kabátját a fejére borítva alszik egy Kertész utcai kapualjban.
28. A Károlyi-szobor hűlt helyén semmi nem emlékeztet semmire.
29. Egy biciklis – aki én vagyok – lehúzódik a parkolósávba és gondolatban a Boko Haram speciális módszereivel halálra kínoz egy taxist”
(44 gondolatébresztő látvány)

Klienseivel, a gyorsan hűlő napi betevő songoku-pizzájukat váró pesti szobafoglyokkal Virág viszonya mindvégig ambivalens marad:

„Ha költő lennék, szájon csókolnálak.
Ha költő lennék, hasba szúrnálak.
Ha költő lennék, beleköpnék a levesedbe.
Nem vagyok költő.
Futár vagyok.
Nyugi”
(Viszony)

Virág futárnak csapnivaló. Egyesek szerint költőnek is. „Párhuzamos életrajzok” című versében hetykén tolja elénk a kritika és a diszpécserek által rászórt szakmai vádakat:

„feleslegesen kerültem a Boráros felé
művészetemet feláldoztam a popularitás oltárán
összecseréltem a rendeléseket
belekevertem az aktuálpolitikát”

S persze az ideiglenes ételfutári jogviszony megszűnése után még sokáig visszaköszönnek a költőnő rémálmaiban a tapasztaltak:

„Dézsatavak és mentaligetek közt oldalazok egy végtelenbe
nyúló függőfolyosón.
A lift egy állat gyomra,
a csengőgomb egy szemgolyó,
az ajtóban
én állok”
(Azóta néha észreveszem magamon, hogy)

A kötet két szürke könnycseppel jelölt második fele remek közéleti verseket tartalmaz, néhány közülük tompa fájdalommal ütközik a gyomorszájnak.

„Kivágtátok a szívét és kiszúrtátok a szemét.
Megfogtátok a mellét és kitéptétek a szívét.
És most azt kérdezitek, hogy miért
beszélek helyette én”
(A képviseleti költészet apoteózisa)

A figyelmes olvasó a vártnál most kicsit többet megtudhat Virág belső világáról, de a „könnyei” legtündöklőbb csillaga mégiscsak a költőnő élettársáról írt zsigeri vallomása:

„Szeretem.
Szép, nagydarab cigány.
Inkább kicsi, fiatal, zsenge.
Amikor befeküdt az ágyamba,
még nem tudta, mi van előbb,
az április vagy a május.
Meg hogy az apám nem azért nem köszön neki vissza,
mert süket”
Mellébújok, átölel.
Nem is olyan őrjöngős dolog.
Sőt: egyszerű, mint a makk”
(Van egy cigány)

Erdős Virág indulata a 2013-as „Ezt is el”-kötet óta töretlen. Én akkor azt hittem, végre eljött a na most aztán. Azok a tomboló nagycsopisokért kiáltó, dedósan brutális rímpárok azóta tinglitangli dalszövegekké, vécégrafitikká, kifakult tetoválásokká silányodtak, s persze bebizonyosodott, hogy a magas költészetnek fikarcnyi forradalmi kraftja sincs többé ezen a féltekén. Az akkori suhogó ostorcsapások mostanra olyannak tűnnek, mintha édes, ragadós medvecukor nyalábjaival verdesnék meg izzadt bőrünket a strandon. Szinte még kellemes is.
Virág nem adja fel, s aki most találkozik először költészetével, hátrahőköl. Hatásvadász? Könyörgöm, persze! Könnyen befogadható? Látszólag az. Van értelme csinálni? Imperatívusz. A végén úgyis szétpukkad poézis, politika, popipar és pokol, mint a buborék: pukk, pukk. Addig mindenesetre rendeljünk egy pizzát, vegyük át, (juj most nincs apróm, haver, majd legközelebb!) és reménykedjünk, hogy azok a gyanús göröngyök a mozzarellán nem a futár bakancsáról származnak.

A kötet 2022. január 25-én jelent meg. Angyal Ágnes, aki még egy ISBN-számot is úgy tud felolvasni, ahogy a legnagyobbak egy Arany-balladát, három napra rá már el is készítette a hangoskönyvet belőle. Na ezt nevezem gyors kiszállításnak! Ráadásul kontaktmentesen… Köszönjük, Ági. Mindent köszönünk. Hiányzol, kislány.

Iván Péter

Ezen a héten egyik új önkéntes felolvasónk, Fekete Teréz csinál kedvet első három választott könyvéhez. Letöltés indul!

Havas Henrik – Almási Kitti: Szeretők – Hálószobatitkok férfi- és női szemmel (2004)
Játékidő: 8 óra 50 perc

Ezek a lányok, asszonyok pénzért, a kishitűségük, gyengeségük, kiszolgáltatottságuk, szeretetéhségük miatt vállalják hosszabb-rövidebb ideig a szeretői státuszt. Megalázó, kiszolgáltatott, kihasznált emberek mindannyian.
A 14 nő szeretővé válása ugyan nem válik nemünk dicsőségére, viszont a visszaemlékezések elgondolkodtatóak mindenki számára! És hát, ne legyünk prűdek, ezek a riportsztorik leginkább a szexről szólnak, az meg kit nem érdekel?
A történeteket Havas Henrik szokásos pikírt szövegei vezetik fel, és Almási Kitti pszichológiai fejtegetései „keverik le”. Ez utóbbiak persze hasznosak meg okosak, és az sem meglepő, hogy vissza – visszatérnek bennük ugyanazok a motívumok, hisz ezek az emberek mind sérültek és többé-kevésbé hasonló traumák vezették őket ezekbe a csapdákba…

Háy János: Mamikám (2021)
Játékidő: 3 óra 45 perc

A legszebb gyerekek a cigány gyerekek, csak meg kell őket mosdatni, fésülni és minden nap megsimogatni a buksijukat – mondta egy kedves ismerősöm sok-sok évvel ezelőtt, és bennem ez a mondat azonnal bevillan, ha azt a szót hallom, hogy „cigány”.

Mert a cigánysorról elkerülni jobbára csak akkor van esély, ha ezeknek a gyerekeknek van egy ilyen buksisimogatós-fésülgetős saját tündérkéjük. Ilyen lehetett volna Háy János könyvében Mamika is. De az ő buksisimogatása ebben a történetben nem bizonyult igazi segítségnek.
Belegondolnál egy röpke percre, hogy milyen vagy, ha nem oda születsz, ahova éppen születtél, hanem egy nyomorúságos cigány telepre? A ház, amiben élsz a családoddal szobának és konyhának nevezett két helyiség mindössze. Az ablakok műanyag fóliával beragasztva, az ajtót éppen csak becsukni lehet, rajta ujjnyi rések. A berendezés egy eredeti színét vesztett koszos gáztűzhely, ütött kopott konyhaszekrény, néhány lábas és tányér, két hokedli. A szobában egy valaha jobb időket látott ágy és egy guberált szekrény, benne a négy- (öt, hat, hét…) tagú család egész „gardróbja”.

Megvan a kép? Akkor menjünk kicsit tovább!
Képzeld el, hogy innen indulsz el nap mint nap az iskolába! Koszos vagy, büdös és a testvéred széttépte az iskolából kapott könyveidet is. Mindenki elhúzódik tőled, a tanító csak akkor szól hozzád, ha nagyon muszáj. A szorgalmas pék apád meghalt, „meggyulladt benne a pálinka”. a nevelőapád egy arrogáns ösztönlény, aki lopni visz, és a szemed láttára ugyanúgy használja az anyádat meg a tizenöt éves nővéredet.
Nos, Háy János belegondolt mindebbe. De nemcsak belegondolt, hanem erre az időre, míg ezt a könyvet írta ennek a cigánylánynak az életét élte otthon, a faluban, az iskolában, a mamikánál, amikor lopni járt, amikor pálinkával fizetett az alkalmi légyottokért, mert arra a kis időre azt képzelte, hogy őt is szereti valaki. Ez a cigánylány így beszél, ilyen szavakat használ, ilyen gondolatai vannak az őt körülvevő világról, a nyomorról, a kiúttalanságról. Arról, hogy hiába az elhatározás, hogy én nem leszek olyan, mint az anyám, de a lányom meg aztán biztosan nem lesz olyan.
De, olyan lesz! Háy Jánostól azt is megtudjuk, hogy miért…

Fejes Endre: Szerelemről bolond éjszakán (1975)
Játékidő 7 óra 15 perc

Pattognak a mondatok, nincs szenvelgés, az események gyorsan pörögnek a különböző táborokban. Kemény, férfias ez a világ, itt kérem farkastörvények uralkodnak!
A szerelem időnként átsegít dolgokon, de van, akinek ez is csak bajt hoz a nyakára. Az adott szónak becsülete van, és csak a kemény helytállást díjazzák. A vitákat nagy verésekkel rendezik el, de előfordul, hogy az áruló az életével fizet…

A sajátos erkölcsű pesti vagány egyéjszakás meséje ez a könyv saját magáról és az álmodozó, nagy romantikus, a verést különösen jól viselő, folyamatosan a nagy üzletet kereső utazótársáról, no meg a félénk, elesett, örök gyámolításra szoruló szabólegényről…

Éppen vége a második világháborúnak, minden romokban, és három huszonéves fiatalember – akik a háborús évek Magyarországában nőttek fel – nekiindul a világnak szerencsét próbálni. Hogy mit élhettek ők át a háborús években, arra csak következtetni tudunk abból, hogy milyen emberekké lettek. Egészen különleges élmény végigkövetni,
hogyan reagálnak a különböző egyéniségek a velük történtekre, hogyan védik egymást a töményen cinikus megnyilvánulásaik ellenére mindaddig amíg lehetséges…Igen, mert csak a legkeményebb pasi – a történtek mesélője – éli túl a nagy kalandot, a kis társaság végül nem jut el sehova. Nincs katarzis, nincs feloldozás, nincsenek távlatok.

„Itt ülök most nálad, éjszaka, zöldre vert ábrázattal, és fecsegek, játszom igazmondó, kíméletlen, hazug bújócskát.
Elmondok egy történetet.
Hosszú lesz.
Talán csak holnap tudom befejezni, lehet, hogy soha.
Isten adjon nekem bátorságot, neked kellemes szórakozást.
Aztán eredj te is a pokolba!”

Fekete Teréz

Játékidő: 8 óra 10 perc
Felolvassa: Gulyásné Vastag Irén

A kilencvenes évek elején sok sztárszerző csak riadtan pislogott: kiadójuk megszűnt, olvasótáboruk megújulást várt tőlük, a könyvpiaci magamutogatás idegen volt számukra. Akadt, aki hosszú évekig nem publikált, csak ámulva figyelte a változásokat. Fenákel Judit a termékeny évtizedek után szintén elcsöndesedett, az ezredfordulón viszont szerényen letett az asztalra egy kis remekművet.

Fenákel Judit, a hetvenes-nyolcvanas évek no nem ünnepelt, de szókimondása ellenére is megtűrt remek tollú szerzője a rendszerváltás évtizedében nagyot hallgatott. Az 1993-ban megjelent „Levélária” című klasszicizáló bagatelljén kívül nemigen hallatta akkortájt a hangját. 2000-ben viszont kiderült, hogy ez a csendes, pikírt humorú asszony a vadkapitalizmusról ugyanúgy kész véleményt formálni, mint a Kádár-korszak visszásságairól.

Fenákel szemlélődik a pesti utcákon, jól megnézi magának a gombamód szaporodó üzleteket, a sosem látott árucikkeket a kirakatokban, a luxusautójában téglamobiljába üvöltöző vállalkozó paprikavörös képét, az évtizedekig csendes kultúrkuliként robotoló, egyszeriben feleslegessé vált bölcsész topis kínai széldzsekijét. S mivel mindig is szerette a váratlan helyzeteket, az írónő akaratából most kicsapódik a luxusjárgány ajtaja, s a milliárdos üzletember az anyósülésre invitálja a lezüllött szerkesztőt. Iskolatársak voltak, csakhogy a gimnáziumi években még Császár István tűnt a nagy reménységnek, a kis Hajmási Zoli pedig csupán egy nagydumás, semmirekellő gazfickónak. De fordult a kocka, a lüke kis Zozó saját cége, az Elit Travel hivalkodó székházában ő a rettegett és tisztelt Vezér, aki pillanatnyi szeszélyének engedelmeskedve rúgja ki hatalmas cirkusz közepette leghűségesebb beosztottjait. Császár egyhamar a cég embere lesz, az üzleti tárgyalások névtelen, láthatatlan résztvevője, akire mindent rá lehet bízni, akit bármelyik napszakban ugrasztani lehet a hatalmas fizetésért cserébe. A regény narrátora, a botcsinálta topmenedzser azonban márkás öltönye, menő szolgálati autója és emelkedő ázsiója ellenére sem érzi magát otthonosan a beton-fém-üveg irodaházban, a szíve mélyén utolsó porcikájáig könyvember maradt. Pedig mindezeken felül Erika, a vállalat szőke-hosszúcombú kirakatbabája személyében válása óta először állandó barátnője is akad. Persze Császár nem a titoktalan vidéki lányba, hanem a nagyfőnök operaénekes feleségébe lesz szerelmes. Vergődése a Vezér jobbkezeként, később helyetteseként sokkal szánalmasabb, mint mikor munkanélküli filoszként rótta az utcákat: a táplálkozási piramis csúcsára érve már végképp semmi irigylésre méltó nem marad ebben az önmagával ezerszeresen meghasonlott bizniszpojácában.

Fenákel betéve fújja az újkeletű vállalati filozófiát, pedig nem valószínű, hogy sokat kóricált volna a lélektelen irodaházak folyosóin. Ugyanilyen jó ösztönnel érez rá az új embertípusok – az arrogáns vállalkozó, a mindig görcsös asszisztens, a recepciós pult mögött feszítő dekoratív fruska – belső működésére. De az írónő azért ebben a regényében is rányitja az ajtót régi ismerősei, a gangos bérházi lakásban vegetáló öreg nénik, a befoltozott mackóalsóban szaladgáló alultáplált kölykök, a kispénzű értelmiségiek szuterén-életére.

Ezeknek a jeleneteknek a hitelessége pedig jó éles kontrasztban áll a hivatali tárgyalók és párbeszédek sterilitásával. S milyen jó, hogy Fenákel Judit egy ütött-kopott öreg entellektüel képében, aki életveszélyesen erős kávékkal kínálgatja a hozzá beugró ritka vendégeket, saját magát is beleírta a regénybe! Csupa játék ez a könyv, csupa összeszorított szájú savanyú grimasz, csupa halk gúnykacaj. S persze a kultúrember hattyúdala, a jámbor lapszerkesztők, irodalmi veteránok, jó ízlésű írástudók csendes hátraarca a profitmaximalizáció, a piac törvényei, az eladási statisztikák gránitfala előtt.

Remek, fordulatos, nyugtalanító regény. Legfőképpen nyugtalanító. Mert hát hogyan képes egy hatvannégy éves néni minden gond nélkül belebújni egy negyvenes pasas bőrébe? Honnan tudja jobban bármelyik férfiírónál, mit találunk vonzónak egy kapcsolatban, egy karrierben, egy patthelyzetben? Honnan tudja ilyen pontosan, mi hozza ki belőlünk az elemi infantilizmust, primitív pusztítási vágyat, érzéketlenséget vagy éppen nyálas zokogást? És azt honnan tudja, milyen melankólikussá tudunk válni, ha valaki nekiáll takarítani a környezetünkben? Honnan veszi a bátorságot, hogy egy nőről alkotott legalantasabb gondolatainkat is leírja?
Állítólag ezt hívják irodalomnak…

Iván Péter

Időtartam: 14 óra
Felolvassák: Széles Anna és Stáhl Eszter

A hetvenes-nyolcvanas évekre kiváló újságíró-gárda gyűlt össze a Németi Irén főszerkesztő által koordinált, mindig is picit lázadó, nonkonform Nők Lapja szerkesztőségében. Fenákel Judit riporter-publicista regényei, elbeszélései egytől egyig munkahelye, a mai napig színvonalas hetilap elfogadó, család- és emberközpontú értékrendjét, erkölcsi és szociális érzékenységét tükrözik.

Az évtizedek óta várva várt nagy zsidó családregényt – mindannyiunk legnagyobb szerencséjére – Fenákel Judit (1936–2022) írta meg. A publicista-író humora, bölcs humanizmusa, objektív korlátása révén olvasmányos nagyregénye a pátosz, a keserédes múltidézés megannyi csapdáját elkerüli, melyekbe egyéb ambiciózus, magyar évtizedeken átívelő prózai munkák rendre beleestek, ne is mondjunk neveket. Pedig itt is úgy kezdődik minden, mint egy akármilyen újkori zsidó passióban: a századelőn a Dob utcai ószeres fiából nagy esze révén még bankigazgató válhat, a rőfössegéd állhatatos szorgalmával elnyerheti a nagypolgár Feldmann Évike kezét, de egyre fokozódik az ellenségesség, kirekesztés, jön a numerus clausus, a gettó, a keresztény szomszédaik, nevelőik, üzletfeleik, alkalmazottaik által serényen bevagonírozottak vonatútja, a tífuszos lágerévek, a felszabadulás, és ami számomra a leghihetetlenebb, az ötvenes-hatvanas évek kútmély hallgatása a holocaustról, amikor a túlélőknek sem volt illő a szót kimondani. A regény a rendszerváltás utáni szélsőjobb „ideológia” megjelenéséig fogja szereplői kezét, s az íróval együtt mi is megállapíthatjuk, hogy ami volt, az mindig újra lesz.

Tátott szájjal, minden lopott percet a hangoskönyvre szánva hallgatom a szegedi Mannenheim és a pesti Feldmann család egymást követő generációinak könnyű kézzel papírra vetett, a borús események ellenére is örök derűt sugárzó, évszámok nélküli krónikáját. Fenákel óriási újságírói tapasztalatával egy-egy szereplőről érzékletes riportjaihoz hasonlóan pár bekezdésben képes minden ízében hiteles, találó portrét rajzolni, de hihetetlen dramaturgiai érzékkel találja meg szereplői életének azt a jellemző szeletkéjét is, ami nem sorscsapások edzette hősökként, csupán küszködő, a történelem hétköznapiságában sodródó, boldogulni próbáló emberekként láttatja őket. A nagyon nem érdekes című regény így lesz egy izgalmas, változatos rongyszőnyeg, s egyhamar nem felejtjük el a gojnak nevelt szőke fiút, akiből végül echte zsidó katona válik Izraelben, a kis szolgálólányt, aki öklendezik a jólét szimbólumának tekintett feketekávé első kortyától, a szeretetlenségüket közös főzőcskébe fojtó csinos Évára és másfél mázsás, zsírt izzadó férjére.

Tényleg, ebben a regényben sokat esznek, illetve jobbára csak ennének, itt mégsem gasztroirodalomról van szó. Sokkal inkább beszélhetünk a magyar zsidó nő regényéről: hiszen az események főleg őáltaluk, őmiattuk, az ő személyiségükön átszűrve történnek, bár emancipációjuk sokat várat magára. ”– Az én anyám – fakad ki egy lány a regényben, – még akkor se hitte el, hogy férfi nélkül is képes megállni a saját lábán, amikor már réges-régen állt rajta”. Bizony, az erős támaszként feszítő férfiak itt mégiscsak mellékszereplők: családfőként, házi zsarnokként, ügynöknek bizonyult hódolóként, háziúrként vagy főnökként is csak elmosódott árnyalakok a gigantikus fényképen. S hogy vajon mi van a hátoldalán? A regény utolsó mondatából kiderül.

De miért nem ismerik még olvasottabb emberek sem Fenákel életművét? Miért olvassák sokan helyette például kortársát, Fehér Klárát, akinek legsikerültebb műveiből is kihallok egy vonalas, „ma is építettem pár flekkel a szocializmust”-zihálást?

A könyvkiadók és a pop-producerek legnagyobb bánatára a közönség ízlése kifürkészhetetlen. A magam részéről én ezután is jegyet veszek a Fenákel-koncertekre, és azt sem bánom, ha egyedül csápolok a nézőtéren…

A kétezres években a Magyar Zsidó Segély Alapítvány elég sok stúdióidőt vásárolt a szövetségtől. A saját felolvasóikkal dolgoztak az MVGYOSZ sufnikra emlékeztető felvevőhelységeiben, és az elkészült hangoskönyvekből mindig kaptunk egy kópiát. Így a látássérült olvasó is kézbe, illetve fülbe vehetett Bruck Editet, Amos Ozt vagy Singert, ráadásul előfordult, hogy a szinkronból ismert Tóth Judit, Széles Anna színésznő vagy éppen Kézdy György ült a mikrofon elé. Vajon eredetileg kik számára és miért készültek ezek a felvételek? És a Segélyalapítvány azóta is gyárt hangoskönyveket? Érdemes lenne egyszer kinyomozni.

Iván Péter

Időtartam: 3 óra 55 perc
Felolvassa: Farkas Eszter

Fenyő D. György, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziumának magyartanára elsősorban a fiatalokból szeretne versolvasó embereket faragni. A kötet azonban gyógyírként szolgálhat azon felnőttek líragörcsére is, akik összerezzennek a disztichon vagy allegória szavak hallatán, akik számára a költészet csak egy túlméretezett fekvő rendőr a gyakorlati élet széles úttestén.

Érdekes képződmények a versek, érdekes a hozzájuk fűződő viszonyunk is. Míg egy festményre, installációra, zeneszámra könnyen rálegyint az ember, ha nem érzi, hogy az alkotó képes volt megszólítani, a versekkel óvatosabbak vagyunk. A suliban belénk nevelt reflexek hatására a rövid sorok láttán talán rögtön felködlik képzeletünkben pár mókás arcszőrzetű, sujtásos mentében klasszikus latin és ógörög jambusokat deklamáló árnyalak a századok mélyéről, akik mérgesen kapnak a kardjukhoz, ha a mai olvasó nincs egészen tisztában életútjukkal, korszakukkal és kulturális referencia-halmazukkal. Ám nem árt tudni, hogy a verseket hús-vér emberek írják, s meglehet, néhányukkal találkozunk is a diszkont gondolái közt, a sorban a mozipénztár előtt vagy a trolin, s ugyanaz érdekli őket is, mint mindannyiunkat, csak éppen kicsit szublimáltabban, saját nyelvezetben fejezik ki gondolataikat, érzelmeiket.

A magam részéről úgy gondolom, hogy az a vers, amelynek befogadása az átlagműveltség legeslegalsó szintjénél többet követel az olvasótól, nem a nagyközönségnek íródott, hanem az életműnek, jobb esetben a pályatársak, kritikusok, vájtfülű és válogatós (jaj, de szeretném azt írni inkább, hogy sznob…) irodalomínyencek maroknyi csoportjának. A jó vers önmagában is megállja a helyét, és ha mi is érzékenyen közelítünk felé, hamarosan működni kezd bennünk és rövid idő alatt közel jutunk a szívéhez – hiszen Kemény István nagyon találó megállapítása szerint minden jó versben rejtőzik egy Titok. Persze macerás ügy, mert egy verseskötetet nem lehet fölfalni, kondizás közben hallgatni, két szelet pirítós közben átfutni, s még a hétpróbás lírafüggők is elidőznek, morfondíroznak egy-egy költői képen, strófán, versszakon, illetve ők inkább, mint a kezdő versfogyasztó. Mindenképpen jó befektetés egy kis időt szánni a költészetre. Hamar szert tehetünk olyan útitársakra, akik életünk legváratlanabb pillanataiban nyújtanak nekünk vigaszt, adnak tanácsot, vidámítanak meg.

Fenyő D. György kis kalauza többet tesz a líráért, mint bármilyen népszerűsítő kampány – ja bocs, ilyenek manapság már nincsenek is. Mivel tudja, hogy itt rossz beidegződéseket, évtizedes gátlásokat kell oldania, cseppenként adagol. Kezdi Weöres egyszavasával: „Tojáséj”. Ha ezt körbejártuk, és van kedvünk a tanár úrral tartani, jöhet egy két szóból álló vers, Fodor Ákostól a „Kamasz”, mely így szól: Nincstelen tékozló. Ezután már nem okoz nagy nehézséget Tandori posztmodern kémiai tiszteletadásának az értelmezése, megszeretése sem, s így jutunk el egyre hosszabb verseken át Radnótival, Kányádival, Parti Nagy Lajossal, Adyval, szóval huszonnégy magyar költővel a huszonötödikig, a leghosszabbig, Arany János sokkoló erejű zombiballadájáig. Utunk során Fenyő tanár úr akár egy pajzán limerick vagy egy erdélyi haiku révén is képes megvilágítani, hogy a versek pici világok, apró organikus építmények, ahol minden látszólag fölösleges vessző, sántikáló sor, sorismétlés vagy bandzsi rím értelemmel bír, s olyan szerszámosládát ad a kezünkbe, melynek segítségével további költemények burkát is felfejthetjük, immár az ő támogatása nélkül. A műértelmezés hatalmas intellektuális kaland, és aki egyszer rákap az ízére, az ismeretlen terepen is szívesen vállal veszélyeket.

Az „Útikalauz a vershez” pompás költészeti antológia is, hiszen a fájlok elején maguk a szövegek szerepelnek. Most én is rácsodálkoztam egy-két régen olvasott vagy nem is ismert versre, s rohantam a hangoskönyvtárba egy Szabó Lőrinc-, Tóth Krisztina- vagy Rakovszky-kötetért. És említtessék meg Farkas Eszter – tudtommal szintén magyartanár! – kiválóan értelmező, a lényeget kihangsúlyozó felolvasása, szép versmondásai. Én szívesen elviseltem volna még huszonöt verselemzést Fenyő tanár úrtól és Farkas tanárnőtől. Vajon készül a haladók számára írt folytatás?

Iván Péter

Játékidő: 15 óra 20 perc
Felolvassa: R. Juhász Judit

„Az elveszett gyerek története” című kötettel véget ért Ferrante nápolyi sorozata, a rajongók pedig lélegzetvisszafojtva várták, vajon a négykötetes saga után mit tesz le az asztalra a titokzatos írónő. Az új regény szintén Nápolyban játszódik: csak a nézőpont más, a fiatal főszereplő ezúttal a jómódból ereszkedik alá a szegénynegyedbe, hogy ott definiálja újra múltját, gyökereit, a világról alkotott összes naiv képzetét.

„Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok. Csak úgy odapörkölte, fojtott hangon. Ez volt az a pillanat, amikor minden megdermedt köröttem: Nápoly terei, a jeges február kékes fénye, meg ez a mondat is.”

Erős kezdés. Különösen a regény végeztével döbbenünk rá, milyen erős: a fenti rosszmájú atyai megjegyzés ugyanis romba dönti a folyosón hallgatózó tizenhárom éves Giovanna egész addigi világát, értékrendjét, szüleiről alkotott képét, hogy jó sok önértékelési krízissel, daccal és komiszsággal viselt év után egy egészen új Giovanna szülessen a korábbi illedelmes, jóhiszemű papakedvencéből – egy szabadszájú, makrancos, nagyon önazonos fiatal nő.

Uncsi, gondolhatnánk, hiszen a könyvpiacot az elmúlt tíz évben elárasztották az erős, öntudatos nők fejlődésregényei. Ferrantének ez a nyolcadik kötete, amelyben az oldalak fogytával mindegyre határozottabb donnák menetelnek, intézkednek, tanulnak, sokat tanulnak saját hibáikból. Persze az új regényben is ott virítanak a jól ismert ferrantei motívumok: a szerelmi ügyei miatt gyermekét elhanyagoló anya, a visítozós, káromkodós Nagy Olasz Balhék, a szeretetteljesen földbe döngölő nápolyi vulgaritás. Mégis jó olvasni, újra és újra ugyanazt a történetet. Talán azért, mert írótársaitól eltérően Ferrante nem oktatja ki olvasóját, nem moralizál, egyszerűen csak belebújik főhősnője pattanásos, imitt-amott aggasztó mértékben szőrösödő kamaszbőrébe és elmondja, mi a helyzet ott benn. Amit pedig Giovanna nevében leír, azt készséggel elhiszem neki, még ha ez a figura az előző regények nőalakjaiból lett is frankensteini leleménnyel az Örök Kamasz prototípusává összefércelve. Akinek a „Felnőttek hazug élete” lesz az első találkozása az írónővel, az mindenesetre le lesz taglózva a regény lendületétől, elevenségétől, ezernyi füstös aromájától.

De mire utal a cím? Egy újabb ferrantei vesszőparipára, a főhősnő állandó, dühödt törekvésére, hogy elszakadjon saját kasztjától. Giovanna szülei, a középosztálybeli, jómódú tanáremberek meg is tesznek mindent, hogy lányuk hite megrendüljön bennük, hiszen egyszeriben kiderül, a hangzatos baloldali eszmék, a családi egység, a hitvesi hűség mind-mind csak paraván, ami mögött nagyon is gyarló emberállatok vicsorognak ránk. A nyolcvanas évek végi általános ideológiai válság Nápolyt is elérte, s Giovanna nagynénje, a város szegénynegyedében vegetáló tahó Vittoria lármás közegéből igyekszik töltekezni, új energiákhoz jutni, végsősoron újraépíteni önmagát. A házassági krízisük legmélyén kapálózó szülők a kezdeti tiltakozás után már ezt sem bánják, dühödten szajkózzák régi frázisaikat, végképp elidegenítve ezzel Giovannát az egyre korszerűtlenebb baby boomer-látásmódtól. Az ő felnőttkorához már modern, gusztusosabb csomagolású hazugságok elérhetőek a piacon: hogy a fiatal nő mennyit hív le közülük generációja webshopjából, azt nem tudhatjuk, a regény végén hősünk még örvendetesen ártatlan, nyitott, őszinte.

Ferrante egyszer azt nyilatkozta, keresi magában az erőt, hogy Giovanna történetét is többkötetes folyammá bővítse, egészen napjainkig. Én a jó alkotói kondihoz szívesen küldenék neki egy doboz sportszeletet, bár lehet, hogy a nápolyi stílusosabb választás lenne. Egyszer már összejött egy saga, másodszor is sikerülhet! Hajrá, Elena!

Ha jön az új rész, azt ismét R. Juhász Judit felolvasásában szeretném hallgatni, ezen a hamu-alatt-parázs, fegyelmezetten szenvedélyes hangon, ami jó 15%-ot hozzáad az amúgy sem gyenge könyv élvezeti értékéhez. Üsse kő, megsürgetem Elenát, igyekezzen már az új kötettel. Kevesen tudják, de itt lakik Kőbányán, a Gergely utcában. Psssszt!

Iván Péter

Hangoskönyv, időtartam: 7 óra 29 perc
Felolvassa: Angyal Ágnes

De miért kiabálnak annyit az olasz nők?

A kétezres évek hajnalán az ELTE olasz tanszékén mindenki Ferrantét és Bariccót olvasott, persze eredetiben. Igazából minden olaszos lány. A fiúk inkább fociújságot: La gazzetta dello sport. Mivel a focihoz mind érdeklődésem, mind látásom elégtelennek bizonyult, én is kortárs olasz szépírókat olvastam. Csoporttársnőim pedig, akik 2002-ben a tanszéki folyosón sikítozva kapkodták ki egymás kezéből az új Ferrantét, pár éven belül pont ugyanolyan nagydumás, agyonpomádézott, önelégült macskajancsikhoz mentek feleségül az olasz csizma különböző szegleteiben, mint az „Amikor elhagytak” narrátora, a 38 éves, kétgyerekes Olga.

Jó volt a szimatunk, hiszen mindkét kultszerzőnk, Baricco és Ferrante közel két évtizeden át diktálta az olasz irodalom tempóját lírai, mégis kíméletlen hangvételükkel és szokatlan ráközelítéseikkel. Ám a kemény magnak mégis Ferrante három első regénye (Tékozló szerelem, Amikor elhagytak, Nő a sötétben) mutatja az írónőt csúcsformában, narratív ereje teljében.

Mindhárom szöveg témája a testet-lelket felemésztő, egészségre és ép elmére káros érzelmi függés, illetve az az állapot, amikor az imádott lény már nem fürdeti a titokzatos olasz szerző zaklatott, bizonytalan női alakjait lagymatag figyelmében.

Ebben a regényben a függés tárgya Mario, akiről a külső szemlélő már az első pár perc után megállapíthatja, hogy egy alamuszi, hitvány fajankónál aligha több. Olga mégis mindent feladott érte: nápolyi gyökereit, írói ambícióit, valódi személyiségét. Amikor férje őt és közös gyerekeiket is elhagyja, érzelmi vákuumba kerül. – Inkább örülnél, lelkecském, hogy nem kell többé ennek a trógernek a gatyáját mosnod! – mondaná a nagymamám, de a hiperérzékeny Olga Torinó izolált, idegen fémhűvösében igen gyötrelmesen, önmagán és környezetén óriási sebeket ejtve csússza-mássza végig a gyászfolyamat fázisait: a regény egynegyedét egy olyan, a „Ragyogás” horrorjeleneteit idéző nap nehezen feledhető leírása teszi ki, melyet Olga lakása és tébolya falai közé zárva őrjöng végig, statisztaszerepben egy haldokló farkaskutyával, egy lázas fiúgyermekkel, egy zabolátlan kislánnyal, zárba beletört lakáskulccsal és süket telefonnal. Irodalmi élveboncolás ez a javából, nem nélkülözve az anatómiai szakzsargont: csak az altatóorvos ment ki pár órácskára a büfébe. Hiszen Olga visszaemlékezései olyan kegyetlenül őszinte, drasztikus és keresetlen nyelven íródtak, amelyen addig női szerző nemigen mert szólni sem Olaszországban, sem másutt. Brava, Elena!

Aki Angyal Ágnes felettébb átérzett, kiegyensúlyozott felolvasásában eljut a történet ha nem is megnyugtató, de mindenképpen új, egy szabadabb élet lehetőségét felvillantó lezárásáig, megérti, miért cirkuszolnak olyan nagy hangon az olasz nők. – Csak az kiabál, aki fél! – mondaná megint a nagymamám, és persze megint csak igaza lenne.

Iván Péter

Játékidő: 13 óra 55 perc
Felolvassa: R. Juhász Judit

Ki az az Elena Ferrante? Pár hebrencs újságíró megpróbálta kinyomozni, vannak is sejtéseink, de az ügy valahogy kifulladt. A világot nem érdekli, hogy egy nápolyi családanya vagy egy római irodalmár rejtőzik-e az álnév mögött. Az érdeklődés középpontjában a minden bizonnyal erős saját tapasztaláson alapuló négyrészes „Nápolyi regények” állnak: az első kötet a mai naptól hangos változatban elérhető könyvtárunkban.

Amikor valami rémes, lármás társasággal találkozom a buszon vagy a városban, rögtön felvidulok. Nem győzök örvendezni, hogy ezek a garázda jóemberek nem az én szomszédaim…

Ha egy gonosz dzsinn a fenti mondatot olvasva felkapna, és kárörvendő vihogással a riónéba, azaz Nápoly szegénynegyedébe költöztetne, rövid idő alatt frankón begolyóznék. Ott aztán örökkön örökké mindenki balhézik, tombol, üvöltözik, a lepukkant bérlakások állandóan nyitva tartott ablakain át a napi minestrone illata mellett ömlik az udvarra a csutkára tekert rádiók, a harsány eszmecserék, pofonok, bömbölések, bruhahák, pincehangon elbrummogott operaáriák folyamatos, elviselhetetlen alapzaja.

Elképesztő intenzitással zajlik az élet az ötvenes évek Itáliájában: bemoccan az „olasz csoda”, s a nótáskedvű földművesek országa lassan az az iparosodott, menő fogalom lesz, aminek ma is ismerjük. De a riónéban megállt az idő: ide ritkán fújnak be az új szelek, dúl a macsó ököljog, a Parasztbecsület barbár morálja, a telep ifjúságának példaképei pedig a maffióta Solara-fivérek: aki innen ki akar emelkedni, annak durván nyomják vissza a fejét a langyos, bűzös dagonyába a szőrös férfimancsok.

A Nápolyi regények első kötetében körvonalazódik egy barátság, egy városrész és jó pár lakójának története, s mindez az első bekezdéstől kezdve olyan erőteljesen, hogy az olvasó gyomra is görcsbe rándul a leírt zaklatások, kő, nadrágszíj vagy cipőorr okozta sérülések olvastán. Robusztus, mégis érzékeny női próza ez, betontömbre pingált virágminta. A túlságosan életszagú leírások mégis leginkább azt a célt szolgálják, hogy Ferrante minél érzékenyebben tudja árnyalni a két hősnő, Elena és Lila jellemét.
Lila, a manipulatív, kaján provokatőr. Elena, a tanulós, komform jókislány. Lila, a rióne szépe, szentje, géniusza. Elena, a közepes képességű, duci csatlós. Lila, a szemétdomb királynője. Elena, aki az egészet otthagyja. Nincsenek jó jelzők, illetve annyi jó jelző van, hogy egy idő után felesleges mindet számba venni.

Az olasz irodalomban nőket még nem írtak le ilyen tüzetesen, ahogy azt Ferrante teszi. De sosem tekeri túl a „lelkizést”, az olcsó pszichologizálás helyett leginkább a szereplők tettei beszélnek. Amikor pedig már éppen unni kezdjük Lila marhaságait vagy Lenú aktuális küszködését, rögtön a színpadra pattan egy tapizós vasutasköltő, pár operett-gengszter vagy a telep rettegett, bandzsa uzsorása, Don Achille, hogy a rövid intermezzo után újra átengedjék a terepet a két szurtos bakfisnak, akiknek az élete egy nagyon is konkrét pillanatban ágazik ketté: Lila apja, a nincstelen suszter, lányát az elemi után dolgozni küldi, míg Elena papája, aki portás a városházán, tehát kilát a rezervátum kerítésén túlra is, erőn felül finanszírozza Lenú középiskolai tanulmányait.

Ennél olaszabb regény nincs. Ferrante előző könyveiben (Tékozló szeretet, Amikor elhagytak, Nő a sötétben) kamaraszínpadon mutatta be hősnői zaklatott múltját és levegőért kapkodó jelenét. A Nápolyi regények száznál több szereplőjét már a Kolosszeum arénájában egrecíroztatja mesterien. Kezdjük el olvasni. A „Briliáns barátnőm” a telep regénye, de a következő kötetekben lassan kinyílik a világ, s rálátást nyerünk a 20. század második felének olasz és nyugat-európai mozgalmaira, életstílusára, társas etikettjére.

R. Juhász Judit érzelemdús, jól artikulált előadásmódja által a regény éteri magasságokba emelkedik. Ki tudja, Judit talán ebben a pillanatban is a második rész, az „Új név története” rögzítésén dolgozik. Hej, munkás a sorozat-felolvasók élete!

Iván Péter

Időtartam: 21 óra 15 perc
Felolvassa: R. Juhász Judit

A regény elején Lila és újdonsült férje, a dúsgazdag Stefano úgy feszítenek a férfi kabriójában, mint koruk idoljai, a szuperelegáns John és Jackie Kennedy. Ki is gúvad láttukra irigységükben a nápolyi szegénynegyed lakóinak a szeme!
A szerző ezt nyilatkozta a tetralógia második kötetének megjelenése kapcsán: „- Bármilyen elcsépelt, ócska vagy köznapi legyen is, semmilyen írói eszköztől nem riadok vissza, ha a könyveimmel örömet szerezhetek olvasóimnak” Bárcsak egy sokkal gyengébb író vallott volna így… Ferranténál soha nem találni egyetlen banális vagy hatásvadász mondatot sem.

„Az új név története” huszonegy és egynegyed órájával a regénynégyes leghosszabb darabja, számomra pedig a legkedvesebb. Kellett ez a terjedelem, hogy Ferrante kibontsa a lányok tizenhat és huszonöt éves kora közti időszakot, felvázolja két fiatal nő izgalmas, kialakulófélben lévő személyiségének rajzát.

Lenú és Lila mostanra elvesztették az egész világgal szembeszállni kész kiskamasz hősnő-jellegüket: Lila jól ment férjhez, üzletet és luxusháztartást vezet, megfogan, Elena pedig szemüveges, pattanásos gimnazista. Ez a hatvanas évek, Nyugat-Európa rikító, új eszméket, tanokat, zsánereket csillantó, kultúrsokkot előidéző évtizede, s ha a regényfolyam első kötetére ráült a neorealizmus, a dinamikusabb, közvetlenebb második részben a nouvelle vague, az újhullám stílusjegyei érvényesülnek: a főszereplők kevesebbet beszélnek, többet nyüzsögnek, s a játéktér is tágul, a rióne szűkös utcácskáiból végre kilépünk Nápolyba, sőt a regény második felében más olasz nagyvárosokba is.

Ez a kötet egyértelműen Liláé, a nyugtalanító szépségű, örök provokátor, veszélyesen éles eszű zárkózott pukkancsé – frusztrált ámokfutásainak, életmohóságának, hódításainak a gátlásos Elena csak kukkolója, cinkosa, krónikása lehet. Mégsem uralja le a regényt teljességgel Lila erős karaktere: a szerkesztés bámulatos szimmetriájának köszönhetően az utolsó fejezetekre minden pólust vált, s ami fent volt, lesüllyed, ami földhözragadtan rostokolt, az lassan emelkedni kezd. Lila dühödt, zabolátlan energiái minduntalan káoszba fúlnak, Elena viszont a lelkében dúló zűrzavart öntudatlan bölcsességgel csatornázza alkotó erővé. Ferrante narratív libikókája révén az is megeshet, hogy Lila az utolsó fejezetekben luxuslakása kényelme helyett számkivetett páriaként egy szalámigyárban kénytelen keccsölni, Elena meg, ki hitte volna, megírja első regényét és csendesen hajókázik a nagypolgári-értelmiségi létforma kikötője felé.

A rivalizálások, a párhuzamos fejlődéstörténet és a hatvanas évek Olaszországának remek panorámafotói mögött ott egy fontos üzenet: „Az új név története” az én egyik olvasatomban lelkes tiszteletadás a tudásszerzés, a kultúra előtt, az értük meghozott fáradságos áldozat és a csakis általuk elérhető lehetőségek előtt, ugyanakkor gyászos jelentés is a tanulás hiánya miatt elszenvedett marginalizálódásról.

A titokzatoskodó Lila valódi identitása utáni nyomozás során maga a regény is hangot vált. A Majtényi Balázs érzékletes fordításában magyarul is remekbe szabott szöveg narrátora, Elena, kénytelen imádott-gyűlölt barátnője sejtetéseiből, elhallgatásaiból, féligazságaiból megszőni Lila történetét, ezáltal ezek a fejezetek költőibbek, misztikusabbak is, mint amikor a saját sorsáról beszél. Ám az olvasó a könyv végére rátalál Elena nem kevésbé összetett, viszont sokkal szerethetőbb lelkecskéjére, s mind jobban érdekli, hogyan boldogul ez a kicsi lány a nagyvilágban.

Amíg a harmadik kötetre várunk, egy másik újonnan felolvasott hangoskönyvet is kikölcsönözhetünk a szerzőtől: a Mikó Zsuzsanna Eszter felolvasásában meghallgatható „Véletlen találatok” az írónő 2018-ban a Guardian brit napilap hasábjain megjelent miniesszéit tartalmazza. Személyes, őszinte, néhol harciasan feminista gondolatszöszök ezek, s pár belőlük nekem elég morfondíroznivalót ad egy egész napra.

Iván Péter

Időtartam: 18 óra 45 perc
Felolvassa: R. Juhász Judit

Aki a könyvsorozat harmadik részében megszökik a nápolyi nyomornegyedből, majd hamarosan az egész régióból, az nem meglepő módon Elena Greco, az írónő alteregója. Lila marad, hogy tovább görnyedezzen a szalámigyárban, s fegyelmezettségével, váratlan magára találásával a távolból görbe tükröt tartson barátnője érzelmi és szakmai ámokfutása elé.

Míg kis hazánkban a hetvenes évek a nagy semmiről szólt, ebben az időszakban olasznak lenni meglehetősen izgalmas és aggasztó, néha-néha egyenesen életveszélyes létállapotot jelentett. Az ország egyszeriben politikai és fegyveres erőpróbák színpadává válik, ideológiák és régi-régi társadalmi ellentétek vívják élethalálharcukat. A zenekari árokban a munkás- és diáklázadások petárdái ropognak, a kulisszák mögött pedig szépen összepuszilkózik maffia és neofasizmus.

Elena, a Nápolyból jött, első generációs értelmiségi csak bámul, s elsőre az ultrafeminista tanok is zavarba hozzák, de még inkább az a természetesség, ahogy észak-olasz kortársnői azonosulnak az új áramlatokkal: „Én más vagyok, gondoltam, nem illek ide, nincs jogom velük kiáltozni, se velük maradni. Szánalmas vagyok, állandóan tanultam, agyonnyomott a megfelelési kényszer. Alig szerelmeskedtem, azt is vonakodva, titokban, rémülten. Ezek a lányok viszont nálam felkészültebben jutottak el idáig, s talán helyes és sürgető választásként élték meg a jelenlétüket ezen a helyen, ebben a környezetben”.

Elena újra egzisztenciális csapdába kerül. Megint csak idegenné lesz: új családjában, a hiperentellektüel Airóták között, új lakókörnyezetében, az egyetemi Firenzében ugyanolyan gyökértelennek érzi magát, mint régi közege, a rióne szurtos utcáin. Az első irodalmi siker után az írás csak nyűg a vállán, Nápoly pedig mágnesként vonzza. Nem csoda, hogy a harmadik rész végén kudarcai betetőzéseképpen visszahanyatlik szülővárosa egyik jeles kanmajmának szőrös karjaiba.

Igen, az „Aki megszökik és aki marad” bűzlik a férfias kipárolgásoktól. Agresszív szexualitás tekergőzik a sorok közt, szoknya alatt matató mancsok, ízetlen célozgatások, falhoz szorított női testek. S végsősoron a keserű tudat, hogy ebben az országban egy nő mindig a férfi vágyának az eszköze marad, legyen bár a teremtés koronája a filológia kényes ízlésű doktora, bumburnyák szalámigyáros vagy marcona terrorista. Talán éppen a hetvenes években volt némi esély arra, hogy az erejük teljében lévő nőmozgalmak elsöprő ereje megtörje az évezredes olasz macsóátkot. Szép volt, lányok! Nem rajtatok múlt!

Ferrante írásművészete csúcspontjára ért ebben a regényben. Amíg narrátora, Elena Greco egyre artikuláltabban fogalmaz, mélyed bele saját felnőttkora elhibázott ambícióinak és zavaros motivációinak tanulságos taglalásába, addig a láthatatlan szerző minden erőfeszítés nélkül hintázik Észak- és Dél-Olaszország, szegénynegyed és egyetemi kampuszok, az értelmiségi kasztok és a kamorristák, melósok, háztartásbeliek világa és nyelvi regiszterei közt. Már-már boszorkányság: mintha a titokzatos írónő Itália minden fehérneműs fiókjába, fazekába, szemétledobójába belelátna! A harmadik kötetben előkerül Ferrante régi-régi témája is, első három regényének markáns vezérmotívuma volt. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mennyi önéletrajzi elem van a gyermekeit elhanyagoló anya tematikájában, mindenesetre szívszorító látni, hogyan idegeníti el magától gyerekeit mindkét barátnő, de kiváltképpen Elena pár gagyi férfi vagy mondvacsinált ideológia kedvéért.

Az agyonpaprikázott hetvenes évek hangulata a regényfolyam harmadik folytatásában jó nagy teret vív ki magának: soha ennyi balhé, edénycsapdosás, rekedt üvöltözés, pofon, ajtóvagdosás, mint az „ólomévek” krónikájában. Ebben a nagyon hangos könyvben mindenki kifordul magából, s az egytől egyig ellenszenves figurák már-már önmaguk paródiájává válnak, sok kis méltatlankodó, bruhaházva nevető, toporzékoló vagy lelkesen visongó Menő Manó. Badum badum! A felzaklatott és tűkön ülő hallgatónak nem kell már sokat várni, hamarosan érkezik a negyedik rész, és vele a nyugalom.

Iván Péter

Időtartam: 23 óra 35 perc
Felolvassa: R. Juhász Judit

Elkészült a mitikus Nápolyi regények negyedik, befejező kötete is. Sokan várták izgatottan a folytatást, sokan pedig most, hogy a teljes sorozat elérhető, nyugodt szívvel kezdenek bele az első kötetbe. Az írónő és sok rajongója szerint az egyes részek külön regényként is megállják a helyüket: ez annyira igaz, hogy „Az elvesztett gyerek története” a sorozattól függetlenül több neves irodalmi elismerésben is részesült.

Eltűnik egy gyerek, anyukája szeme fénye, értelmes, szép kislány. Elég annyi, hogy a lakásba ki-be járó vendégek forgatagában egy pillanatra szem elől tévesszék, máris nyoma vész. Elkóricált? Valaki lépre csalta? Vagy a helyi maffia keze van a dologban? Sosem tudjuk meg, hiszen a szemtanúk is összevissza beszélnek. De a nyolcvanas évek zűrzavaros, eklektikus kulimászában, ahol egy kétbalkezes mixer őrült tempóban állítja elő a gondolatkoktélokat, hogy gyanús munkálkodása eredményeképpen minden igazságot, ötletet, kezdeményezést rikító színű, könnyen törő műanyag máz vonjon be, már nem is vagyunk biztosak abban, hogy ez a gyerek létezett-e, létezhetett-e, hogy az anyukája egyáltalán érdemelhetett-e ekkora ajándékot az élettől.

Előkerül viszont egy baba, amit a regényfolyam narrátora, Elena gyerekkora óta elveszettnek hitt. A baba előkerülése áthúz mindent, amit az olvasó a két főszereplő barátságáról négy köteten keresztül gondolt. Illetve igazolja kételyeinket. Jobban mondva… tudja a fene. A világirodalom egyik legrészletesebben dokumentált, lelki folyamatait tekintve legárnyaltabban kifejtett barátsága nem egyéb, mint két egykorú nő rivalizálásának, számtalan félreértésének, bizalmatlanságának, egymás iránt táplált ellenszenvének és megvetésének a krónikája. A végén Lila és Elena ugyanott tartanak, mint a sorozat legelején: egyikük folyamatosan manipulálja a másikat titokzatoskodó manővereivel, áldozati szerepével, látszólagos erkölcsi fölényével, a másik pedig sikerei ellenére is barátnője alárendeltjének, lekötelezettjének, kisinasának érzi magát. Nőnek lenni egy az olaszhoz hasonló patriarchális társadalomban a mai napig nem egyszerű feladat. Ez a kutya-macska barátság mégis mindkét szereplőnek adott egy elsősegélycsomagot a teljes autonómiáig vezető hosszú úton, mely nem, nem Rómába, hanem mindig Nápolyba vezet.

Ferrante regénye kedvéért ismeretlen terepre merészkedett: az „Elvesztett gyerek története” második felében egy idős nő bőrébe bújik. Sok kritikusa szerint ezt a részt kicsit összecsapta, de nekem negyven pluszos olvasóként nagyon is tetszik ez a gyors leltár az öregedés évtizedei fölött. Ez már nem az akár órákra lebontott lelkizés időszaka, a latolgatásoké vagy az elméletek gyártásáé, sokkal inkább a számvetésé. A narrátor is elfogadja a megváltoztathatatlant, szembenéz veszteségeivel, hiányaival, s a fiatalon kiforrt jellemből, tálentumból, tapasztalati tőkéből próbál összekotyvasztani valami használhatót. Az első három kötet latinos, forrófejű prózája után jólesik ez a megfontolt, lényegre törő lezárás. Hatvan év zaklatott olasz történelme zúgott el az olvasó előtt a négy kötetben, s mielőtt kiszállunk, nem árt, ha lassít a szerelvény.

Sokat gondolkodom azon, vajon melyik kötet áll hozzám legközelebb? A „Briliáns barátnőm” pár utcányi, gyerekszemmel vizsgálgatott univerzuma? „Az új név története” frenetikus, világmegváltó, nagyétvágyú románca? A harmadik kötet balhés, lázongó, expresszionista tombolása? Vagy az „Elvesztett gyerek” érett, megállapodott bölcsességgel teli oldalai? Nem is tudom. Ideje lenne ötödször is újraolvasni a Nápolyi regényeket.

Egy biztos: Elena Ferrante jól döntött, amikor úgy határozott, fizikai valójában sosem mutatkozik olvasói előtt. Írásművészete folyamatosan magyarázza, kommentálja önmagát. Életműve hívogató épületkolosszusként magasodik előttünk, lépcsői, folyosói, helységei világosak és jól átjárhatóak. Ha most becsöngetne hozzám a titokzatos szerző, hirtelenjében nem is akarnék mit kérdezni tőle regényeiről. Kapna egy tányér krumplis tésztát csemegeuborkával, utána én és briliáns barátnőm kiülnénk az ajtó elé egy csésze kávéval és semmiségekről beszélgetnénk.

A harmadik kötet végén búcsút vett a sorozattól Majtényi Balázs műfordító, az „Elvesztett gyerek történetét” már Verseghi Anna ültette át magyarra, páratlan szépséggel. Aki viszont nem szökött meg, hanem a majdnem 80 órányi tetralógia legvégéig a hallgatóval maradt, az R. Juhász Judit. Hibátlan olasz kiejtése, fegyelmezetten szenvedélyes előadásmódja egészen biztosan sok rajongót szerez az olasz remekműnek és kedvet csinál felolvasónk más hangoskönyveihez is. Elena, Judit: mille grazie e tuttifrutti!

Iván Péter

Időtartam: 9 óra 6 perc
Felolvassa: Barna Emese

Fontane 125 éves regénye szerves része a mai német identitásnak. Készült belőle musical, képregény, rajzfilmsorozat, számítógépes játék, száznál több színpadi feldolgozás, sőt sokan magukra is tetováltatják a sorsüldözött leányzó nevét. Hogyan sikerült Effinek, a német realizmus emblematikus nőalakjának a 20. század nyomasztó színfalai mögött átsasszéznia egy új évezredbe?

Effi, a kisnemes Briesték tizenhat éves szeleburdi leánykája éppen a családi rezidencia kertjében hintázik önfeledten ég és föld, valóság és képzelet, bakfis-és felnőttkor között, amikor édesanyja behívja egy szóra. Megérkezett von Instetten báró, lánykérőbe jött, és egy ilyen szépreményű, bár kissé robotszerű (vagy csak simán porosz) császári sztárhivatalnokkal kötendő házasságra, egy ilyen remek partira az ember nem mond nemet. És furamód Effi szülei, akik mindeddig hihetetlenül szerető környezetben nevelgették lányukat, most a megtiszteltetéstől hápogva pillanatok alatt nyélbe ütik a frigyet. És Instetten – Aki húsz évvel azelőtt magának Briest asszonynak csapta a szelet – viszi az éppenhogy ivarérett, brandenburgi napfényhez szokott friss feleségét fel északra, a félig Hanza-város, félig skandináv Kessenbe, ahol néha még fókát is látni a parton. A privilegizált asszonyoknak kijáró tétlenségre és magányra ítélt Effin szépen ki is ütközik minden tünet, melyet a két lélekgyilkos állapot csak előidézhet: hisztéria, melankólia, szorongás, depresszió. Megszületik kislánya, Annuska, de Effi több időt tölt Rollo, a hűséges kutya, mint a gyerekecske társaságában, akit jószerivel a személyzet nevel. Aztán van itt valami hevenyészett kis viszony egy vidéki, házasságába belekeseredett nyimnyám uraccsal, de annak hamar vége, és szerencsére a család Berlinbe költözik, ahol az ambiciózus férj magas posztra tör, és Effinek is kerekedik egy kis köre, hozzá hasonló tétlen és magányos dámák személyében.

Instetten Effi volt szeretőjének csacska cédulagyűjteményét hat év után találja meg. És natürlich egy végtelenül nyakatekert mitologikus-etikai okfejtés során arra jut, hogy az eset többet ér egy legyintésnél. És natürlich párbajban lepuffantja a szerencsétlen vidéki lovagot. És natürlich postafordultával kiadja Effi útját, sőt natürlich a berlini lapok társasági rovatában is hírül adja, milyen erkölcsös ember ő és mekkora kurtizán a még mindig csak huszonöt éves Effi. A címszereplő érinthetetlen páriaként jár-kel a válás után a városban, csak hűséges cselédje szökik át Effi koszvadt kis bérleményébe a tanácsos úr fojtó levegőjű villalakásából. Effi pár év múlva szikkadt vénasszonyként sorvad el, de mivel nincs egy olyan pillanat sem utolsó éveiben, hogy valaki ne figyelmeztetné iszonyatos bűnére, halála percéig helyesli volt férje döntését. A regény szülei vérfagyasztó dialógusával zárul:

„– Nem vagyunk-e talán mi is hibásak?
– Ostobaság, Lujza, hogy érted ezt?
–Nem volt-e mégiscsak túl fiatal?
Rollo, aki e szavakra fölébredt, lassan csóválta fejét, Briest pedig nyugodtan azt mondta: – Ugyan, Lujza, hagyd ezt… Nehéz kérdés… ne bolygassuk”

Egy biztos: nekem mostanában nem lesz Effi Briest-tetkóm. De nem ám. Ha valakit mégis, inkább Schiller imádatos Luiséjét varratnám magamra az Ármány és szerelemből. Fontane szépen, talán túl szépen ír, de a Mannok, Kehlmann vagy Max Frisch fegyelmezett, okos és enyhén ironikus prózájához szokott olvasó fülének ez a regény zúzmarás szóvirágai és költői sejtetései ellenére is „németebb a németnél”, rideg és művi. Effi a kor társadalmi szerkezetének áldozata, de annyira jellemgyenge, hogy hősnő bajosan lehet belőle, csak egy modoros hiszterika. Pedig nem kétséges, hogy akkoriban nők ezrei élték Effi mindennapjait, az esettanulmányból számomra mégis hiányzik a kraft, az a pici karakter-stilizálás, (esetleg a realizmus rovására) ami jó értelemben vett részvétet vált ki az olvasóból.

Effi Briest köztünk jár, állítja a rettenetes musical beharangozója. És valóban, nap mint nap viszontlátjuk egy-egy munkamániás vagy éppen motiválatlan kollégában, unott arccal telefonját bökdöső cicababában a metrón, kényszeres vásárló vagy facebook-függő magányos, zilált lelkű embertársunkban. Csakhogy a német Effi-kultusz sokkal inkább a konvenciókon áttörő, szabad lelkű és szerelemre áhítozó nő ideálját „veszi le” a sztoriból, de így is jó. A németajkú publikum romantika iránti vágya örök és csillapíthatatlan. Egy ilyen stábnak talán Galgóczy Vidravasából, Németh László Iszonyából vagy Zoltán Gábor Orgiájából is sikerülne összehozni egy cukorszirupos, szívmelengető zenés románcot. Ach, mein Gott, az első sorból hüppögném végig az egészet…

Iván Péter

Időtartam: 8 óra 20 perc
Felolvassa: Csernenszky László

Kolumnistánk ezen a héten azt a könyvet veszi kézbe, amely állítása szerint az utóbbi tíz évben a legnagyobb hatást tette rá. Dürrenmatt kortársa és riválisa, a svájci Max Frisch (1911-1991) ismertsége az utóbbi évtizedekben talán kicsit megkopott a világban, de nem úgy az irodalomtudományban és a német középiskolákban, ahol a mai napig nagy érdeklődéssel forgatják regényeit és színpadi műveit.

A „Homo faber” tetthelye maga a nyelv. Ezt nem én mondom, hanem a szerző, Max Frisch. Mielőtt a kedves olvasó villámsebesen kilépne ebből a könyvajánlóból, megnyugtatom: nem holmi posztmodern szövegkulimászról van szó, a regény kifejezetten olvasmányos és érthető. Csak éppen minden újraolvasáskor, visszalapozáskor máshogy érthető, s éppen megszámlálhatatlan rétege, elvarázsolt kastély jellege miatt érdemes elveszni benne.
Walter Faber egy hatvanhoz közeledő mérnökember az UNESCO alkalmazásában, s élete utolsó pár hónapjáról igyekszik a legtárgyilagosabb, legszenvtelenebb műszaki prózában jelentést adni. Ő aztán, a cím remek szójátéka szerint ízig-vérig homo faber, azaz olyan ember, aki eszközkészítési jártasságának köszönhetően képes kézbe venni sorsát: praktikus életet él, megveti a művészetet és a fikciót, s szűk látókörű gondolatait igyekszik technikusi zsargonban megfogalmazni.

Csakhogy Walter Faber lelkének egyforma betonkockái között egyre nagyobbak a rések, s időnként egy-egy kis növényke, zöld élet is előbújik. Beszámolójában pontatlanságokra, csúsztatásokra, elmismásolásra leszünk figyelmesek, s hamar rájövünk, hogy hősünk voltaképpen zavarodottságát, később rettegését igyekszik leplezni a tények és féligazságok szajkózásával. Ami nem is csoda, hiszen az olümposzi istenek gonosz tréfájának lett vétlen áldozata.

A Sors, a Véletlen vagy éppen a csalafinta Hermész úgy keveri a kártyákat, hogy Walter Faber egy mexikói kényszerleszállás és egy álomszerű guatemalai kitérő után ugyanarra a hajóra szálljon, amelyen lánya utazik. Faber nem tudja, hogy van gyereke, hiszen az anya, szintén a véletlenek játéka folytán, sosem tudja vele közölni a hírt. Egymásba szeretnek, végigcsavarogják Európát, s mikor Görögországba érnek, Faber az antik istenségek bruhahája közepette elveszti szerelmetes lányát és szembesül a valósággal. Utána már hiába menekül a fél világon át egyre hatalmasodó rákjával gyomrában az önvizsgálat, a végső számadás elől: Kubában kibújik belőle a homo ludens, a szépségre, embertársaira fogékony érző lény, aki innentől fogva már nincs egyedül. Kórházi ágyán így rendelkezik: „- minden írásomat, úgymint tudósításokat, leveleket, gyűrűsfüzeteket semmisítsenek meg, semmi sem igaz.” A szerző szerencsére nem teljesítette fiktív hőse kérését.

Max Frisch vesszőparipája az identitászavar, s tulajdonképpen a „Homo faber” is szerepregény. De lám, a főhős betonszürke páncélját csak kemény munkával, emberáldozatok árán, fölösleges utaztatásokkal, hovatovább isteni közbenjárással lehet lefejteni róla, hogy előtűnjön egy érzékeny, bűntelen kreatúra. Megérte a fáradság? Mindenképpen, hiszen a mérnök önigazolásként vagy éppenséggel vezeklésként is olvasható „dokumentuma” a 20. század egyik legszívhezszólóbb mesterműve – szemernyi pátosz nélkül.

Miért állítom azt, hogy ennek a pikírt bácsikának a nyolcórás monológja a kedvenc könyvem, mein Lieblingsbuch? Szeretem a katarzist, de nem azt, amelyik nagy csinnadrattával jelzi közeledtét. A „Homo faber” katartikus, személyiségformáló, sorsfordító események láncolata, de egyik sem terít le a földre, inkább csak olyan, mintha folyamatosan magas láz vagy gyenge áram rázna. Frisch írásművészete eléri nálam, hogy mikor elhangzik a regény utolsó szava (Jönnek), minden egyes újraolvasáskor könnyek között engedjem Walter Fabert valószínűsíthető halálába. Egy langaléta vak könyvmoly, akinek sós cseppek folynak végig borostás arcán a svájci építész hatvanöt éve papírra vetett sorai miatt. Nem valami szép látvány, annyit mondhatok. De nincs mit tenni.

Iván Péter

Forgács Sára hangoskönyvtárunkban elérhető 85 felolvasásának zöme memoár, riport, napló. Mennyi élet, mennyi elfogult vagy mindenáron tárgyilagosságra törekvő, csapongó vagy jól strukturált, lírai, kajánul önkritikus, pletykás vagy éppenséggel józan, pontos emlékirat! Az alábbiakban felolvasónk mutatja be nekünk memoár-kollekciója egy-egy izgalmas darabját.

Mikszáthné Mauks Ilona: Két különös házasság (1922)
Azt már az iskolában megtanultuk, hogy Mikszáth kétszer vette el ugyanazt az asszonyt. No nem azért, mintha a két esküvő közt szoknyák után futkosott volna, egyszerűen nem akarta imádott feleségét magával rántani a kezdő író filléres nyomorába. Igazi álomházasság volt az övék, szeretetteljes, kedélyes és szolidáris. Tudom, tudom, ma nem igazán trendi az a kép, ahogy a konyhában sürgő-forgó Ilonka néni és az elképesztően dagi, orrán-száján pipafüstöt eregető Kálmán bácsi szellemesen, tisztelettudóan évődnek egymással, mégis jólesett eljátszani a ténsasszonyt ebben a kéthangú könyvben, ahol a legnagyobb palócot felolvasótársam, Vass István alakítja.

Beata Bishop: Ideje a gyógyításnak (1990)
A szerző itthon először harminc évvel ezelőtt tűnt föl Vitray Tamás „Ötszemközt” című műsorában: Beata egy magyar hölgy, élete nagy részét Londonban élte le a BBC és nagy példányszámú női lapok újságírójaként. A hetvenes években rákbeteg lett, melyet a szigorú diétán alapuló Gerson-terápiával küzdött le. Az „Ideje a gyógyításnak” memoár segítő könyv is egyben, s ha olvasója végül nem is lát hozzá az írónő által javasolt radikális életmód-változtatásnak, azért rengeteg erőt meríthet a sorokból.

Oláh Mara: O. Mara festőművész (1997)
Oláh Mara, művésznevén Omara naív cigány festő volt, aki 43 éves kora előtt egyszer sem vett ecsetet a kezébe, ráadásul egy agyműtét következtében egyik szemét jóval karrierje kezdete előtt elveszítette. Extravagáns, végtelenül önazonos figura volt, aki slafrokban és strandpapucsban jelent meg a torontói kiállítása megnyitóján, aki képei üzenetét gyakran hatalmas betűkkel rápingálta magukra a festményekre, aki olyan keresetlen, na mondjuk ki, vulgáris stílusban értekezett miniszterekkel és múzeumigazgatókkal, hogy mindegyik leizzadt tőle. Azért e rövid beszámoló megfogalmazásakor visszafogta magát, de a döbbenetes élettörténet, a személyiség azért jócskán átjön a szövegből.

Sárközy Mátyás: Levelek Zugligetből (2003)
Véleményem szerint Sárközy Márta a 20. század egyik legnagyobb formátumú magyar nőalakja, én legalábbis hatalmas rajongója vagyok. Frenetikus humoráról, intelligenciájáról, íráskészségéről már a páros memoár első lapjain megbizonyosodhatunk, az viszont csak fokozatosan derül ki, milyen spontán humánummal segítette a Kádár-korszak első éveiben bajba jutott művésztársait, ismerős vagy ismeretlen rászorulókat. Fiának a londoni emigrációba küldött leveleiben azonban saját erényeiről nemigen esik szó, de a hangulatos zugligeti életképekből, borsos irodalmi pletykákból és az írónő házában megfordult megannyi művész érzékeny portréjából hiteles korrajz bontakozik ki.

Dés Mihály: 77 pesti recept – Gasztronómiai anyaregény (2014)
Hú, mennyire snájdig pasas volt ez a Dés Misi, ahogy Bacsó Banánhéjkeringőjében trappolt ide-oda a mozivásznon! 85-ben Barcelónába költözött, kint lett ismert irodalmár és lapszerkesztő, aztán 2013 táján szerencsére rájött, hogy ő tulajdonképpen magyar író. Nem tudjuk, pár évvel később bekövetkezett halála milyen remekműveket fojtott belé, ez a kötet mindenesetre nagyon szívmelengető és őrült vicces visszaemlékezés a hat Dés-gyerek fiatalkoráról és a család háza táján megfordult érdekes figurákról, akiket nem utolsósorban Süti mama főztje csalogatott oda. Érdemes átfutni a kötet végén található recepteket is, a leghagyományosabb ételeket is újraértelmezte, „sütimamásította” ez a legendás konyhatündér!

Forgács Sára – Iván Péter

Időtartam: 18 óra 40 perc
Felolvassa: Bodor Tibor

John Fowles 1969-ben megírta azt a lebilincselően izgalmas és szórakoztató viktoriánus regényt, amelyet száz évvel korábban Jane Austen, Hardy vagy Thackeray nem akart, nem tudott, nem mert volna megírni. A próza derék mesterei a 19. század derekán valószínűleg el sem tudtak volna képzelni egy Sarah Woodruffhoz hasonlóan szabadelvű nőalakot. „A francia hadnagy szeretője” azonban több egy modernizált Dickens-átiratnál: játékos műfajváltásai révén olvasója intellektusát is keményen megdolgoztatja.

Hogy John Fowles (1926-2005) a Viktória-korabeli dokumentumok avatott szakértője, az a fejezetek előtt álló Tennyson-, Darwin- vagy akár Marx-idézetekből világosan kiderül. „A francia hadnagy szeretője” azonban nem csupán egy viktoriánus pastiche, azaz az adott kor stílusában megírt korhű utánzat. A regény legalább három műfaj ötvözete, de nehéz megmondani, elválnak-e egymástól a zsánerek, vagy végzetesen egybenőttek. Olyan, mintha Fowles egyetemi előadóteremben olvasná fel szövegét hallgatóinak, s a történetet sűrűn megszakítva fűzne elmés kommentárokat szereplői viselkedéséhez, öltözködéséhez, társadalmi státuszához. Többet megtudunk az esszészerűen megírt lábjegyzetekből a 19. század Angliájáról, mint ha végigrágnánk magunkat egy polcnyi szakkönyvön.

Fowles a remekbe szabott széppróza és az esszé műfaji elemeinek vegyítése által lehel életet szereplőibe, s rámutat, hogy neveltetésük, társadalmi helyzetük s a kor erkölcsi normái túszaiként mennyire korlátozott volt mozgásterük, gondolatviláguk vagy akár beszédmódjuk.

Érezhető szimpátiával fordul a munkásosztály, azaz a házi személyzet és a bérkocsisok, utcagyerekek, prostituáltak felé, de a felső tízezer értékválságáról is beszámol, őrlődésükről darwini tanok és az odahagyott hit fölötti veszteségérzet közt. Érdeklődése középpontjában azonban egyértelműen a nő, jelen esetben pedig a viktoriánus nő áll, s a címszereplő személyében olyan karaktert hoz létre, mely egy korabeli regényben valóban nem találta volna a helyét. Miss Woodruff, aki inkább fiktív erkölcsi öngyilkosságot követ el, csak hogy kiutat találjon vidéki környezete kötöttségeiből, sokkal inkább az 1960-as évek, de legalábbis a 19. század Amerikájának az asszonya, mint a gyárkémények füstjétől és az álszemérem mérges kipárolgásaitól fulladozó Angliáé. Mivel pedig döntései, motivációi egy száz évvel későbbi kor asszonyáé, rejtélye a mai olvasó előtt sem teljesen tisztázott. Ah, Sarah!

Fowles három-az-egyben regényében egy posztmodern alkotó műhely is feltárul az olvasó előtt. A szellemes brit folyamatosan igazgatja magán a mindentudó mesélő gúnyáját. Olykor megkérdőjelezi önnön létjogosultságát is, földhöz vágja írógépét, máskor pedig saját testi valójában beül abba a vonatkupéba, ahol férfi főszereplője, Charles Smithsson utazik, hogy közelről szemügyre vegye. Bizonyos pontokon bevallja, hogy kihullt kezéből az irányítás, és fogalma sincs, egyik vagy másik alakja éppen hol található. De a legeredetibb húzása mégis az, hogy három befejezéssel is szolgál: egy vázlatszerű, hanyagul odavetett lezárással a regény közepén, kettővel pedig a végén, ezek sorrendjét szerzőnk pénzfeldobással döntötte el.

A bravúros irodalmi játék azonban cseppet sem ront a befogadás élményén: „A francia hadnagy szeretője” sodró, olvasmányos nagyregény, egy kísérletező kedvű íróember száz évvel későbbi optikáján keresztül. Fowles azonban ízig-vérig kora gyermeke, kora hasonlataival él: a híres dél-angliai Cob sziklaormot egy Henry Moore-szoborhoz hasonlítja, a tiltott szerelmi aktust pedig atomtámadáshoz. Elvágyódása azonban tapintható. Ezért is sikerül olyan plasztikusra lakhelye, a dél-angliai Lyme Regis tengerpartjának leírása és a korabeli londoni, amerikai nagyvárosi élet bemutatása. Mivel pedig folyamatosan párhuzamot von 1869 és 1969 között, a mai irodalomfogyasztó számára ötvennégy évvel a kultuszregény megjelenése után egy egészen új olvasat is kínálkozik: nagyon izgalmas figyelni Fowles váteszi aggodalmait olyan jelenségek baljós előjelei miatt, melyek 2023-ra teljességgel behálózták az életünket.

John Fowles roppant színes életművet hagyott hátra, s bár vezérmotívumai nem változnak, nincs két egyforma stílusú, szerkezetű könyve. A könyvtárunkban is letölthető „Lepkegyűjtő” című thriller ádáz osztályharc a jómódú egyetemista lány és proli elrablója közt. A „Mágus” nagyívű drámaterápiás foglalkozás egy manipulatív milliomos vezényletével, a késői „Daniel Martin” pedig a 20. századi brit értelmiség máig érvényes kulcsregénye. Fowles neve azonban, nagyon úgy fest, elsősorban mégis Charles Smithsson és Sarah Woodruff enigmatikus története által marad fenn.

Iván Péter

Időtartam: 14 óra
Felolvassa: Csernenszky László

Ha a Rákosi-korszaknak van kulcsregénye, az csak Galgóczy Erzsébet (1930-1989) utolsó könyve lehet. A Vidravas első, szigorúan cenzúrázott változatában is vihart kavart, becsületsértési pereket indított, szakadékokat nyitott kritikusai, olvasói, írótársai közt. Nem csoda, hogy csípte a hatalom szemét is: a regény egyebek mellett a mindenkori puha, félkemény vagy totális diktatúrák megnyomorítottjainak dokumentarista igényű krónikája.

Galgóczy életének összes keservesen megszerzett-megszenvedett tapasztalata, készsége a Vidravas felé vezet: itt szintetizálja a kuláksors sérelmeit, oknyomozó újságíró éveinek hatalmas kutatási gyakorlatát és tényszeretetét, dramaturg szakmájának mesterfogásait, politikusként és történeti távlatokban gondolkodó emberként kifejlesztett nagyívű korlátását.

A Vidravas mégsem válik a Rákosi-rezsim papírízű vádiratává, megmarad egy olvasmányos, sodró, mély érzelmeket keltő regénynek. S ez talán a legnagyobb írói erény: a szürkénél is szürkébb, egymástól csak a veszteségek, kilátástalanság, megalázottság-érzet fokozatai által megkülönböztethető hétköznapok ködében meglelni az élhetőt, az emberit. Mindezt pedig elsősorban a szövegben bőségesen fellelhető korabeli közlemények, jegyzőkönyvek, újságcikkek és egyéb dokumentumok regényesítése, a regény dokumentarizálása révén éri el utánozhatatlan bravúrral a szerző. Különös, merész, eredeti ez a kettősség: az olvasó rögtön a könyv elején egy igen informatív időrendi áttekintést talál az 1945 és 1956 közti magyarországi eseményekről, máshol pedig, ha nem is Weöres-, legalábbis Váci Mihály-röptű erős, megindító költői képeket.

A Vidravas egyik historizáló olvasatában a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. aprólékosan kikutatott és Galgóczy által a feledésből közfigyelembe emelt tragikus története: a MAORT koholt „szabotázsakciója” örvén indult el az olaj- és gázmérnöki szakmát hazánkban teljességgel szétziláló tisztogatási hullám – ez a koncepciós ámokfutás joggal tekinthető a Rajk-per főpróbájának. S ha dr. Simon Pál geológust, a MAORT-per fővádlottját még csak a bennfentesek azonosítják Papp Simon valóban létező akadémikussal, a sok egyéb párhuzam mellett egy Jurek Sándorban már a középiskolások is ráismernek Péter Gáborra, az ÁVH első emberére.

De ez csak egy rétege a Vidravasnak: a regény bátran nyit a szociográfia felé is, s termékeny talajon jár. Rákosiék egyik szép öngólja volt a kitelepítés, amely során egymástól igen távol álló társadalmi csoportok kerültek egymással akár testszagközelbe: a kényszerű együttélés gyakran járt a felek részéről gyümölcsöző tapasztalatcserével, a szociális érzékenység finomodásával, a mellőzöttség közös megélésével, nem utolsósorban pedig egyes sztereotípiák megkérdőjelezésével. S aki egy pillantást vet a szerző életrajzára, nem tudja Rév Orsolyában nem felfedezni Galgóczy alteregóját, középparaszti gyökereit, művészi ambícióit, küszködését az érvényesülésért, ideológiai formálódását.

A regény első kritikusai Galgóczy szemére vetették a szimbólumok szövegre nehézkedő súlyát s a szerző ítélkező, roppant elfogult magatartását. S csakugyan, a Vidravas olyan „szövegtömeg”, ami alatt könnyen beszakad egy ikeás íróasztal, erőteljes stílusa a szocialista realizmus tenyeres-talpas freskóira, robosztus domborműveire emlékeztet, jelképrendszerétől pedig légszomj vesz rajtunk erőt. De egy vidravasat, egy ilyen alattomos, a foglyul ejtett állatot első csattanásával megnyomorító rozsdás kelepcét nevetséges lenne pici rózsaszín pillangókkal telepingálni: Galgóczy kapitány, miközben erős kezével egyre-másra próbálja menteni szereplőit az ötvenes évek jeges áradatából, azért ordítja a fülekbe a rezsim elviselhetetlen embertelenségét, hogy a saját harminc éve nem csituló félelmén is úrrá legyen.

A hallgató pedig nem győz hüledezni, mennyi sosem gyógyuló sebet, helyrehozhatatlan anyagi és erkölcsi kárt, szenvedést és kollektív élményként megélt dühöt, gyűlöletet okoz pár év alatt is egy dilettantizmusát csasztuskákkal palástoló, polgárait ellenségnek, statisztikai adatnak, legföljebb fejőstehénnek tekintő, Moszkva csatlósaként saját népét irtó érzéketlen, frusztrált és korlátolt diktátor, akinek a kezébe korlátlan hatalmat adnak. S mennyire jó, hogy képesek vagyunk tanulni a múlt hibáiból, és soha többé nem kell átélnünk ilyen „szuroktalpú éveket”, ugye?

Iván Péter

Időtartam: 3 óra 15 perc
Felolvassa: Vass István

„Nem értjük, mi zajlik körülöttünk, a múlt kísérteties, a jelen zavaros, a jövő fenyegető, és egymásnak szögesen ellentmondó értelmezések tartanak igényt a figyelmünkre” – nyilatkozta a napokban Garaczi László József Attila-díjas író, költő, műfordító frissen megjelent könyve kapcsán. Az első irodalmi értékű hazai karanténregény nemcsak a pandémiáról, hanem egy fénykorában sem túl érzelemgazdag szerelem végéről is mesél.

A Vesztegbe nem egyszerű feladat behatolni. Az olvasó az elején úgy érzi, véletlenszerűen egymás mellé rakott noteszlapokat, cédulákra firkált töredékes feljegyzéseket kénytelen bogarászni, értelmet, összefüggést találni bennük. A szerző készülő nagyregényét félbehagyva a lockdown első napjától fogva folyamatosan jegyzetelt, anyagot és ötleteket gyűjtött ehhez a vékonyka kötethez; átérezve az esemény évszázados jelentőségét Garaczi minden írói eszközével törekedett megragadni a valóra vált utópia nyugtalanító pillanatait, életérzéseit, közhangulatát. De ne ijedjen meg senki, a prózaversnek ható szövevényes gizgazból lassan testet ölt a sztori, egy kimondhatatlanul kopár szerelem-, vagy inkább kapcsolatszerűség története, amely virtuálisan láthatóan jobban működik, mint mikor a fiatalok közös lakásban éltek.

Brúnó szűkszavú, rideg helyzetjelentéseit Hajni megérteni, analizálni vágyó hosszas futamai próbálják árnyalni. Már amennyiben a lány nem csupán az emberkerülő informatikus Brúnó fékevesztett képzeletének a szülötte, hiszen a „Veszteg” tartalmaz erre utaló félmondatokat. Sőt az sem lehetetlen, hogy a konkrét sztoriba folyton belehuhogó Sybille zűrzavaros hablatyolása is csak a főhős fejében fut leállíthatatlanul, mint végtelenített szalagcímek a tudat alján. Tulajdonképpen mindegy, hiszen a regény elsősorban egy létérzést, egy hónapokon át tartó kollektív hangulatot rögzít, s ha a könyv nőalakjai csak a főszereplő fantáziájában léteznek, az puszta rájátszás a mindent átitató virtualitás bináris színpadán. Garaczi jól érzékelteti a világjárvány első hónapjainak globális alapélményét: magány, kiüresedés, kapcsolatvesztés a realitással, átköltözés a testetlen-lelketlen online térbe, a fenyegetettség állandó érzete, bezárkózás, gyanakvás, tétlenség, kényszertevékenységek, jövőtlenség-érzet.

A regényben Sybille Koch német ökofeminista megmondóember asszociációs cunamija a leginkább olvasás-nehezítő elem. Sybille atomkori Nostradamus módjára pakolja egymásra múltbeli járványok képeit felidéző és utópisztikus látomásait, zűrzavaros mondókájába pedig belefoglalja a hivatalos járványzsargon fordulatait, a híradók összes unalomig ismert klisémondatát, a köznyelv pandémia-szlengjét. Látnivaló, hogy Garaczi aprólékosan és igen kreatívan dolgozta fel a közelmúlt új fogalmi és nyelvi képződményeit, de végighallgatni ezeket a passzusokat mégis nagyon nehezemre esett. Sőt csak itt, csak most halkan elárulom, hogy egy idő után ezeket a fejezeteket át is ugrottam. A türelmetlen olvasó esete a posztmodernnel.

Hangulatot mindenképpen teremt a regény, mégpedig kényelmetlen, rossz hangulatot. Fanyar humora sem derít bennünket jókedvre, de nem is áll szándékában. A Veszteg emlékeztet, felidéz, figyelmeztet. Nem köntörfalaz, mégis eléri, hogy végül maga az olvasó mondja ki: baj van. A karantén alatt, most, mindig, állandóan. Puff neki, még elszpojlerezem a happy endet, ejnye!

Az 1956-ban született örökifjú Garaczi László digitális bennszülött, webes jelenléte számottevő, íróként pedig szívesen merítkezik meg a legfrissebb szakterületek tolvajnyelveiben. És persze ebben a regényben is találunk szép számmal „garaczizmusokat”: a szóalkotói kedv, játék a csonkolt, nukleáris mondatokkal és a gyermekkori sérelmek rágicsálása itt is meghatározó, s újra csak ultradedósan viselkedik és gondolkodik az összes szereplő. A szerző most sem eresztette bő lére mondanivalóját: a kötet a maga 122 oldalával átlagos terjedelmű Garaczi-regénynek számít. Hozsánna néked, ó író, susogják a lombok és a gyulladt szemű olvasók, aki tizennyolc nyúlfarknyi fejezetben mondod el mindazt, amit megannyi grafomán pályatársad ezer oldalon képes csak közölni a világgal.

Iván Péter

Braille rövidírás: 15 kötet
Hangoskönyv: 16 óra
Felolvassa: Petrányi Judit

Kedves Márquez, querido Gabo!

Te banditaképű Nobel-díjas, Dél-Amerika sárga rózsája, Fidel Castro puszipajtása, Shakira és Hemingway feltétlen rajongója, te babonás, garabonciás világsztár, aki őszintén hitted és hangoztattad, hogy a pávák és a művirágok balszerencsét hoznak: tudod-e, hogy beléd vakultam? Igen, a „Száz év magány” volt az utolsó könyv, amit még két szemmel olvastam. Az utolsó oldal utolsó soránál behomályosodott a két héttel korábban beültetett szaruhártya, és a számtalan utólagos műtét ellenére félvak maradtam, majd rövid idő múlva egészen az. Ez olyan misztikus, hogy akár te is írhattad volna.

Tudod, mennyire jólesett nekem húszévesen ez a regény? Próbálgattam magam, s azt hittem, itt Kelet-Európában is lehet olyan szenvedélyesen élni, mint a trópusokon. De hamar kiderült, hogy hűvös uráli lelkemnek a szerelemben a harmónia a fontos, nem a vér szaga, az orcát felperzselő könnyek tüzes folyója és a nászi téboly, fülemnek pedig kedvesebbek a papagájrikoltásnál, puskaropogásnál és fékevesztett handabandázásnál az alkonyi neszek. Hazádba, Kolumbiába sem akartam sosem elutazni, pedig egy időben jobban beszéltem a márquezi spanyolt, mint az őslakosok, ezt a tájszavakkal tűzdelt, zegzugos igeidőkkel trükköző, hihetetlenül választékos és játékos nyelvet. Megkopott, bár még mindig szívesen hallgatlak eredetiben. És talán ott sem beszél így senki, most hogy te nem vagy.

Egyszer azt mondod, tizennyolc év alatt írtad főművedet. Máskor azt, hogy tizennyolc hónap alatt. Szerencsénkre nagy hantás vagy. A „Száz év magány” Latin-Amerika portfóliója lett, lenézett kontinensed parádés belépője a világirodalomba. A túlcivilizált Európa tátott szájjal hüledezett a Buendía család egymást követő Arcadióinak és Aurelianóinak zsarátnokos vagy éppen ezer lángnyelvű szenvedélyén, a karibi politika konok húsdarálóján, a jó ismerősként asztalhoz invitált Halálon, mely bármelyik pillanatban ránk köszönhet azon az égövön akár egy papucsunkban hűsölő skorpió, akár egy veszett kutya harapása, akár egy baráti poharazásnak indult kedélyes késelés képében. S minden oldalon ott az a röhejes és aggasztó latin szerelem, mely méltóságteljes férfiakból csinál makimajmot, mely egy szemvillanás alatt nullázza le énképünket és életcéljainkat, szerelem, bódítóan illatozó őserdei virág egy alvadt vértócsában, buja sikoly a forró éjszakában, kíváncsi kisbaba a késes őrizetlenül hagyott műhelyében.

A „Száz év magány” egy ház és az azt belakó család története. Vagy a Macondó nevű település krónikája. Esetleg nagyívű Latin-amerikai történelmi tabló. Leginkább mégis az emberiség legátfogóbb históriája ötszáz oldalon. Csakhogy sok újkeletű márquezi csavarral: az idő itt hol útvesztőként, hol megakadt lemezként viselkedik, néha óriáskígyó módján tekeredik a szereplők köré, máskor egyszerűen átlyukad, s egy korábbi időszelvényre pottyantja olvasóját. Áttörik a gát valóság és álom, realitás és dajkamese, tények és szóbeszéd közt, de mindez természetesnek és helyénvalónak tetszik: errefelé a papok igenis egy csésze forró csokoládé elfogyasztása révén emelkednek a levegőbe, egy vércsepp átszeli a falut, hogy hírt adjon gazdája haláláról, a megbomlott elméjű családfő pedig évtizedeken át üldögél kifakultan és jámborul egy pálmafa törzséhez kötözve.

Gabo, te kontinensed egyetlen vakító tűzijáték-patronjának bizonyultál. Hiába jöttek utánad remek írók, Vargas Llosa, Borges, Carlos Fuentes, Roberto Bolano: nemigen olvassuk őket. A világ elengedte a dacos, zajos, öntörvényű Latin-Amerika kezét, s csak nézte, ahogy városait ellepi a buja vegetáció, a puskapor, a drogmogulok luxusautóinak kipufogógáza. Regényeid szenvedélyessége csúnyán kifigurázva él csak tovább Latin-Amerika legfőbb kulturális exportcikkében, a szappanoperában.

Szép lett volna, ha a mágikus realizmust veled együtt temetik el. Egyesegyedül neked állt jól, s még neked sem mindig. Életed utolsó heteiben te magad is bőségesen hallucináltál, könyveid szereplőihez beszéltél lelkesen, de az újságírók aggódó kérdéseire az egyik fivéred ekképpen válaszolt: – No hay problemas. El Gabo éppen hazatér…

Iván Péter

,Állandó kolumnistánkat tízéves online barátság fűzi a szerzőhöz. Mivel a katalógusunkban megtalálható hangoskönyvei száma tekintélyes, elérkezett az idő, hogy a tehetséges próza- és esszéírót a könyvajánló talpalatnyi színpadára csalogassuk – az ismertető átfutására szánt öt perc erejéig.

Az ELTE magyar-esztétika szakos hallgatója, Gerőcs Péter első kötete „Zombor és a világ” címmel jelent meg 2010-ben. Friss, csupa játék, okos szövegek ezek Peti alteregójáról, aki éppen csak hogy maga mögött hagyta a kamaszkort. A középkorú szerző ma már nem szívesen gondol vissza erre a zsengéjére, „kinőtte” Zombort. Úgy emlékszem, voltak benne érdekes, izgalmas darabok – és persze pár kísérletező, „felhőbodorító” – írás, ahogy 2012-es „Tárgyak” című elbeszéléskötetében is.

A kritika és a szélesebb olvasóközönség igazán egy évvel később napvilágot látott első regényére figyelt fel, ez „A betegség háza”. Az embergyűlölő fiatalember és a grafomán agykárosult váltakozó, végül összekapaszkodó belső zakatolása hátborzongató, de végig gondolkodásra, kételkedésre, „kirakózásra” késztető olvasmány: ezt a művet már szerzői előadásban találjuk a hangoskönyvtárban.

2015-ben jön a „Győztesek köztársasága”, máig legkedvesebb szövegem Petitől. A regény hangos változata igazi felolvasói bravúr, hiszen az extravagáns, őrült víziókat dédelgető főhős életútját hét egymás után megszólaló narrátor kameráján át követjük nyomon, Gerőcs pedig nem csupán lenyűgöző könnyedséggel vázol fel hét különböző stílust, gondolati sémát és igazságtartalmat, de a megszólaltatásukban is élvezetes, visszafogott színészi teljesítményt nyújt. Valami megmagyarázhatatlan okból évekig vártam, hogy Peti megírja Vincze Sámuel ámokfutásának folytatását, de ma már belátom, hogy ez nem volna jó ötlet.

2018-ban kerül a boltokba a cseppet sem vonzó című „Árvaképek”. Érzésem szerint ez a regény egy kicsit túl lett gondolva, éppen az előző kötetek fiatalos spontaneitása hiányzik belőle. Ebből nem készült hangoskönyv, viszont a szerző közösségi finanszírozásból hangjátékot rendezett belőle, ez „Pillanatképek egy fotográfus életéből” címmel nálunk is hallható. Nekem tetszik, pont az a textuális terheltség lett belőle „kiírva”, amitől számomra nem működik igazán a regény. Amúgy elmondjam, mennyibe került öt éve egy független hangjáték elkészítése? 1 250 000 forintba. Nem semmi!

Peti a család csopaki nyaralójában dolgozott harmadik regényén, s munka közben egy-egy csipkelődő, bölcselmi vagy éppen fellengzős esszé is kikerült a keze közül. A Déry Tibor memoárjára rezonáló „Ítélet van!” nagyszerű szellemi tornagyakorlat, remélhetőleg egyszer ezt is üdvözölhetjük a könyvtárban.

2022-ben pedig megjelent a „Werkfilm”, Peti „legnemzetközibb” regénye. Igen, az eddigi szövegek inkább csak belső használatra készültek, ez a rendkívül olvasmányos, krimielemekkel és újtestamentumi áthallásokkal felpörgetett forgatásregény azonban egy jó német fordításban sok ezer nyugati olvasót bevonzhatna, hiszen hangvétele, üzenete túlmutat a hazai kereteken és referencia-készleten. Peti ebben az írásban bizonyította nekem, milyen ügyesen tud nagyobb tömegeket, jelesül egy stábot és a hozzájuk csapódó helybeliek nagy létszámú együttesét mozgatni, koordinálni. Nem sokan képesek erre! Persze a Werkfilmből is készült hangoskönyv, ráadásul kettő, hiszen nálunk Király Ildikó jó egy évvel leelőzte a szerzőt. Lehet választani!

Peti minden könyvének megjelenése után keserű pamfleteket közöl a Facebookon, amelyekben kifejti, hogy nem érdemes írni. Az elején megijedtem. Azóta rájöttem, ő ilyen módon vezeti le a feszkót. Mert feszkó az van: kiadójának, a Kalligramnak nincs tőkéje ahhoz, hogy a metró reklámfelületein vagy óriásplakátokon tukmálja ránk Peti produktumait, az elismeréseket, ösztöndíjakat is rendre elhappolják előle az elsőkönyves desszert-írólánykák. Pedig fotogén, van kiállása, de jaj, ha kinyitja a száját, rögtön kiderül, milyen zavarba ejtően okos, tájékozott, összeszedett. Beszédhibája nincs, nem használ töltelékszavakat, viszont előszeretettel kever irodalomelméleti szakkifejezéseket a mondókájába. Ez no go, bratyó!

El sem tudom képzelni, miből él. Régebben fotózott, filmezett, talán most is kap megbízásokat. Nem az az író, aki keddenként 16:00 és 18:15 között gyárt szövegeket, hónapokig érleli, masszírozza, hűti-hevíti kéziratait. Tavaly kitett egy felhívást a szerzői oldalára, bármilyen munka érdekli, elmenne csaposnak, zsoldoskatonának, szerkesztőnek, ami már tényleg nonszensz. Augusztusban megszületett első gyereke, Gerőcs Lili. Azóta ritkábban panaszkodik, babázik böcsülettel – és naná, hogy írja a legújabb regényét…

Iván Péter

Négy hangoskönyv, teljes játékidő: 31 óra 30 perc
Felolvassák: Tóth Barnabás, Csernenszky László

A kis Gion Nándit minden gyerek ismerte Szenttamáson: köré telepedtek a sváb temető egy félreeső zugában, és hallgatták, ahogy meséli, színezi, fűszerezi az előző este befalt ponyvafüzetek szegényes tartalmát. Amúgy nemigen beszélt sokat, inkább csak fülelt, miről diskurálnak a nagyobb fiúk, az asszonyok, a parasztok. A szabadkai ipari iskolában szavát sem hallották. Aztán – már nem emlékszik senki, miként – az Újvidéki Egyetem magyar tanszékén tűnt föl. Pár év múlva pedig úgy ölelte keblére a fiatal írót a jugoszláv, majd az itthoni irodalomkritika is, mint a Vajdaság forradalmian új, mégis ősidőktől fogva ismerős hangú krónikását.

„Én az iskola befejezése után mindennap elmentem a Kálváriára. Nem túrtam a földet, mint a tuki vagy a Kálvária utcai vakond-emberek, a citerámmal már tizenöt éves koromban is megkerestem annyit a házi bálokon, hogy ne kelljen kijárnom a földekre, tehát szabadon kószálhattam naphosszat, vagy ülhettem a fehér kápolna teraszán, a megfeketedett bronz Jézus lábainál, ahonnan láthattam a tuki dombon nyüzsgő embereket, a nyomorúságos Kálvária utcai házak elhanyagolt udvarát. Szerettem a Kálváriát, mert itt mindig csönd volt és hűvös, és sok mindent megfigyelhettem, engem pedig senki sem láthatott”

Ideális írói szemszögből figyeli tehát az ifjú Rojtos Gallai István bácskai szülőfaluja, Szenttamás mindennapjait. El is terjed a hír a környéken, hogy a siheder a Megváltónak citerázik napestig. Csakhogy a Kálvária teraszán a két lator kőből faragott szobra is hallhatja a muzsikát.

S csakhamar fel is tűnik a dombokon Török Ádám, a magyar irodalom legszerethetőbb rablógyilkosának képében a Kísértés: azért jött, hogy lerángassa barátját a bukolikus magaslatokról, tessék őneki is szépen megmerítkezni a magyarok, szerbek, svábok, csángók és bunyevácok lakta vidék 20. századi történelmének baljósan bugyborékoló üstjében.

A regénynégyes elején még visszahúzódó, magának való fiúból igazán jóravaló csirkefogó válik az évtizedek során. Igaz, jobb könyökét ellövik az első világháborúban, de aratáskor így is ő vágja a legnagyobb rendeket, s kitekeredett pozitúrában ugyan, de kedves hangszerén is tovább játszik. Közösségformáló, szép beszédű és igen bátor szenttamási lesz belőle, aki nem szereti a „piszkos összevisszaságot”, de mindig talál időt az elmélkedésre, mulatságra: „a falu legsötétebb gazembere a férjem. Szűzmáriám, mégis mennyire örülök ennek!” – nyilatkozza felesége. A mezőváros dűlőin és a környékbeli tanyákon véghezvitt csavargásai során pedig nemcsak Gallainak, de a hallgatónak szintén jó ismerőseivé válnak a Tuk, a Szív vagy a Zöld utca különös, vad, megtépázott, de a halál torkában is valami kivagyi vidámságot árasztó figurái.

Jaj, nagyon kellettek már a magyar irodalomba ezek a virágbokrétás farkasemberek, ezek a hirtelen bicskát rántó, hamar megbékélő, ritkán ítélkező vajdaságiak, kellett már ez a vastag szalonnás balkáni humor a gyomorbajosan keserű magyar, a veszélyesen sziporkázó zsidó és a gyermetegen csalafinta erdélyi mellé. Gion pedig, aki a „Latroknak is játszott” fegyelmezett felosztású, pompás dramaturgiával végigvezetett négy kötetében ránc nélkül bújik bele anyai nagyapja, Rojtos Gallai István cserzett bőrébe, úgy mesél, hogy szavai nyomán a vér is karcos balkáni borrá válik, a halottak pedig csokifigurákként olvadoznak a napon: derűs haláltán citeracincogásra.

Az önállóan semmiképpen sem olvasandó kötetek a századfordulótól a hatvanas évekig követik a szenttamásiak életét.

A „Virágos katona” tekinthető ugyan vajdasági Zabhegyezőnek, (bár a nem egyértelműen hízelgő címke inkább Gion földijének, Végel Lászlónak az „egy makró vallomásai” című vakerregényére illik jobban) de a négyes második darabja, a „Rózsaméz” meglepő narrátorváltása mégiscsak jelzi, hogy a hirtelen férfivá válás traumáját muszáj bizonyos távlatból elbeszélni. Az „Ez a nap a miénk meseszerűen brutális hátterét a „hideg napok” véres huzavonái adják, ezt már kelletlen áttelepülése után írta a mester. Ám a Magyarországon töltött utolsó évek gyökértelenség érzete csupán a zárókötetben érhető tetten, hiszen az „Aranyat talált” oldalain Rojtos Gallai egy szövevényes, több országot behálózó butuska kémhistória kulcsszereplőjévé válik. De a hang, az élénkség, a figyelem, ami Giont íróköre, a Híd-nemzedék s a magyar irodalom kiemelkedő szerzőjévé teszi, mind-mind változatlan marad a négy kötetben.

Iván Péter

A nagy alkotók is voltak egyszer zöldfülű írópalánták, akik ifjú titánként zsengéikkel boldogították az irodalmi szerkesztőket. Gion Nándor (1941-2002) látszólag átugrotta ezt a kínos pályaszakaszt: első prózakötetei eredeti hangvételük, témakezelésük révén rögtön olvasótábort, szakmai elismerést és díjakat hoztak a szerzőnek.

Kétéltűek a barlangban (1968)
Időtartam: 4 óra 15 perc
Felolvassa: Király Ildikó

Hét géplakatos-tanonc szellemi gittegyletet alapít, és éjszakánként összegyűlnek a gyárépület rozzant lépcsőin, hogy felesleges dolgokról értekezzenek. Bizonyára köztük kuporog Gion Nándi is, a szabadkai iparosiskola ábrándos lelkű, ám annál kétbalkezesebb növendéke, aki annak idején rávette osztálytársait, hogy nyakkendőben reszeljék a vasat és járjanak színházba, sőt majdnem arra is, hogy behatóan tanulmányozzák Steinbeck munkásságát, de mindent azért nem lehet.

A mai divatos terminussal élve nyugodtan nevezhetjük ezt a neoavantgárd ízekben bővelkedő szövegkísérletet „coming of age”-regénynek, hiszen ambiciózus, kölyök- és felnőttkor közt lavírozó srácok okoskodnak benne olyan dolgokról, amelyekről nekik maguknak is csak igen kevés ismeretük van: nőkről, politikáról, halálról. Az idősíkok egybefolynak néha, a huszonéves szerző furtonfurt kibeszél a szövegből, a jellemek körvonalai pedig legalább olyan homályosak, mint gondolataik. Gion elsőköteteshez illőn mismásol, nem őszinte, inkább művészi. De néhány keserű kiszólásból az olvasó már ebben a korai remekben kap némi ízelítőt a kisebbségi lét szorító mindennapjairól, a feszültségekkel terhes délszláv viszonyokról. Gion a Kétéltűek megírásával egy füst alatt le is számol saját lázongó, levegőt csépelő kamaszéveivel. Van őneki ennél életszagúbb mondanivalója is! Ugyanabban az évben született következő regényében meg is találja a megfelelő formát hozzá.

Testvérem, Joáb (1968)
Időtartam: 4 óra 15 perc
Felolvassa: Dombovári Ferenc

„- Megírtam egy majdnem valós történetet, apró közép-európai-balkáni aljasságokkal, melyeket sohasem követ lelkiismeret-furdalás” – nyilatkozta évekkel később Gion második regényéről. Igen, a „Testvérem, Joáb” hamisítatlan noir lett, amelyben sötét tónusú díszletek közt, gyanús pofáktól körülvéve válik egy egészen jóindulatú, szemlélődő hajlamú fiúból utolsó gazember. Mindez a hatvanas évek Jugoszláviájának erősen militarizált, istenien nyomasztó légkörében, amikor valós veszélynek tűnt, hogy a semleges országot odacsatolják a szocialista „lágerhez”. Gion alaposan rá is erősít erre a zilált közhangulatra: alakjai előszeretettel ismételgetnek tartalom nélküli rigmusokat, de ezek hamar válnak kedélyes riposztból idegborzoló kivagyisággá, majd baljós fenyegetéssé. Mindig ott lóg egy pofon a levegőben, s a szereplők becenevei – Búr, Fehér ló, Joáb 1 és Joáb 2 – sem ígérnek semmi jót.
Gion második regényében rátalál arra a kényes egyensúlyra képtelen és életszagú közt, amit akár dúsított realizmusnak is nevezhetünk. Nem a márquezi nonszensz mágia birodalma ez, szereplői sosem repülnek vagy bűvölnek, de bőven belefér, hogy a játékbábugyár munkásai kisgyerek-méretű mikiegér- vagy donaldkacsa-figurákkal dobálják meg az üres frázisokat puffogtató szónokot. És hogy nem sokkal később kiderüljön, az említett szónok, a rablógyilkos Török Ádám unokája éppen ilyen fröccsöntött Disney-hősökkel őrizteti kuckójában az őt ingyen ebédeltető vendéglőstől ellopott dínármilliókat…

Engem nem úgy hívnak (1970)
Időtartam: 3 óra 25 perc
Felolvassa: Tóth Barnabás

„Úgyis mindenkit beolajoznak, hidd el. Idővel megszokja az ember” – vigasztalja Pétert, a tizenöt éves autószerelő-segédet lakótársa. Ebben a szomorú kisvárosban előbb-utóbb tényleg mindenki kormos-szutykos, szörnyen rémült arcú felnőtté válik, de a kamaszfiú életében legalább megvolt a tisztaság, a boldogság egyetlen vakító felvillanása, mielőtt beáll a reménytelenek hosszú sorába. Mert a közösen átélt napok, tervek, ábrándok akkor is szárnyakat növesztenek a két gyerek napbarnított, vékonyka hátára, ha Gion egyszer sem írja le a szerelem szót, akkor is az égbe emelkednek, ha kapcsolatuk eleve röhejesen kudarcra van ítélve. Görcsösen kapaszkodik egymásba a két sivár sorsú fiatal, és ahogy tisztaságuk által egy pillanatra szétoszlik a pernye a nyári verőn tikkadozó emberek arcáról körülöttük, már tudjuk, hogy ez itt és most semmiképpen nem jöhet össze, senki nem szabadulhat nevétől, identitásától, hátterétől, és hogy ezzel együtt talán a magyar irodalom leglesújtóbb és legfölemelőbb ifjúsági regényével van most dolgunk.

Gion a nagy port kavart „Testvérem, Joáb” után a vajdasági Forum Kiadó irodalmi pályázatára írta első kiskamaszoknak szóló regényét, meg is nyerte vele a fődíjat. Ezt a kötetet még több hasonló követi: jó pár közülük (Postarablók, Sortűz egy fekete bivalyért) a megfilmesítést sem kerülték el. Nagyon őszinte, kőkemény, a fiatalokhoz szólni képes regények. De egyedül az „Engem nem úgy hívnak” az, amitől olyan csöndes szomorúsággal tud az olvasó mellkasa zsongani, mint egy méhkaptár.

Iván Péter

Braille rövidírás (44): 8 kötet
Hangoskönyv: 8 óra 30 perc
Felolvassa: Bodor Tibor

„Értelmetlen, szemétre való zagyvaság!”– Utasította el egy híres londoni könyvkiadó szerkesztője Golding első regényének kéziratát. Az egyetemes érvényű, mégis ízig-vérig brit, Defoe és Stevenson nyomdokain haladó robinzonád pár hónap alatt mégis kultuszkönyv lett. Rajongói között ott találjuk például Stephen Kinget, aki a filozofikus rémregény díszkiadásához előszót is írt…

Tiszta pech, amikor ennyi tisztánlátás, józan ész és elfogulatlanság egy asztmás brit kiskamasz dundi, nyápic testébe száműzetik. A Röfi nevezetű tizenéves Churchill-klón akár a lakatlan sziget bölcs kormányzója is lehetett volna, de idétlen csámpázása, fejhangú rikácsolása hamar közröhej tárgyává teszi. Amikor megtudjuk, hogy az aprócska földdarabon vadsertések élnek, már rosszat sejtünk. Igen, a rövidlátó Röffencs – aki a hajótörés hónapjai alatt csak lebarnul, de kerek pocakja a kényszerű gyümölcsdiéta ellenére jottányit sem lappad – szükségszerűen áldozat lesz. Egy kisfiúkból összeverődött, ember előtti közösség vérszomjának és babonás félelmeinek az áldozata, ahogy a különc Simon vagy az anyajegyes arcú hatéves, akit vélhetőleg a szadista Roger kínoz halálra kedvtelésből.

„Eleinte rendben is ment minden” – szipogja el Ralph, a szigetke demokratikusan választott vezetője a fiúk megmentésére érkező hajóskapitánynak. A brit tengerésztiszt az utolsó pillanatban érkezett: ha egy órával később lép partra, Ralph-ot már felkoncolják vademberként tomboló, vérrel és korommal kikent arcú, lándzsát lengető iskolatársai. Abba pedig nem szívesen gondol bele az olvasó, hogyan alakult volna a civilizált világ közbeavatkozása nélkül az embervadászat hevében felégetett szigeten rekedt hülyegyerekek sorsa: téboly, kannibalizmus, keserves kínhalál.

Bíztatóan indul ez a szigetregény, egy csapat gyerkőccel a homokos tengerparton, a prosperitás és együttműködés csalóka ígérete fényében fürdőzve. Hiszen minden feltétel adott, hogy békében, apró felnőtteket játszva várják megmentőiket, akiknek örökké ébren tartott jelzőfüsttel adnak tudomást hollétükről. De tudjuk már rég, hogy az ember sárkányfog-vetemény, s a rendet, a rációt hamar felülírja a növendék kanmajmok állati ösztöne, hatalmi versengése. Golding regénye keserű riposzt az azóta elfeledett Korallsziget című dicshimnuszra az összetartás nagyságáról, vagy akár Verne gyengécske tanmeséjére, a két év vakációra.

Apró színpad ez a csendes-óceáni sziget, a maroknyi szereplő is kiskorú. Szimbólumokból is csak a legelemibbek férnek el a történetben: Röfi szemüvege, a vezéri kagylókürt törékeny szépsége, egy karóra tűzött disznófej. Így semmi sem takarja ki a nagyszabású allegóriát a civilizáció tünékeny mivoltáról, a hártyavékony választóvonalról ember és vad között. És még csak haragudni sem lehet ezekre a hamis isteneket kreáló, félelmükben gyűlölködve handabandázó fiúkra, hiszen kicsik, legtöbbjükben az éppen csak csírázó erkölcsi érzéket könnyen felülírja a törzsi szellem, a mítoszteremtés ösztöne, a vér szaga. Felnőttekkel ugyanez a sztori szájbarágós moralizálásnak tűnne, de lehet, hogy ezt csak a regény megjelenése óta százszámra született Legyek Ura-parafrázisok mondatják velem.

Mindenesetre tény, hogy a II. világháború előtt nem születhetett volna hasonló tematikájú regény. Golding hadnagyi rangjelzéssel szerelt le a haditengerészettől, s képzelhetjük, hogy a normandiai partraszállás idején megtapasztalt egyet s mást. Hazatérése után újra csak filozófiát oktatott egy fiúkollégiumban, s aggódva figyelte a két atomhatalom között kibontakozó hidegháború első jeleit. A “Legyek Ura” kéziratával hasztalan kopogtatott a kiadóknál, a téma merész újszerűsége cinikus eredetieskedésnek tűnt a karót nyelt szerkesztőknek. Mire a regény először megjelent, Golding már rátalált rossz szellemére, évtizedeken át gyakorolt alkoholizmusára. Mondanivalója azonban élete végéig volt, magas színvonalú irodalmi tevékenysége lovagi rangot, 1983-ban pedig a Nobel-díjat is elhozta neki.

A „Legyek Ura” üzenete csöppet sem kopott, Déry Tibor érzékeny fordítása pedig szintén időtállónak bizonyult. A mai olvasó egy új, egészen aktuális szintet is felfedezhet a regényben, ami a kevésbé ökotudatos publikum figyelmét eddig talán elkerülte: Golding érezhetően rajong a természetért. Elképesztően plasztikus leírásai révén szinte eggyé válunk a paradicsomi sziget flórájával-faunájával, mintha egy jó illatú, dédelgető Földanyuci ringatna minket. Ezt az adakozó kedvű, önzetlen anyatestet szennyezi agyon, tarorja le, égeti halálra néhány túlságosan okos majom. (A Worldometer világstatisztikai központ legfrissebb adatai szerint egészen pontosan 8055585109 egyedről van szó)

Iván Péter

Böngészgetem a hangoskönyvtár-alkalmazásban felolvasónk negyvenöt hangoskönyvét, és folyton rácsodálkozom: jé, ezt is te olvastad fel, Csiri néni? És ezt is? A törzsanyagot a vallás, az életrajzok és a költészet adja, de megtaláljuk itt Jonathan Franzen vadiúj családi sagáját vagy Fábián Janka és Elisabeth Adler több regényét is. Én most három polc előtt ragadtam le…

Presser Gábor kétkötetes memoárja nem csupán tartalmilag műalkotás. A Helikon kiadásában megjelent könyvremek számtalan fotóval, tipográfiai leleménnyel, kottával és plusz tartalmakhoz vezető QR-kódokkal fokozza az olvasás élményét. Mindebből nekünk a puszta szöveg jut, még sincs hiányérzetünk. Kiderült ugyanis az, amit már Presser saját dalszövegeit hallva is sejteni lehetett: ez a busafejű szőrmók kiváló író. Parttalan visszaemlékezéseiben irtó lazán, rengeteg humorral meséli el az elmúlt hatvan év magyar könnyűzenéjének szubjektív történetét, s mivel időrendet nem tart, az embernek tényleg az az érzése, hogy inkább kötetlen sztorizás ez, mint komolykodó számadás. Pici bácsi időnként érezhetően túlszínezi a mesét, néha egyenesen novellát, groteszk víziót gyárt egy-egy emlékéből, s mi fültanúi lehetünk annak, hogyan formálódik legendárium egy zenész jövés-menéséből, találkozásaiból, színházi és turnés kulimunkáiból – minden nagyképűség nélkül. Arra azonban ügyel a magánéletét mindig is féltékenyen őrző művész, hogy ne bulvárosodjon el a szöveg, így sajnos a negyvenpárórás hanganyagból végül is nem derül ki, volt-e Pressernek nője… de ez nem is baj, a sok kacagtató, aggasztó, ámulatba ejtő, végtelen nyitottsággal és toleranciával megélt zenés kalamajka narrátora úgy is elvarázsol, hogy saját magából igyekszik csak a zongorája mögül kukucskáló művészt, a kortárs megfigyelőt adni.

Aki jobban szereti, ha a szerző előbújik a szövege mögül, mindenképpen lapozzon bele Schäffer Erzsébet valamelyik prózagyűjteményébe. Az írónő útirajzai és novellái jó megfigyelőképességről, éles fülről és szemről árulkodnak, s megvan az az adottságuk is, hogy egészen apró élményekből képesek sokatmondó, elgondolkodtató szövegekké cseperedni. Két veszteség-regénye, az anyja utolsó hónapjait megidéző „Temesvári lány” és még inkább a „Hol vagy?”, melyben szerelme elvesztésével vet számot, testi-lelki kitárulkozások, az ápolási és pszichés folyamatok sokszor naturális, de sosem brutális leírásával. A két már-már tanúságtételnek is beillő vallomáskötet a hazai memoárirodalom valóban jeles darabja.

Sokszor álmodozom arról, hogy Schäffer szerkesztője vagyok. Bárcsak kigyomlálhatnám kreatív, izgalmas prózájából a túlzó ömlengést, elragadtatott tapsikolást, a cukormázas „melegségességet”, ami gátolja, hogy nagy író válhasson belőle! Ám ha úgy gondoljuk, hogy az irodalom egyik fő feladata, hogy erőt adjon, akkor rájövünk, hogy itt minden a helyén van: a szerző legapróbb szövegében is annyi hit, remény és szeretet van elraktározva, amivel egy atomerőmű is vígan elműködne ezer évig.

Ha Csiri néni lett volna a matektanárom, most bizonyisten én lennék az IBM első számú vak programozója… Egy éve van a letöltött könyveim között a kilencedik osztályos alternatív matekkönyv. Néha belehallgatok és irigylem azokat a látássérült nebulókat, akiknek felolvasónk magyarázza el tagoltan, áttekinthetően, határtalan nyugalommal a függvény fogalmát vagy az abszolút értékes egyenleteket. Minden egyes szavából kihallom, hogy ez a hölgy nagyon, nagyon szereti a matematikát.

Iván Péter

Időtartam: 7 óra 10 perc
Felolvassa: Bodor Tibor

Ha norvégok előtt említjük meg Knut Hamsun nevét, könnyen savanyú ábrázatokba futhatunk. A megrögzött anarchista, neoprimitív író idős korában valóban náci kollaboráns lett, s még Hitlernél is tiszteletét tette. Oslóban a mai napig nem viseli közterület a nevét. A norvégoknak azonban mégsem kell szégyenkezniük: Hamsun Éhsége nélkül nem lenne ugyanaz a regény műfaja, amilyennek ma ismerjük és szeretjük.

Éhségtől félőrült fiatalember kóvályog Kristiania, a mai Oslo 140 évvel ezelőtt még igencsak provinciális utcáin. Kínjában hol a földön talált forgácsot, hol készülő drámájának lapjait rágja, időnként a saját inggallérját vagy öklét. Ha a szerkesztőség néhanapján elfogadja egy-egy tekervényes, zseniális cikkét, jól bevacsorál, ám kisvártatva kihányja a koplaláshoz szokott gyomornak nehéz lakomát. Ez az ifjú, dühös viking, akinek a múltjáról alig két mondatnyi közlést találunk a regényben, tulajdonképpen a semmiből csöppen elénk. S mint minden újszülött, anyatejre, szeretetre, figyelemre éhes. Mindenekelőtt figyelemre, arra, hogy a világ meghajoljon évszázados zsenije és lehengerlő életereje előtt. De Kristiania lakói, akiket a narrátor egytől egyig visszataszító szörnyetegeknek, torz, kisstílű nyárspolgároknak lát, finnyásan elfordulnak, ha a valóban nyugtalanítóan viselkedő, toprongyos alak szembejön velük.

Hogy a könyv szerzője, Knut Hamsun (1859-1952) ától cettig bejárta az éhkopp stációit, az ismeretes. A bivalyerős parasztgyerek a sarkkörön túlról érkezett üres zsebbel a fővárosba, s 1890-re már kétszer megjáratta sikertelenségét, agresszióját és embergyűlöletét az Egyesült Államokban. Volt kint villamoskalauz, kifutófiú, újságíró, de haknizott az amerikás norvégok előtt is az általa már régen megutált őshaza szépségeiről elzengett stand-uppal. Úgy érkezett vissza Skandináviába, hogy tudta, remekmű van a tarsolyában.
A babaházak korszaka leáldozott, vicsorogta ekkortájt Hamsun sikerei csúcsán járó honfitársa, Henryk Ibsen szükségszerűen stilizált jellemábrázolására célozva. Ő ennél mélyebbre kívánt ereszkedni az emberi lélekben, s meg is csinálta. Szutykos vasalt bakancsában betrappolt a gyerekszobába, és hatalmas üvöltéssel, páros lábbal ugrott a babaházra, ahol szegény kis Nóra harcolt éppen baba-emancipációjáért szegényes babaeszközeivel. Egy skinhead a 19. századból.

Éhsége metafizikai. Az író-narrátor a legritkább esetben koncentrál a testi tünetekre, sokkal jobban érdeklik a kényszerű böjt által kiváltott viselkedészavarok, hallucinációk, isteni sugallatok, ihletett pillanatok, álom és ébrenlét közti találkozások. Olyan állapot ez, mely áldozatát hol értelmetlen nagylelkűsködésre veszi rá, hol gátlástalan kunyerálásra, hol meg szégyellős meghunyászkodásra. De az olvasó már az első oldalak után látja, hogy ebben az északi halászok alapította városban, ahol közvetlenül a parlament épülete mellett kovácsműhelyt találunk és a korzótól negyedórányira falusi házak sorakoznak, semmi helye nincs az excentrizmusnak. A könyv végére ezt maga a főhős is belátja. Minthogy pedig az események egyre pokolbélibb színezetet öltenek, s az utcákon istentelen jelenetek sora játszódik le a szemlélő mind ködösebb tekintete előtt, hősünk hirtelen ötlettől vezérelve elszegődik hajósinasnak egy Amerikába tartó gőzösre. Előtte viszont véghezviszi a világirodalom egyik legművészibben kivitelezett ámokfutását, egy megoldásra nem törekvő őrült bolyongást a város, a társadalom peremén.

Tévesen tűzte azonban a proletármozgalom zászlójára a regényt, hiszen Hamsun sorstársait éppúgy rühellte, mint Kristiania jobb módú polgárait. Az „Éhség” egyetlen hosszú jajkiáltás, de nem szociális jellegű. Tombolása a frusztrált barbáré, a kreatív energiától duzzadó becsvágyó parasztfiúé, aki kívánkozik ugyan a kultúra magaslataira, de undorodik az ott tanyázó istenek parfümszagától.

Azt is rikácsolta még a méregzsák szerző 1890 táján, hogy ő nem a tömegeknek akar írni. De rossz sora megvonta tőle a publikum közönyét: remek könyveit vették, mint a cukrot, Thomas Mann, Gorkij, Kafka polcain is ott sorakoztak. De öregkorára csak elérte, hogy évtizedek alatt felépített tekintélye semmivé legyen. 1920-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat, ezt a II. világháború kellős közepén a nyolcvan esztendős szerző tisztelete jeléül postázta Goebbelsnek, otthon pedig szóban és írásban is kiállt a nemzetiszocializmus eszméi mellett. Nevét ezután évtizedekig hallgatás övezte, s a norvég középsulikban sem volt kötelező olvasmány az „Éhség”. Most újra kezd valami kultuszféle kerekedni a könyv körül, és én csak remélni tudom, hogy a jóltáplált, felső középosztálybeli északi egyenfiatalok nem csupán trendi kellékként hordozzák magukkal márkás táskáikban a koricucc meg a mobil mellett az „Éhség” egy-egy példányát.

Iván Péter

Játékidő: 6 óra 30 perc
Felolvassa: Király Ildikó

A „Szilvia szüzessége” huszonnyolc novellájától nem keríti az olvasót feltétlen eufória a hatalmába. Mégis van ezekben a jóízlés határait időnként jócskán átlépő szövegekben valami egészen különleges, ami azonnal ráirányította a kilencvenes évek kritikusainak és irodalomkedvelőinek a figyelmét a magyar széppróza Pantheonjába lábtörlés nélkül becsörtető huszonéves Hazai Attila világára.

„A sovány lány volt az. Éjszakai szórakozóhelyekről ismertem. Imádtam a vékony törzsét, ködös tekintetét, eszméletlen hosszú lábait, az egész lány szőröstül-bőröstül rendkívül tetszett. Sose volt magánál. Mint aki tíz éve nem aludt. Azért meg kell mondjam, néha olyan élénk is tudott lenni, mint egy mozgólépcsőbe csípődött villamosjegy. Ez a Beáta – mert Beátának hívják az életem megrontóját – szerintem nem való az élők sorába. Ezt az a tény is bizonyítja, hogy a mai napig nem találta meg a helyét a társadalomban” (A gusztustalan féreg)

A 67-es születésű Hazai frissen diplomázott angol szakon, mikor megjelenik első novelláskötete. És már itt együtt vannak azok a ki tudja, mikor és hogyan tökélyre gömbölyített stílusjegyek, melyek az életműegészét végigkövetik: semmitmondó címek, nyelvkönyvízű üres dialógusok, naiv elbeszélésmód, egyszerű mondat- és szövegszerkezet. Témakezelése sokszor mellbevágóan durva, de a tagadás és igenlés, vér és csokis tej fura kémiáját nem tanácsos egy „frusztrált beteg állat”-tal elintézni.
A mindennapokban halkszavú, kellemes modorú Hazai empátiája antihősei iránt ugyanis legalább annyira nagyfokú és töretlen, mint a történetekben minduntalan feltűnő állatok iránt táplált szeretete. Tibort, a kezdőnovella életunt fürdős masszőrét párduccá változtatja, hogy így menekítse ki tűrhetetlen vergődéséből. Az érzelgős szkanderbajnok és Európa legmagasabb nőjének bárgyú szerelmét érezhető szimpátiával egyengeti az alkotó, egy búskomor trafikost pedig megajándékoz a jövőbelátás képességével, pedig tudja, hogy a szegény párát – ahogy sok más sorstársát – jóízűen zabálja szét saját életundora. Igen, ez a baj, hogy a Hazai-terepen nagyjából minden értelmetlen, bármibe marhaság belekezdeni is. Az emberi kapcsolatok tartalmatlan, bár igen mókás dialógusokra korlátozódnak, a szereplők motivációja csekély, mozgásterük pedig nem lépi túl a kisföldalatti nyomvonalát. Ez az életérzés nagyon is a rendszerváltás utáni pesti underground ifjúság sajátja volt, de ilyen szórakoztatóan meghangszerelni Hazai Attilán kívül talán egyik írótársának sem sikerült. Azért belehalni nem kellett volna: a szerző negyvennégy évesen elkövetett öngyilkossága még a derűsebb novellákat is hideglelős, szürke ködbe burkolja.

Egyik legszebb rémmeséje a „Gusztustalan féreg”, melyben a narrátor szerelmét kiváltó, igen laza erkölcsű lány révén egy visszataszító nyomokat hagyó, amúgy láthatatlan behatoló költözik a lakásba, hősünk pedig úgy dönt, hogy bátran felveszi a harcot ezzel az önnön alantas érzelmeit szimbolizáló démonnal. Jó ez a szöveg, van benne egy nagy adag életösztön, ahogy a „Pihenés” is, melyben az érzékeit vesztett fiatal félholtra vereti magát, hogy ezáltal újra kapcsolatot teremthessen a külvilággal. Hazai legtöbb alakja azonban már az elején feladja és legyőzötten vonaglik a sárban, sőt vidoran merítkezik meg a bűzös nihilben, mint a „Fürdés” férfitagjai.

Figyelem! A „Pulóver” című, országos szintű felháborodást kiváltott szövegtől kezdve valóban extrém, pornográf vagy nem különösebben vonzó testváladékokat felvonultató novellák is szembejöhetnek. Nagy kérdés, van-e értelme ennyire erőteljes eszközökkel dolgozni, hiszen az első tizenkét írás durvulás nélkül is kiválóan működik, sőt érzésem szerint jobban, mint a polgárpukkasztóbb második fél darabjai. De mindenki döntse el maga, meddig tart Hazaival. Mi szóltunk.

„Volt egy nagyon gusztustalan, úgymond brutális korszakom, ami szerintem humorral és humanizmussal is keveredik. Ennél én már csak visszafogottabb és élettelibb és emberibb dolgokat akarok” – nyilatkozta a szerző 1997-ben. Három évre rá viszont már úgy beszél, mint egy véreskezű Hazai-figura: „- Van egy ilyen dolog velem, hogy az egész magyar kulturális életet, azokat, akik ezt az egészet képviselik, megátalkodott gazembereknek tartom, akiknek a hasát a saját puskám csövével kéne szétszaggatni”. Nagyon hiányzol, Attila.

Iván Péter

Amikor a Jézuska negyvenfokos lázat és légúti panaszokat hoz karácsonyra a kicsiknek, a legelszántabb betűfalók is kénytelenek apukájuk hangoskönyvtár-alkalmazására fanyalodni. Említett apuka pedig hol bosszankodik a hallott könyvek bugyutaságán, hol álmélkodva csodálkozik rá egy-egy számára ismeretlen szerzőre. Ami biztos: a remek felolvasók minden esetben a hátukon vitték a szövegeket.

Roald Dahl: Matilda három csodája (1988)

Időtartam: 4 óra 30 perc
Felolvassa: Vili Nelli

Őszintén reméltem, hogy felnőttkorban már semmiféle közöm nem lesz a brit gyerekkönyvíróhoz, ám mostanában úton-útfélen elém ugrik a mogorva himpellér baljós munkássága. Roald Dahl (1916-1990) reneszánszát éli, egyre-másra születnek könyveiből a filmadaptációk, s minden fórumon ajnározzák. Engem sosem fogott meg a világa, sőt inkább valami rossz hangulat kerített hatalmába, ha túljutottam egyik-másik könyvén. A Matilda hallgatása közben végre megfogalmazódott bennem, miért rühellem a pasast. Folyton túlzó, erőszakos és ellenszenves szereplőkkel elárasztott kusza sztorijai olyanok, mintha egy játékpisztollyal hadonászó, harsány és alattomos kamaszfiú fejéből pattantak volna ki.
Azt tudtam, hogy Dahl büszke antiszemita és kövérség-fóbiás, most azonban arra is rájöttem, hogy az öregúr a női intellektust sem becsüli sokra. Rendkívül aránytalan dramaturgiájú utolsó regényében a funkciótlanul zseniális Matilda és teszetosza tanítónője nem tudásuk vagy ügyességük, egyesegyedül a csoda segítségével győzhetik le az oly sok Dahl-meséből ismert agresszív, végletesen gonosz és naná hogy nagydarab asszonyszörnyet. A regény első változatában Matilda ráadásul egy eszetlenül rosszakaratú és makrancos kis szipirtyónak lett megkreálva, aki emberfölötti képességeit arra használja fel, hogy a szüleit kínozza. Mit mondhatnék? Mr. Dahl, please, távozzék a lányom könyvespolcáról.
A regényt kitűnő fordításban és Vili Nelli hihetetlenül kedves hangján hallgathatjuk. Ó, hogy minden a baljóslatú boszorkánymester malmára hajtja a vizet!

G. Szabó Judit: Hárman a szekrény tetején (1973)

Időtartam: 3 óra 50 perc
Felolvassa: Zakariás Éva

Se katarzis, se magvas életbölcsességek: ez az önfeledt kacagás, a hetekig idézgetett bemondások, az agyatlan jókedv könyve. És a kárörömé. De jó, sóhajt fel a lányos apuka, hogy ez az Andrea nem az én gyerekem! A főszereplő-narrátor a jelenlegi iskolarendszerben holtbiztos megkapná a maga jó öreg hiperaktív besorolását, pedig csak eleven szegényke, aki szertelenségével, őrült ötleteivel és nyüzsgésével gyerektársait is megfertőzi. Életveszélyes egy fruska, és ha figyelembe vesszük, hogy hatodikos, némiképp azért aggasztó, mennyire képtelen mérlegelni cselekedetei következményét. Egy szó, mint száz, éppen elég volt a társaságában ezt a három felhőtlen órát eltölteni.
Zakariás Éva, akit mi szülők elsősorban Szenilla magyar hangjaként ismerünk a Némó-rajzfilmekből, Andreaként új identitásra talált. Rendkívül élvezetes előadásmódja és tempója a fékezhetetlen gyermeki agyvelő minden röccenését hűségesen adja vissza.

Vadadi Adrienn: Kockacukor lovassuli (2017)

Időtartam: 2 óra 10 perc
Felolvassa Lipcsei Róza és Mikó Zsuzsanna

Ezzel a felolvasással debütál könyvtárunkban egy újabb kisiskolás, a tízéves Rozi. Friss hangját a gyerekregény lánynarrátorának kölcsönzi, anyukája pedig Lópacit, a butuska, jóindulatú patást alakítja nagyon-nagyon szórakoztatóan. Ló és lovastanonc kapcsolata fejezetről fejezetre válik egyre tartalmasabbá, s a hangoskönyv végére a helyenként bizony igen pongyola mondatkák ellenére is elkezd minden olvasó szíve dobogni a pacikért, ezenkívül a lóápolásról és a lovaglási technikákról is rengeteg gyakorlati információ birtokába jutunk.
A kifejezetten vagyonos vak apuka pedig, aki kislánya unszolására már most kénytelen időpontot foglalni nyárra a legközelebbi lovastáborba potom százmillió fabatkáért, hálásan gondol a szerzőre, akinek ilyen ábrázoló erővel sikerült közel hoznia egymáshoz embert és négylábút. Még az a szerencse, hogy egy póni befogadására lakásunk paraméterei alkalmatlanok…

Iván Péter

„Előbb találsz Rómában rossz pizzát, mint rossz írót” – ez az ősrégi közmondás akkor is igaz, ha kolumnistánk kizárólag e könyvajánló kedvéért alkotta meg két perccel ezelőtt. Az olaszok mesélőkedve és fantáziája kifogyhatatlan, s tudnak valamit, amit semelyik más irodalom nem képes utánuk csinálni. Lehet, hogy mégis a mediterrán diéta a titok nyitja, a sok olajbogyó, sajtfélék és az asztali borok mérsékelt fogyasztása? Az alábbiakban a közelmúltban megjelent három figyelemreméltó prózai alkotás kerül bemutatásra.

Antonio Tabucchi: Állítja Pereira (1994)
5 óra 15 perc, felolvassa Vass István

A túlsúlyos, szívbeteg lisszaboni újságíró már csak erősen cukrozott limonádét iszik portói helyett. Elhunyt felesége arcképéhez beszél. Szívesen szöszmötöl egy-egy Maupassant-novella portugálra ültetésével és rántottás szendvicse elkészítésével pici konyhájában. Kerüli a nagy tömeget és a titkosrendőröket, igyekszik nem beleártani magát a közügyekbe. Neki végsősoron minden mindegy. De Salazar félfasiszta diktatúrájában, 1938 izzasztó nyarán teljességgel lehetetlen kívül maradni a politikán. S amikor a vén zsurnalista összeismerkedik a forrófejű Monteiro Rossival, akiben valahogy sosemvolt fiát is fölfedezni véli, már tudjuk, hogy ez a barátság tragikus következményekkel jár majd. De nem szükségszerű, állítja Tabucchi, hogy a kisember az események tehetetlen, vállát vonogató játékszere legyen csupán. Kiderülhet, hogy a túlsúlyos, szívbeteg, közönyös öreg újságírók is véghezvihetnek apró hőstetteket a cenzúra és testi-lelki terror idején. A kortárs olasz irodalom méltán legszeretettebb regénye erőt és bátorságot ad mindazoknak, akik 2023-ra végképp elvesztették bizalmukat az emberiességben.

Silvia Avallone: Acél (2010)
11 óra 45 perc, felolvassa Király Ildikó

Ha egy vicces kedvű óriás a Lenin Kohászati Műveket száz éve átrakta volna a livornói tengerpartra, a Sztálingrád utcai munkástelepet most nagy hangon handabandázó olaszok laknák, délben minden konyhában főne a paradicsomos spagetti, a szemetes, elhanyagolt strandon pedig bizonyára csokibarnára sülve bohóckodnának a tagbaszakadt melósfiúk és a falatnyi bikiniben vonagló tinilányok. De ez nem vicc, Piombinóban valóban áll egy acélgyár, az 1865-ben alapított és jelenleg is működő, 12 millió négyzetméter alapterületű, újabban az indiai JSW Steel Italy által menedzselt monstrum. Hogy a regényét alig 26 évesen megjelentető Avallone honnan ismerhette ilyen behatóan a zajos, szénporos üzemcsarnokokat, a környék kóbor macskák lakta búvóhelyeit, no meg szutykos prolik által látogatott sztriptízbárjait, arra egyszerű a válasz: minden nyarát itt töltötte. Az azonban szinte csoda, ahogy élményeiből megkomponálta a millenium Nagy Olasz Szocioregényét. Mert az „Acél” két buta liba barátságának fedősztorija mögött mégiscsak egy olyan periférikus, magára hagyott ipari Itália líraian lehangoló panorámája, melyben nem sok turista szeretne gyönyörködni.

Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban (2012)
2 óra 40 perc, felolvassa Michaletzky Krisztina

Baricco előző könyvében említés esik egy kis példányszámban kiadott rejtélyes regényről, mely persze csak a szerző és olvasója képzeletében létezik. Egy év múlva azonban az olasz rajongók mégis végigsimíthattak a „Háromszor hajnalban” nyomdaillatú lapjain. A művész egy ihletett, álmatlan hajnali órán úgy döntött ugyanis, hogy létrehozza, megírja a fantomkönyvet. Ez a valódi ghost writing! A három novellát tartalmazó kötet azonban nem segédirodalom, hanem Baricco életművében is különálló apró mesterremek.
A nyugtalanító csábítási jelenet egy hotelszobában. A lepukkant szálloda öreg portása és a fiatal lány menekülőben a félbűnöző vőlegény elől. A rendőrnő, aki úgy dönt, hogy kiskorú védencét a bírósági döntés ellenében volt szerelménél helyezi biztonságba. Mindhárom eset hajnalban történik. Elképesztően erős párbeszédekkel, pár mondatnyi magyarázó szöveggel. Jó írások, de mi bennük a pláne? Aztán egy-egy elejtett megjegyzésből lassan rájövünk, hogy ezek mind ugyanaz: a férfi és nő. Az első novellában egykorúak, a másodikban a férfi már öregember, a harmadikban kisfiú, ott meg a lány válik nyugdíj előtt álló rendőrnővé. Mi ez a fura, izgalmas játék évekkel, jellemekkel, sorsokkal? Baricco nem felel, titokzatosan somolyog. Az olvasót pedig magával ragadja a nagy olasz író zseniális íráskészsége, hangulatteremtő varázstudománya, és napokig, hetekig tologatja fejben saját élete kirakósának darabkáit előre-hátra az időben, fiatalítva-öregítve magát és szeretteit. Nem is rossz időtöltés.

Iván Péter

Játékidő: 8 óra 55 perc
Felolvassa: Csernenszky László

A „20. század legjobb dán regénye” megtisztelő címet egymástól függetlenül több skandináv irodalmi folyóirat is Jensen művének ítélte 1999-ben. Nem semmi! Az örök provokátor költő, író, esszéista, filozófus, múzeumalapító és darwinista természettudós 1944-ben a Nobel-díjat is kiérdemelte fáradhatatlan munkálkodásával.

Az olvasó a jenseni próza első gazdag, tápláló percei után érzi: itt rendkívüli szöveggel van dolga. A dán irodalmi modernizmus atyja, Johannes Jensen (1873-1950) mindent tud, ami egy északi remekmű megalkotásához csak kell: mítoszokat teremt a fjordok ködéből, lelket boncol a padlásszobában, kvaterkázik a Halállal, középkori alkimista és deák praktikákba bonyolódik. Írásművészete olyan láttató erővel bír, mintha nem is nyomtatott könyvet, hanem élénk tónusú festmény-reprodukciókkal teli képesalbumot lapozgatnánk, ugyanolyan plasztikusan képes leírni egy táncjelenetet, mint a zene vibrálását, a tájak váltakozását. És az enyészetet, elsősorban az enyészetet: egy lótetem feldarabolását, egy kínhalált a máglyán, egy hosszas, lírai haldoklást, a 16. századi északiak torz, beteg, melankólikus vonásait. Hiszen a jenseni Dánia, bár Európa anyácskánk testéből kandikál ki, mégis kétségtelenül Odin, a skandináv főisten sötét, jeges leheletű fennhatósága alá tartozik. Én pedig megint csak azt érzem, amit az első izlandi sagáktól kezdve egészen Knausgardig minden skandináv szövegben: hogy ezek ott fenn különleges, baráti, már-már szeretői viszonyt tartanak fenn az elmúlással. Ezt a fesztelen, szívbéli kapcsolatot Kelet-Európából nézve bajosan érezhetjük át, legfeljebb irigyelhetjük.

„A király bukása” történelmi regény, szerzője azonban nem sok időt fecsérel a körülmények ismertetésére. Igazándiból nem is kulcsfontosságú, hogy tisztában legyünk II. Keresztély dán király krónikájával. Sőt az sem különösképpen lényeges, hogy az uralkodó testi valójában feltűnik-e a regény lapjain, hiszen láthatatlan tekintélye, fantazmagóriái, tébolya mintha maga a levegő lenne, amit alattvalói belélegeznek: kedélyének váltakozásai, hangulatingadozásai kihatnak emberre, állatra, de még a természet folyamataira is. Pedig II. Keresztély nem más, mint egy eleve bukásra ítélt fantaszta, aki korát évszázadokkal megelőzve „Hatalmas síkságoknak gondolta el a különböző társadalmi rendeket a királyságban, és látta, amint az egyik réteg felemelkedik, a másik pedig lesüllyed, amíg egyenlők nem lesznek: Egyforma erők nyomják majd a mérleg serpenyőit királyi kezében.” Ha dagadó izmaival, vörös szőrzetével mégis feltűnik időnként a történetben, hátrahőkölünk. Nagyjelenete, egy gigászi méretű vívódás a dán és a norvég part között, instant Nobel-díjat kap tőlem.

De ennek a regénynek nem a Hatalom a főszereplője. Nem is Mikkel Thogersen, a király rossz szelleme, ez a latinos vérmérsékletű, lelki viharok tépázta szemtanú. Ő csak figyel, s úton-útfélen vérségi kötelékeket fon egybe vagy vág széjjel, hogy élete utolsó éveiben az uralkodó rabtársaként vezekeljen: „Itt vannak tehát, a két nyughatatlan, közös megalapítói egy délibáb-dinasztiának: Keresztély király, aki úgy robbant elő rettenetes terveivel, mint a megtestesült izzó türelmetlenség, és Dánia történelmi súlyának elvesztését okozta; Mikkel Thogersen, aki korlátlan büszkeségében és mindent átölelő vágyaival egy szerteágazó képzeletbeli faj ősatyja lett.”

Igen, minden idők legjobb dán regényének a főszereplője maga Dánia. Hallgassuk, miként dicséri hazáját Jensen: „A dán partok csodálatosan csalogatóak, a mezők bizalmasan domborodnak, a nap legyezőt terít a lankákra, ahol otthonosan fúj a nyugati szél. Itt patakok futnak a tengerbe, erdők nyílnak a fjordok közelében, felbukkan egy sirály, lapuló nyuszit veszel észre a réten… Napfény és gondtalanság: ez Dánia!”

Akinek az ehhez hasonló szlogenek gusztust csináltak a legextravagánsabb, legszabadabb, legboldogabb skandináv országhoz, hallgassa meg Csernenszky László másik dán vonatkozású felolvasását is, Vajta Gábor pompás útibeszámolóját „Levelek Jyllandról” címmel. Utána indulás, de sebesen!

Iván Péter

Játékidő: 8 óra 15 perc
Felolvassa Michaletzky Krisztina

J. K. Rowling 2003 és 2007 között írta az Ickabog című meseregényt saját gyerekeinek. Az elfeledett
kéziratot 2019-ben találta meg a padlásukon, s úgy döntött, a művet ingyenesen, fejezetenként közli
pár napos időközökben weboldalán. A nyomtatott kiadás bevételeit Nagy-Britannia leggazdagabb
írója egy az egyben covid-károsult családok támogatására létrejött alapítványoknak ajánlotta fel.

A dörzsölt, hataloméhes Schwindler báró és agyalágyult csatlósai egy monumentális ellenségkép és
kifinomult manipulációs technikák segítségével rendőrállammá torzítják a szorgalmas polgárok lakta,
jó adottságú Duskáldia boldog országát. Természetesen újra csak a gyerekek lesznek azok, akik
felnyitják az éhezéstől támolygó, lerongyolódott, deprimált duskáldok szemét, hogy az ország egy
vértelen forradalom nyomán demokratikus köztársasággá válhassék. The end?
Amikor megjelenése után nem sokkal olvastam a Harry Potter első kötetét, úgy döntöttem, a
továbbiakban nem tartok az írónő mágikus sorozatával. Pedig meglett emberek, vájtfülű irodalmárok
tettek hitet az egyre horrorisztikusabb kötetek mellett, s én tudomásul vettem, hogy Rowling új
mesevilágot alkotott, habár univerzumának építőelemeit többnyire a sarki Tüzépből szerezte be
jutányos áron. Kirukkol ez a mindig kicsit rosszkedvű néni még valami mással is, biztattam magam.
Első felnőttregénye, az „Átmeneti üresedés” című nyomasztó kisvárosi szomorújáték meg is győzött
az addigra már multimilliárdos Rowling írói készségeiről. Aztán jöttek a műfajt semmilyen módon
nem megújító, laposka Cormoran Strike-krimik, Potter-kiegészítések, és tavaly, szerencsénkre, az
Ickabog.
A sztárszerző meglátása szerint hét éves gyerek már olvashatja, hallgathatja ezt a rémmesét. Egyesek
persze brutális politikai behatást emlegettek, de egy mai másodikosnak, harmadikosnak valójában
már tökéletesen érthető és érdekes kérdések feltevésére sarkalló történettel állunk szemben. Naná
hogy jó rowlingosan már a harmadik fejezetben távozik az élők sorából a főhősnő, Galomb Gréta
anyukája, s a további haláleseteknek, szenvedéseknek se vége, se hossza, de sok szakember hívta fel
arra a figyelmet, hogy a covid-hullámverés óta sokkal nagyobb igénye van még a legkisebbeknek is az
elmúlásról, a komolyabb betegségekről beszélgetni. Szinte nincs olyan család Európában, ahol szűk
vagy széles körben ne lett volna érintett valaki, akár csak egy hosszabb kórházi tartózkodás vagy
elhúzódó otthoni lábadozás erejéig a világjárványban, természetes hát, ha beleszövik gondolataikba,
játékaikba, meséikbe a skacok a témát.
Rowling asszony szándéka azonban az életszagú meseregénnyel korántsem terápiás célú. Az Ickabog
minden történése elgondolkodtatja a kis hallgatót, s nagyon hamar előjönnek a felnőtteket is zavarba
ejtő kérdések. Miért kell mindenkinek súlyos adót fizetnie egy sosem látott sellenség féken tartására
felállított megahadseregért? Melyik jobb: ha végre tényleg jön a szörnyűséges Ickabog, és esetleg
felfal párat közülünk, vagy ha egzisztenciák ezrei mennek tönkre, családok esnek szét, széles
néptömegek halnak éhen? Hogyhogy erről az egészről nem tud az aranybuborékbanpáváskodó,
együgyű Frédi király? Miért mindenhol csak Schwindler báró ellenszenves képét lehet látni? De jó,

hogy a válaszokat és a megoldást pár bátor gyerek viszi el Duskáldia népének! Ki tudja, talán éppen
ez a könyv lesz a kulcs ahhoz, hogy egy fiatal felnőtt idejekorán felismerje hazájában a diktatúra első
jeleit: manipulatív retorika, fekete-fehér világkép, romló életszínvonal, nullára tekert
szólásszabadság. Az „Ickabog”felelősen gondolkodó, éber olvasókat formál, akik aktívan tenni is
tudnak majd a jövő Schwindler bárói ellen. Persze csak akkor, ha a Rowlingot olvasó fiatalnak van
kivel megbeszélnie a bonyolultabb részeket.

A szerző a könyv megjelenése előtt rajzpályázatot hirdetett, s a kis olvasók valóban káprázatos
illusztrációkat készítettek a hatvannégy fejezethez. Rowling hazai kiadója, az Animus szintén így tett,
a remek magyar fordítást a mi tehetséges iskolásaink grafikái díszítik. Ám ne bánjuk, hogy a
hangoskönyv ebből semmit sem tud átadni: aki végiglapozza a nyomtatott példányt, éppen a rajzok
miatt tud meg sokkal többet a sztori alakulásáról, mint azt tanácsos lenne. A könyvtár hallgatóinak
Michaletzky Krisztina „Hangomat adom”-díjas felolvasónk meséli el a történetet, ez pedig az egyik
legjobb dolog, ami ezzel a szörnyűségesen szép meseregénnyel csak történhet.

Játékidő: 15 óra 7 perc
Felolvassa: Mach András

Tekintet, Köztársaság, Kurír, Respublika – emlékszik még valaki ezekre a folyóiratokra a kilencvenes évek elejéről? Jolsvai András egészen biztosan, hiszen a felsorolt sajtótermékek mindegyikének munkatársa volt. „A napok színe” című megindítóan szép regényében kedélyesen mesél nekünk az akkori szerkesztőségek, szellemi terek ábrándos lelkű ketrecharcosairól.

Ülök a kocsmában Mach Andrással, Jolsvairól faggatom. Az nyilvánvaló, hogy két könyvbarát pesti férfiember nem bonyolíthat le irodalmi tereferét vendéglőben, kávézóban, hovatovább teaházban, csakis egy késdobálóban, pár csapolt Borsodi társaságában. Ámde szűkül a kör, az italmérések lassan mind bezárnak. Itt most jó, bár a pult mögött a tévében mindig duruzsol a szappanopera, de hideg a sör és már ránk ismer a csapos, kérdés nélkül tölti mellé a gyomorkeserűt. Anakronisztikus időkapszula egy ilyen kocsma 2024-ben, zamata van annak, hogy éppen itt társalgunk Jolsvairól, aki minden egyes könyvében saját közel- vagy szeretett kerületei régmúltjába zárkózik a jelen elől. Andrásnak ez már a nyolcadik felolvasása a fess szerzőtől, azt állítja, még nem volt szerencséje olyan Jolsvai-kötethez, amelyben az ezredforduló utáni eseményekről esne szó.

Kikérjük a második kört, iszunk az író egészségére és méltatjuk a Napok színét. Ez a szívmelengető sajtóregény igazi nosztalgia-utazás lehetett a szerzőnek, aki a rendszerváltás éveiben sok-sok napi- és hetilap szerkesztőségében megfordult: a legtöbb közülük ma már nem létezik vagy totális profilváltást szenvedett el. Tapasztalataiból azonban huszonöt évvel később összegyúrta a nagy család, a sosemvolt „Periszkóp” szerkesztőségét, s a sajtómunkások – tördelők, fotósok, rovatvezetők, lektorok, titkárnők, szerkesztők, nyomdai előkészítők – sok-sok napi bagatelljéből, őrült sztorijából, kacagtató anekdotájából előtűnő nagyregényét.

Nem vennénk rossznéven Andrással, ha Jolsvai belépne a Kerepesi úti kocsmába, vidoran üdvözölne minket és leülne az asztalunkhoz pár szóra. De az sem baj, ha csak olvassuk, hiszen olyan kedélyes, baráti, szeretetteljes stílusban társalog velünk könyveiben, mintha nagyon régóta ismernénk egymást. Ha minket is beleírna egy történetbe, más emberek lennénk, jobbak, mulatságosabbak, érdekesebbek, vagy legalábbis érdekesebben hétköznapiak.

Jolsvai világában nincsenek negatív figurák, itt a simlis befektető, a gyárát elnótázó igazgató, a rossz tollú kényszerújságíró is legfeljebb cuki kis pubi, az álmodozók, a művészlelkek, a szerelmesek, a rettenthetetlen oknyomozók pedig a szerző legmélyebb szimpátiáját élvezik. Hogyne, hiszen ebben a szerkesztőségben, ebben a korszakban, amikor egy nap alatt több minden történik, mint a kádárizmus összes lankadt évtizedében, „többé-kevésbé mindannyian szerelmesek voltunk, szerelmesek voltunk a szakmánkba, melynek hirtelen sosem remélt mélységei nyíltak, szerelmesek voltunk a világba, mely hihetetlen mód kitágult előttünk, és azt ígérte, szebb és igazságosabb lesz, mint korábban volt, szerelmesek voltunk a történetekbe, amelyek besétáltak az ajtónkon, és szerelmesek voltunk egymásba is, keresztül-kasul, összevissza, megállás nélkül. Valami különös, felfokozott érzelmi világban, valami édes álomban éltük át ezeket az éveket, folyamatos tavaszként, melyről azt hittük, sosem ér véget.”

Egy-egy ilyen futam után én is sutba dobom emlékeimet a kilencvenes évek vécépapírra nyomott, kérészéletű sajtótermékeiről, bennük a számítógépes szerkesztés szemet gyötrően amatőr tipográfiai és képi torzszülöttjeivel, a kísérleti zsurnalisztika olvashatatlan szövegszörnyetegeivel, a hangnem fokozatos eldurvulásával. A két Andrással most csak a szépre emlékezünk.

A Jolsvai-szimpózium végeztével szálfaegyenesen lépünk ki a kocsmából, hogyan másképp, András pedig futólag megemlíti az utcán, hogy a „Ma még csak szerda” tulajdonképpen a „Napok színe” előzménykötete, hiszen egy irodalmi havilap életét mutatja be a nyolcvanas években, sok szereplő is egyezik a két regényben. Á, kösz, de ezt most kihagyom, nem akarok Márquez, Gion, Ferrante, Kehlmann, Fenákel és mások mellett vénségemre Jolsvai-függővé válni, Bächert is éppencsakhogy megúsztam.

Késő, késő. Becsszó csak azért nyitottam meg a „Ma még csak szerda” első fejezetét, mert kíváncsi voltam, hogyan szólt akkortájt Mach András hangja! Aztán jött a második fejezet, a harmadik, én meg tehetetlenül hagytam, hogy elárassza a tudatomat a jószándékú, bölcs derű bódító köde. Azóta szégyentelenül falom Jolsvait. Szükségem van rá. Tesók… ehhez képest a heroin szikkadt lekváros piskóta.

Iván Péter

Időtartam: 2 óra 55 perc

Felolvassa: Iván Abigél

Ki a legboldogabb a világon? Macóka és Kengu önfeledt kergetőzése a virágos mezőn véres pofozkodásba torkollik… Elef Anti a nyári rekkenőn pénzért akarja adni hatalmas árnyékát, Csacsi igyekezetét pedig, hogy megépítse homokvárát, mielőtt jön a dagály, csúfolódással próbálják megtörni drága cimborái. Ám a mesék végére mindig megszületik a kompromisszum, és Aaron Judah, aki bölcs, mint egy rabbi, cseppet sem szájbarágósan vezeti rá olvasóját az ironikus, csupaszív történetek tanulságára.

Él Nagy-Britannia Kent városában egy kilencvenkilenc éves bácsi, aki a múlt század derekán számos gyerekkönyvet írt, talán mindmáig legismertebb közülük a Macóka meséi. Aaron Judah Bombay-ben született ortodox zsidó szülők gyermekeként, de húszas éveiben már Londonban csavargott, és sok-sok félbehagyott pálya után kikötött a fizikoterápiánál, csontkovácsként és masszőrként járta be a fél világot. Valószínűleg az írói mesterség is csupán egy mellékszál volt az életében: a hatvanas években már felnőtteknek írt regényeket indiai gyerekkoráról és európai útiélményeiről, de egyik sem ért meg utánnyomást, ma már legfeljebb csak antikváriumokban, könyvtári polcok mélyén lehet őket fellelni, bár néhányukat elektronikus formátumban újra megjelentették. Judah a hetvenes években végképp felhagyott az írással, de hogy utána merre járt, mit csinált, annak semmi nyoma a világhálón. Egy biztos: a mai napig él, és talán még mindig mesél ükunokáinak furfangos, vidám történeteket.

A Macóka meséi – Judah egyedüliként magyarra fordított műve – 1964-ben jelent meg először a Móránál. Hazai sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy Tótfalusi István, a poliglotta író-szerkesztő káprázatos magyarításában került az olvasókhoz: bár az eredeti szövegből nem sikerült részleteket fellelnem, gyanítom, hogy a fordítás olyan stiláris többlettel gazdagította az alapszöveget, ami gyökeresen különbözik a szerző mindenütt végtelenül egyszerűként emlegetett mondatszerkesztési eljárásaitól. De az átdolgozás szabadsága régen tényleg így működött: a néhai A. A. Milne is bajosan ismerne rá saját teremtményére, ha mókás kedvű bölcsészek visszafordítanák neki angolra a mi imádott Karinthy-féle Micimackónkat!

Ki ez a Macóka? Egy medvebocs, akinek igenis megvan a véleménye a világról, és nagyon szereti, ha mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Ugyan goromba szomszédjával, Morgó Medvével igyekszik elkerülni a nyílt konfliktust, annál gyakrabban manipulálja viszont barátait, Kengut, Tevét, Csacsit, Pacit vagy Elef Antit. Azokat sem kell azért félteni, mindegyikük karakter, mindegyikük képes kiállni magáért. A tizenhét szórakoztató mese között találunk csalafintán építkezőset, ahol a szerző a végsőkig feszíti a húrt, találunk frappáns, pár perces, elgondolkodtató darabokat és már-már novellaszerű, felnőtteket is megszólítani képes lélekelemzős sztorikat. Egyik kedvencem a „Morgó medve gyémántja”, ahol egy álomkép olyan hatással van Macókára, hogy egyre szélsőségesebben viselkedő hősünk minden erejével próbálja reprodukálni, a valóságban is megélni azt – egészen mókás eredménnyel. A „Boci vacsorát ad” című remekben a bosszúszomjas vendéglátó viszálykeltő törekvései mondanak borzalmasan vicces módon csődöt, és időnként feltűnik egy öreg bácsi is, talán maga Aaron Judah, aki a szereplők vandalizmusa, kapzsisága, meggondolatlansága elé tart görbe tükröt. Megint egy mesekönyv, amit nagyon érdemes lenne sok szülőnek és csemetéjének újrafelfedeznie.

Él Kőbányán egy kilencéves kislány, aki tizenötödik hangoskönyveként felolvasta nekünk a kilencvenkilenc éves bácsi mesekönyvét. Abigél a hangoskönyvtár „kicsi lánya”, legfiatalabb hangja, és igazán izgalmas követni az eddig megtett útját első, 2020 májusában nagycsoportosként készített, selypegősen cuki Janikovszky-monológjától kezdve a Macóka szépen artikulált, életteli, nívós előadásáig. Reméljük, hogy harmadik osztályos önkéntesünket nem sodorja túl messzire tőlünk közeledő kamaszkora és egyéb szerteágazó tevékenységeinek forgószele, hogy még nagyon sokáig fültanúi lehetünk, ahogy évről évre érik a hangja, finomodik a beszédtechnikája, ahogy gazdagodik a szövegekkel ápolt viszonya.

Iván Péter

Időtartam: 10 óra 25 perc
Felolvassa: Bárányné Vizi Ágnes

Miranda July, a 74-es születésű színész, rendező, performance-művész mostanában teljesen eltűnt, pedig egy évtizeddel ezelőtt napi szinten lehetett hallani a nevét a tengerentúli kultúrsajtóban. Nyolc éve megjelent egyetlen regénye szemernyit sem vesztett kamaszos ártatlanságából, naiv melegségéből az azóta eltelt idő alatt. Fura szókapcsolatok, hiszen egy nagyon szókimondó, az abszurditásig karikírozó, excentrikus társadalmi gúnyregényről beszélünk. De ennek a rosszfiúnak szíve van, nem is akármilyen.

Cheryl, az elvarázsolt, csúnyácska negyvenes nő harmadik évtizede dolgozik az észak-kaliforniai Nyitott Tenyér Alapítványnál. Bár érdemei nem csekélyek, munkahelyén jobbára egy hiperaktív lábtörlő szerepét tölti be.

Cheryl számára nem egyszerű feladat a jelenben maradni, ahol „a pillanat úgy változtatja folyton a helyzetét, akár egy napfolt”. A regény fókuszálatlan narrátora az első fejezetekben határozottan eltűnőfélben van, s a saját maga által kreált, háztartási eszközeinek minimális használatára szorítkozó innovációját ismertetve kiderül, pontosan ez a célja.

„Ha jól működik, ez a szisztéma megkönnyíti a hétköznapi életemet. A napjaim álomszerűvé válnak, az éles határok elmosódnak. Semmi görcs, semmi zűrzavar. Néhány nap elteltével az egész olyannyira bársonyossá válik, hogy már önmagamat is csak épphogy érzékelni tudom benne, mintha nem is léteznék.”

Egy nap nyakába varrják az alapítvány elnökének 21 éves lányát, és Clee fullasztó nőiességével (no meg lábszagával), tévémániájával és csúfondáros vigyorával egy perc alatt lesöpri a morzsakupacos asztalról házigazdája évek alatt önbecsapásból és félelemből építgetett kártyavár-egóját: kölcsönös utálat első látásra. Az ádáz ellenségek azonban rövidesen küzdőtársak lesznek, a női Fight Club pedig hatékonyan fordítja a kettőjükben tomboló frusztrációt és gyilkos dühöt egymás, majd mindinkább a világ ellen. A történet egy adott pontján megjelenik egy újszülött is, akiben Cheryl Kubelko Bondy, egy vele lelki kapcsolatban álló hajdani baba reinkarnációját fedezi fel. A dolgok innentől kezdve valóban vad színekben pompáznak, de az eufórikus befejezés sok olvasó túlheccelt kedélyét lecsillapítja majd.

Miranda July rendezői kameráját egy teljességgel megbízhatatlan és pszichoizék által nyüstölt narrátor homályos szkafandere mögött állította fel. Cheryl különleges valóságérzékelése és sajátos gondolattársításai ellenére – vagy éppen általuk? – mégis exkluzív betekintést nyerünk egy olyan beteg, kommunikációképtelen világba, ahol a szeretők írásos megállapodásban rögzítik „felnőtt játékaik” mikéntjét, ahol minden spontán közlést és közeledést az esetleges jogi következményeket kivédeni hivatott körülményeskedő rituálé előz meg, Cheryl hajléktalan házigondnoka pedig évek óta nem mer fizetést kérni megbízójától.

Ám „Az első rosszfiú” mindenekelőtt mégis egy szabályos pop-art románc sok digitális szívecskével a háttérben, s ha a két outsider szerelme eleve kudarcra is ítélt, jó nézni, hogyan harcolnak vállvetve a hazugságba fulladt amerikai társadalommal. Mert itt a csecsemőkön kívül minden egyes szereplő defektes, görcsös romhalmaz, mind nárcisztikus elánnal igyekszik a színpad közepére, hogy nagy színes-szagos reklámszlogenekkel hívja fel a publikum figyelmét jószabású arcára és személyiségére. Az olvasó, aki bekezdésről bekezdésre kénytelen átesnie a visszatetszés, csüggedtség, szimpátia vagy öröm stációin, talán kicsit sokallja a regény terjedelméhez képest valóban jelentős számú őrült figurát. Azonban attól tartok, Miranda July tapasztalatcsomagja rengeteg helyen cseng össze a Rosszfiú megjelenése óta még inkább telefonja képernyője és klisémondatok barikádjai mögé rejtőzött tengerentúli és oké, európai valósággal.

A felolvasón és a fordítón kívül nem találkoztam még olyan emberrel, aki kicsit is kedvelte volna ezt a rettenetesen izgalmas szöveget. Hrusovszky Dénes egészen biztosan, hiszen nagyon érzékletesen, a nehéztüzérségi poéntölteteket jól beélesítve magyarított. Bárányné Vizi Ágnes pedig annyi humorral, olyan hitelesen hozza Cheryl karakterét, hogy olykor még a hősnő torkában lakó stresszgombócot is hallani vélem. Én meg évente újraolvasom, és minden egyes alkalommal olyan, mintha sosem találkoztunk volna előtte.

„Az első rosszfiú” korunk egyik legeredetibb, legellentmondásosabb prózai munkája, ahol képtelenség bármelyik mondatból is kiszámítani, merre kanyarodik a következő. Ha pedig néha már csordultig telik az olvasó agya a sok girbegurba gondolatkísérlettel, álbölcsességgel, lírai féligazsággal, társalgási zsebkönyvbe illő üres típusmondattal, annál jobb. A csinos Miranda Julyba ugyanis muszáj belebolondulni.

Iván Péter

Játékidő: 4 óra 15 perc
Felolvassa: a szerző

Zsombor az autizmus enyhébb formájával, Asperger-szindrómával él. Látásmódja inspiráló, műszaki intuíciója figyelemreméltó, égbenyúló cső-installációi művésziek. De hol van ez Satoshi Tajiri videójáték-tervező, Steve Jobs vagy az Esőember Raymondjának teljesítményéhez képest? Szerencsére sehol. Történetét anyukája, Kartali Zsuzsanna író meséli el, ezúttal szóban. És nagyon úgy fest, hogy január közepére kolumnistánk már meg is találta az Év Könyvét…

Vajon hogyan alakult volna Kartali Zsuzsa élete, ha kisfiáról, Zsomborról nem derül ki az óvodában, hogy „aspi”, azaz Asperger-szindrómás? Bizonyára unalmasabb, átlagosabb, szürkébb lenne. És nyugodtabb. Nem így történt: hősnőnk lelkierejére és személyiségére végtelen, kimerítő kihívások várnak. Egy autistának, ahogy írja, végsősoron a szülei is autisták lesznek egy kicsit. Persze pár perc jóleső lelki begubózást igen ritkán engedhet meg magának az „autimami”, hiszen őneki a gyerek érdekében éppenséggel a legkedélyesebben, legnyitottabban kell kommunikálnia értetlen szakemberekkel, ellenséges pedagógusokkal, tátiszájú járókelőkkel, pofákat vágó szülőtársakkal. Zsuzsának tanácsos állandóan menedzselnie, eladhatóvá tennie a „zsombiságot”, hogy a fiú ne szenvedjen a kelleténél többet a társas kapcsolatok, megosztott figyelem, gesztusok és mimikák átláthatatlan akadálypályáján. Mikor pedig a külvilág veszélyes helyzetei már a négy falon kívül tudhatók, jön az otthoni agyfacsar, az ezerszer ismétlendő, változtatást nem tűrő rituálék körtánca.

Az „Anyacsavar és Kockafej” Zsombor könyve, számomra azonban az anya alakja nem kevésbé markánsan rajzolódik ki a közös hercehurcák mögött. S naná, hogy folyton azt mérlegelem, én hogyan viselkednék egy-egy felvázolt helyzetben. Ismerek pár szülőt, aki fogyatékkal élő gyereket nevel, esetenként át-, félre- vagy agyba-főbe. Van köztük az aggodalomtól félőrült túlóvónéni, harapós nőstényoroszlán, van csemetéjétől állapota miatt irtózó boszorka, és van pár lazább, olajozottabb anyacsavar (a leginkább statisztaszerepet betöltő sértődött apukákról – már amelyik marad – most ne beszéljünk). Persze, az, hogy egy váratlan élethelyzetben ki mennyi lelki tartalékot tud „lehívni”, egyénfüggő. Kartali Zsuzsa már az elején úgy döntött, mindig picit kijjebb tolja korlátaikat, és minden eszközzel azon lesz, hogy a Zsombira borult vastag üvegbura falán minél több inger, tapasztalás átszűrődjön. Míg mások a szobából sem igen engedték ki auti gyereküket, ő helyváltoztatásukkor is inkább választotta a tömegközlekedést az autózás helyett, vállalva az összes ebből eredő esetleges, és hát általában be is következő konfliktust. Csavargó kedve nem csupán a parkig vagy a Balatonig, de még a Távol-Keletre is elröpítette a családot, ráadásul olyan nomád körülmények közé, amelynek hallatán minden hazai szakember rosszallóan csóválná a fejét. Pedig láthatóan megérte Zsombit belevinni rizikósabb helyzetekbe: magabiztosabb, önállóbb, bátrabb lett a próbák által.

Zsuzsának esze ágában sincs példaképként színre lépni. Csak csinálja, ahogy tudja, hiszen ebben a ringlispílben nem opció a kiszállás. Csinálja, ahogy tudja, és közvetlen, pátoszmentes, kacagtatóan kreatív soraival vidám kis hidakat épít a két part között.
Kartali Zsuzsa kiváló író és hétpróbás felolvasó. Örök rejtély, honnan guberálja össze az időt egyéb kultúrmunkái mellett a hangoskönyv-gyártásra is, de egy biztos: igencsak hiteles ez a szerzői előadás. Pedig nem lehetett könnyű újra átélni és szavakba önteni a jó mélyre süllyesztett emlékeket, de akárhogy füleltem, csak kétszer kaptam rajta Zsuzsát, hogy megremegett a hangja.

A pompás hangoskönyv végén egy bónusz számot is találnak hallgatóink: megkértem a szerzőt, hogy írjon nekünk egy utolsó utáni fejezetet, melyben összefoglalja, mi történt a családdal a Kockafej 2016-os megjelenése óta. Kell is a frissítés, hiszen nem valószínű, hogy ezt a hiánypótló memoárt egyhamar újranyomják. Pedig… ha ebben az évben valaki csak egyetlenegy könyvet olvas el, legyen ez. Ismerjék meg minél többen Anyacsavar és Kockafej kalandjait!

Iván Péter

Ha a német irodalomra gondolunk, előszörre talán nem a humor, az önfeledt szórakozás ugrik be róla. Pedig az irónia, a játékosság már a Mannok és Böll, Kästner, Dürrenmatt vagy Grass szövegeiben is jelentős szerepet kapott. A 75-ös születésű Daniel Kehlmann egészen biztosan a kortárs német irodalom legszellemesebb szerzője. Valahogy mindig mindent máshogy és más szemszögből ír le, mint szokás, mégis annyira rendben van az összes mondata…

A világ fölmérése (2005)
Időtartam: 8 óra 40 perc
Felolvassa: Rátóti Zoltán

A regény a két német lángelme, a matematikus Carl Friedrich Gauss és a természettudós Alexander von Humboldt páros életrajzi regénye. A 19. századi tudománytörténet e két jeles alakja jellemben és vérmérsékletben ugyan jócskán különbözik egymástól, a tények szeretete és a fikció mindennemű tagadása azonban közös bennük. Az alig harmincéves szerző, aki tisztelet és kajánság éppen megfelelő elegyével jár-kel nyomukban, minduntalan felhívja olvasója figyelmét a szellemóriások emberi gyarlóságára, ugyanakkor koponyatetőjüket is megbillenti, hogy beláthassunk e két vitathatatlan géniusz páratlan agyműködésébe és közelebb kerüljünk néha igencsak fura cselekedeteikhez. A német alapossággal kikutatott filozófiai kalandregény minden lapján találunk egy-egy gondolatébresztő kérdésfelvetést, merész állítást, melyek megkérdőjelezik eddigi elképzeléseinket a világ számszerűsíthetőségéről, a tudományos folyamatokról vagy akár a történelemről magáról. Ám Kehlmann nem polemizál, csak cseveg, és közben sejteti, hogy ebben a felejthetetlen jelenetekkel és jellemekkel teli regényben sokkal több szellem van, mint azt első olvasásra meg tudnánk idézni.

Hírnév (2009)
Időtartam: 5 óra
Felolvassa: Mácsai Pál

Kehlmann már A világ fölmérésében sokat merengett az ismertséggel járó felelősségről és az árról, amit fizetni kell érte. A kilenc novellában azonban a Gausst és Humboldtot meglegyintő világhírnév észvesztő fokozatba kapcsol, itt a kétezres évek médiájának platformjain tűnnek fel és le villámgyorsan a celebek, sztárszínészek, menő írók és önjelölt influencerek. A hájpolás súlyánál azonban sokkal érdekesebb az identitás kérdése, és Kehlmann minden nemes és nemtelen eszközt bevet, hogy szereplői önképét megbontsa, elhomályosítsa, torz tükrözéseknek vesse alá. Így lophatja el apránként az akcióhős életét saját dublőre, így változhat Rosalie anyó egy perccel önkéntes eutanáziája előtt csitri lánnyá, és az is megeshet, hogy a félbolond irodalmár barátnője rádöbben, ő maga is csak egy a szerző regényalakjai közül. A Kelet című kulcsnovellából pedig kiderül, milyen rögös út vezet odáig, míg egy üres életű krimiíró egy kazahsztáni látogatás során végleg kiradírozhatja magát a világból…

Tyll (T2017)
Braille rövid írás 6 kötet
Időtartam: 11 óra 10 perc
Felolvassa: Szerencsés Melinda

És megérkeztünk ahhoz a regényhez, melynek címszereplője már a nevében viseli a tükröt (ne akarjuk tudni, milyen randaságot is jelent az ónémetben az „eulenspiegel”…) Tyll, a népmesék garabonciás zsonglőr-provokatőre, a véres humorú udvari bolond, a kötéltáncos hasbeszélő keresztül-kasul járja a harmincéves háború által tépázott birodalom minden zegét zugát, a Grimm-mesékből ismert sötét erdőket, az ősidőket idéző falukat, a gőzerővel polgárosodó kisvárosokat, hullákkal borított hadszíntereket, jegeces palotákat, s útja során gúnyt űz parasztból, porkolábból, jezsuita inkvizítorból, királynéből.

Tyll Eulenspiegel még gyerekkorában elhatározza, hogy súlytalan lesz: sokat tartózkodik a levegőben, kifeszített köteleken egyensúlyozva, madártávlatból figyelve a modern civilizáció formálódását, ahol már éppen nem ürítik az éjjeliedényt az utcára és nem minden nézeteltérés végződik vérontással, sőt felmerül, hogy in extremis németül is születhetnek versek. De a hegyekben még sárkányok élnek, az erdőkben lidércek, és könnyen végezheti máglyán egy-egy boszorkányperbe fogott szegény vízimolnár, aki végtelen tudásszomjtól hajtva saját maga eszkábál össze egy unortodox világképet a malom padlásán.

Ami Kehlmann regényeit a pompás stíluson és örök derűjén kívül rettentően élvezetessé teszi, az a leleményes kameramozgás. A narrátor hol lemerül hősével a víz alá, hogy testközelből közvetítse fuldoklását, hol szem elől téveszti, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban ugrassza elő szamárvérrel kimázolva egy fa tetejéről. Rázoomol egy-egy orrpiszkáló szájtátira a vásári tömegből, hangmintát vesz a hóhér gyomorkorgásáról, de az 1648-as zusmarshauseni csatát olyan komikus távolságból láttatja, mintha legó-figurák csépelnék egymást egy terepasztalon.

Kehlmann minden képe korhű, ő maga mégis a 21. század Európájából figyeli nagy történelmi alakjait, akik általában szintén átérzik, milyen képlékeny, nehézkes, elmaradott korszakban kénytelenek ügyködni. Talán olyan távoli nemzedékek jólétéért, akik majdan kényelmes, fűtött, ultramodern szerkentyűkkel telizsúfolt lakásaikban kacarásznak Humboldt rizsporos parókáján vagy Immanuel Kant penészes szakállán…

Iván Péter

Ha a német irodalomra gondolunk, előszörre talán nem a humor, az önfeledt szórakozás ugrik be róla. Pedig az irónia, a játékosság már a Mannok és Böll, Kästner, Dürrenmatt vagy Grass szövegeiben is jelentős szerepet kapott: a 75-ös születésű Daniel Kehlmann egyértelműen a kortárs német irodalom legmulattatóbb szerzője. Az elmúlt évben három új mű jelent meg tőle a katalógusban, és kolumnistánk mindegyiket el is olvasta szorgalmasan.

A Beerholm-illúzió (1997)

7 óra 35 perc, felolvassa Szerencsés Melinda

A huszonkét éves filozófia-germanisztika szakos Kehlmann első regénye egy aprócska bécsi kiadónál jelent meg. A téma ambiciózus és nagyon német, hiszen Arthur Beerholn mágia és ócska bűvészkedés határán egyensúlyozó, vagy inkább csetlő-botló aszfalt-Faust. A koravén illuzionista, aki a zajos világhír hónapjai után saját képességeitől megrettenve visszavonulót fúj, egy tévétorony tetején fogalmazza meg memoárját, tele bohókás bölcsességekkel és igen éleselméjű megfigyelésekkel az őt körülvevő világról. Sokszor hazudik, később letagadja, majd kétségbe vonja a tagadás létjogosultságát: itt az álom is ébrenlét, az érzéki csalódás rögvalóság. Amikor története utoléri a jelen időt, bezárja jegyzetfüzetét, kikapcsolja golyóstollát és elindul a korlát felé, hogy végső bizonyosságot szerezzen arról, csak káprázat volt-e varázsereje, vagy zuhanás helyett a magasba röpíti mindenható tudata.

„A Beerholm-Illúzió” inkább természet-tudományos, mint bölcsészaggyal megkomponált oldalait különös alakok, képtelen helyzetek, abszurd párbeszédek lakják, s az olvasó bizony gyakran majdnem hasra esik a sorok közt tekergőző vastag gondolati kábelekben. De ki kárhoztatna egy húszas évei elején járó tehetséges pályakezdőt, amiért egész világról gyűjtött összes tapasztalatát bele akarja sűríteni 250 oldalba? Kehlmann első regénye igen laktató szellemi termék, s a vele való bíbelődés során újabb és újabb fikciós héjakra bukkanunk a legalsónak vélt alatt.

F (2013)

8 óra 20 perc, felolvassa Csernenszky László

Vajon mire utal a világirodalom legrövidebb könyvcíme? F mint fátum? Família? Fals? A „Spiegel” egykori csalódott kritikusa szerint F mint firlefánc. Talán mostanra már ő is megértette, hogy az „F” szerzőjétől nem várhat a világ fellengzős kulcsregényt, ami kerek perec „megmondja a tutit” a modern civilizáció emésztő problémáiról. Kehlmann kacagtató szatírát ír, de a társadalomkritikánál most is jobban érdekli a valódi és a hamis, a képzelt és a megfogható ellentéte. A Friedmann-fivérek ugyan három igen meghatározó szektorban tevékenykednek, de Martin, a hit nélküli pap a gyóntatószékben is csak bűvös kockáját tekergeti, a vízióktól gyötört ingatlanspekuláns Eric ügyfelei minden befektetését köddé változtatja, Iwan pedig művészettörténészként és festőként egy nemlétező életmű gondozásával tölti éveit.

Mindhármuk gyerekkorának meghatározó pillanata volt, amikor apjuk, Arthur egy színpadi hipnotizőr túl jól sikerült szuggesszióját követően elhagyja családját és Coelho-szerű regényekkel szerez magának hírnevet. A „Család” című fejezet az író kisebb öngyilkossági hullámot kavaró bestsellerének egy részlete, amelyben Kehlmann bravúrosan vágtat végig egy egész évezred sötét germán történelmén; de a regény legemlékezetesebb része talán mégis az „Évszakok” szakasz sihedereinek bandázása és handabandázása, a kis Marie Friedmann kamaszodásának stációi. Hiába, ez megy a legjobban Kehlmannak, a gyermeki látásmód. Hiszen főhősei is mind felnőttbőrbe bújtatott labilis tinédzserek, akik friss szemmel néznek szét maguk körül, s figyelmüket sokkal inkább megragadja egy eldobott kólásüveg, saját hónaljszaguk és szétkapart pörsenéseik, egy póló felirata vagy egy bugyuta popszám, mint a felnőttek komoly és jelentőségteljes ügyködése…

El kellett volna menned (2016)

2 óra, felolvassa Szerencsés Melinda

Kehlmann 2017-ben jelentkezik csodaregényével, a harmincéves háború hadszíntereit és palotáit végigzsonglőrködő Tyll Eulenspiegel krónikájával, előző évben viszont belekóstol egy új műfajba: az „el kellett volna menned” hátborzongató kísértettörténet. A tükrözés, a hamisítás, a szemfényvesztés irodalmi nagymestere remekül él a műfaj eszközeivel – rejtélyes látomások, titokzatoskodó helybeliek, nyugtalanító egybeesések – de Kehlmann jócskán telepakolja a horrorsztorit kedvenc tantárgyai, a matek és a fizika törvénytelenségeivel is, míg a végén az egész prózai építmény Escher talányos képeire nem kezd el hasonlítani. S milyen kedves a szerző részéről, hogy a zilált idegzetű, túlérzékeny forgatókönyvíró narrátor teljesen hétköznapi szerettei, akikre nem hat a hely bűbája, ép bőrrel megússzák ezt a metafizikai lidércnyomást!

Iván Péter

Időtartam: 6 óra 8 perc
Felolvassa: Szemereiné Szigethy Enikő

Lovagleány-eposz, weöresi egysorosok, pszichoterápiás óda, gyerekvers a nulláról, apokaliptikus sanzonszöveg, űrhajós szerelmi ballada – Kemény István mindent tud és mindent csinál. Az „Állástalan táncosnő” nemcsak a kortárs líra egyik legváltozatosabb költőjének életmű-válogatását, hanem az egyes versek háttértörténetét is magában rejti.
Úgy a tizenötödik vers környékén jöttem rá, hogyan is kellene ezt a kötetet olvasni. Hát persze, hogy először hallgassuk meg magát a verset, és csak utána Hegyi Katalin és Kemény István beszélgetését róla. Máskülönben a szerző konyhakész értelmezése révén kilúgozottnak, elhasználtnak tűnhetnek az amúgy páratlan szövegek. Pompás móka elolvasni egy-egy verset, és utána meghallgatni, „mire is gondolt a költő”. A különbségek az én értelmezésem és Kemény önelemzései között néha döbbenetesek voltak. Ebből látszik, hogy a jó vers cicanadrág, ami nem a poéta, hanem az adott olvasó termetére, jellemére, szellemére passzol.
De ez a kötet, amely akár best of-ként is hallgatható (hiszen a versek és az azokat megelőző beszélgetések külön fájlban vannak) mégiscsak attól lesz őrülten izgalmas, hogy a kevéssé alanyi költészet mögött egyértelmű és sokszor rendkívül kacagtató, elgondolkodtató vagy éppen nyugtalanító módon rajzolódik ki Kemény István figurája. Hozza az imidzset, nem mondom: kételyektől és kishitűségtől tépázott, későn érő, sodródó, láncdohányos pacák, aki állandóan papírfecnikre írkál kósza sorokat és évekig gyártotta napszámban a „Barátok közt” csacska scriptjeit, valamiből csak meg kell élni. Közben szó esik sok félbehagyott projektről, Ady és Petrivátesz-tudatáról, Berlinről, ami a világ közepe, barátságáról az évtizedek óta Jáva és Budapest közt pendliző Bartis Attilával. Rengeteg bónusz tartalom is előkerül, naplójegyzetek, soha nem közölt játszi rímek, pótlások, törlések. A költemények végén minden esetben feltüntetett dátumozás pedig rámutat, hogy néha több évig készül egy-egy nyúlfarknyi versike, míg kiseposzok akár egy délután alatt.

A költő a sci-fi felől, a mítoszok és a groteszk felől jött, majd pár hurok után (rokokó, szentimentalizmus) érkezett el egy sajátos, nehezen utánozható hangig: kaján, játékos, frivol, mély, meglepő és legtöbbször szépséges, a versek zsigereinek legmélyén egy apró, izgató titokkal, mely csak sok fejtörés, újraolvasás, ízlelgetés után tárul fel az ámuló olvasó előtt.
Figyeljünk föl Hegyi Katalinra, a kérdezőre is. Hogy jé, léteznek itt még olyan emberek, akik foglalkozásszerűen olvasnak, értelmeznek, kontextualizálnak irodalmi szövegeket, egész életműveket: naprakészen és lehengerlő otthonossággal. Álommeló… Na, majd a következő életemben.
Szerkesztőim tűrőképességét tesztelve teljes terjedelmében idemásolom Kemény egyik dalát, mely a költő három éven át tartó depressziója végét ünnepli. Talán másoknak is erőt adnak a felszabadult, vidám rímek.

Kishit, Kishit,
kedvesem, Kishit,
pipacsmező,
mezőnyi méreg,
bocsáss meg, Kishit,
Kishit, Kishit,
de most itt foglak
hagyni téged.

A te virágaid
mind vadak, de
én se leszek már
szelíd és senki,
virágozz vadul
tovább, Kishit,
én meg rohanok
újjászületni.

Újjászületni,
Kishit, kedves,
korábbi címem,
régiségem,
tárgyi emlék,
hogy min feküdtem
kiásott földként,
és mégis éltem.

Itthagylak, Kishit,
a bűntudatommal,
a kérlelhetetlen
logikáddal,
emlékül pedig
a törhetetlen
üvegből megőrzött
pár szem szilánkkal.

Megyek, mert vár már
egy válogatott kis
csapat, a hátra-
levő évek,
többet akarok
érni annál,
vagy éppen annyit,
amennyit érek.

Sok mindent akarok,
felnőni újra
és gondolkozni is,
ha újra megy majd,
feltámasztani
azt, ami felébredt,
és csalódott arccal
újra meghalt.

Nem válogatni
eszközökben,
a jövőt uralni
végre egyszer,
megváltani, vagy
megjelölni
vizelettel vagy
képzelettel.

A lánglelkű hülyét
megdicsérni,
a korrekt bölcsnek
ellenállni,
jól titkon rúgni
a társadalmat,
ha meg akar ölni
és zabálni.

Kis vészcsengőket,
szirénákat
fogadni örökbe,
nevelni szépen,
gyerekzsivajban
hajtogatni, hogy
egyszerre mindig csak
egy beszéljen.

Jöjjön csak, aminek
jönnie kell,
aminek dőlni,
dőljön,
a biztosaknál
legalább eggyel
több dolgok vannak
égen, földön.

Ilyenek járnak
a fejemben, Kishit,
homokos, szomorú
síkra érni,
sietős léptekkel
átvágni rajta,
vagy megfutamodni,
mint a férfi.

Igen, a pokolba
vezető út is
az én céljaimmal
van kövezve,
és tudom, hogy te se
csak gonosz vagy, Kishit,
hanem még ezer más
gyógyfüvecske,

és ezért majd persze
visszavágyom
hozzád, Kishit,
a bizonytalanból,
hogy masszívnak tűnő
roncs legyek újra,
ne megbízhatatlan,
erős kalandor.

És mondogatlak
és emlegetlek,
de mondogathatsz
és emlegethetsz,
Kishit, Kishit,
kedvesem, Kishit,
maradok mégis
egyre messzebb.

Iván Péter

Játékidő: 18 óra 20 perc
Felolvassa: Vass István

Kerékgyártó István legújabb könyvét 2020-ban, a karantén első hónapjaiban kezdte írni balatoni háza verandáján. Az életigenlő, csupa móka legényregény terápiás szövegként is olvasható, hiszen a szerző ifjúkora utazásait, élményeit, tapasztalatait idézi fel a pandémia borzalmai ellenében. Stílusos dolog ám ez, főleg, ha arra gondolunk, mennyi deprimáló, halálszagú írásmű született magyar írók tollából a lockdown idején.

Fecske Milán keresztnevét Trüffel Milántól örökölte meg – a kedélyes szélhámos szintén Kerékgyártó teremtménye volt, akár az új regény címszereplőjének atyai nagyapja is lehetett volna. A Fecske pedig, ki ne látná be, utalás Kakuk Marcira, olyannyira, hogy a szerző egyenesen neki ajánlja könyvét. Valóban átinteget egymásnak Tersánszky Józsi Jenő és Kerékgyártó István egy egész évszázad irodalmi szakadéka fölött. Hiszen valamirevaló pikareszk regény a Kakuk Marci 1942-es végső változatának megjelenése óta nem született hazánkban.

A Wikipédia szócikke szerint: „a pikareszk regény kópé- vagy kalandorregény, általában szatirikus hangvételű alkotás, melynek hőse szegény csavargó, bűnöző vagy más, a társadalom peremén élő személy, aki ügyessége és eszessége segítségével próbál boldogulni. A pikareszk regények legfontosabb formai jellegzetessége az egyes epizódok kötetlen sorrendje, felcserélhetősége.”

A definíció nekem mindig azt sugallta, hogy a pikareszk főhőse egyszerű lélek, akiről leperegnek a tapasztalatok, ezért mindegy, melyik kalandját mikor éli át a regényidőben. A mi Fecske Milánunk azonban okos fiú, nem ugyanaz az ember 1986-os franciaországi túrája alatt, mint pár évre rá skandináv portyája alkalmával, hiszen folyamatosan figyel, tanulságokat von le és teszteli, fejleszti képességeit. Persze életenergiáját nagyrészt lefoglalja a célország gasztronómiájának és nőállományának módszeres feltérképezése, de tud nemet mondani, sőt indiai útja során már kifejezetten óvatos.

Nem tudok szerethetőbb karaktert felidézni az utóbbi évtizedek magyar irodalmából, mint éppen ezt a jóképű, nagyszájú kópét, aki pár napnál tovább képtelen megülni a fenekén. Ha most beköltözne hozzám, rövid időn belül elegem lenne sekélyességéből, léhaságra való hajlamából, de olvasóként igencsak megható szemlélni, ahogy minden helyen és életszakaszban képes átmeneti, ám annál lakályosabb fészket rakni magának, ahogy adomáival, furulyájával vagy vakolatröcögtető tenorjával életet lehel bármilyen kompániába, ahogy gusztussal ízlel ételt, dallamot, formát. Maradhatnékja azonban a leghívogatóbb környezetben sincs pár hétnél tovább, ahol pedig rossz sora van, onnan szélsebesen kereket old. Honfiúi hév, nemzeti öntudat pedig végképp nem marasztalja a poros magyar díszletek közt.

Fecske Milán szexualitása, nincs rá más szavam, aranyos. A világcsavargó minden nőben talál valami szerethetőt, valami esztétikusat, de ha kosarat kap az egyiknél, elegánsan meghajol és egy házzal odébb próbálkozik. A regényben tucatnál több intim együttlét kerül bemutatásra, de ezek egytől egyig játékos, pajtáskodó, időnként komikus csiribirik a népek barátsága jegyében.

Fecske Milánt a karakter hetyke életöröme mellett ízes nyelvezete hozza nagyon közel hozzánk. A plasztikus hasonlatokkal, népi bölcsességekkel, dalszövegekkel fűszerezett vaker bármelyik vidéki kocsmában vagy kollégiumi összejövetelen elismerést aratna, s a világutazó legényke előadásában még a laposabb gasztrosztorik is kapnak valami varázst, amitől átmelegszik a szív.

Fecske Milán utolsó kalandja egy kudarcos politikai próbálkozás, s az olvasó aggodalommal veszi észre, hogy már csak alig negyedóra van hátra a könyvből. Igen, ez is pikareszk stílusjegy: a szerző váratlanul kacskaringósat etceterázva lecsapja a tollát, tovább is van, de nem mondom. Summa summarum: bejárta Milán az összes kontinenst, de mindenütt csak mocsokban kínlódó szegényeket és pöffeszkedő gazdagokat látott, no meg évről évre egyre több mániákusan fényképező, filmező, szelfiző turistát. Jóból is megárt a sok.

Visszaemlékezései utolsó fejezetében egy pireneusi-francia falucska csicsókaföldjén, kecskéi és nője társaságában vehetünk búcsút Fecske Milántól. És vele együtt a pikareszk műfajától is. Bolygónk uniformizálása, lebetonozása, elszíntelenítése szépen halad előre, a Don Quijotéknak, Gullivereknek, Kakuk Marciknak a jövőben nincs funkciója. De a pikareszk hattyúdala Milán kecskebőr dudáján akkor is gyönyörűen szól.

Vass István, Fecske Milán igazán hiteles magyar hangja pompás nyelvérzékének köszönhetően derekasan megbirkózott a regény francia, dán, orosz vagy hindi betoldásaival. Ahol kételyei támadtak, ott szintetikus hangot hívtunk segítségül. Hej, Istvánok, mennyire jó volt általatok beleköltözni ebbe a regénybe, és az utolsó pillanatig remélni, hogy sosem ér véget! Őszintén irigylem mindazokat, akik csak most kezdenek bele…

Iván Péter

Időtartam: 4 óra 15 perc
Felolvassa: Csernenszky László

Kolumnistánk gyakran szórakozott azzal ifjúkorában, hogy az utolsó fejezettől indulva olvasta előrefele a könyveket. Nem igazán működött a technika, hiszen a történetmesélés kronológiája nem véletlenül olyan, amilyen. A Rükverc időrendje viszont szándékosan fordított, s a főhős önsorsrontó választásaival ellentétben, vagy ha úgy tetszik, azokat éppenhogy kihangsúlyozandó, ez a dramaturgiai fogás igen szerencsésnek mondható.

Meghalt egy hajléktalan. Egészen dicstelen módon, meztelenre vetkőztetve, agyonfagyva egy budai padon. Így jár, aki ujjat húz a koldusmaffiával. Kinézetéről először a szűkszavú bonctermi jegyzőkönyv alapján kapunk képet: Az utcán töltött évek által szétrágcsált, nyomorult teste nemigen sokkolja a halvérű zsarukat, hatalmas hímtagja viszont viccelődésre készteti a rendőrorvost, mielőtt betolná egy tepsibe.

A következő fejezetben még életben találjuk Vidra Zsoltot, sőt a csöves-hierarchia egy jóval magasabb fokán, a halála előtti évben ugyanis a Hármashatár környéki villák kertjeiben vállal apróbb munkákat. Arra még az első epizódból emlékszünk vissza, hogy hirtelen eltűnik a hegyről és összkomfortos fóliakalyibáját is maga mögött hagyva leköltözik a városba, most pedig megértjük távozásának okát is: a közelben lakó simlis milliomos megetet vele hetven deka száraz kutyatápot, hogy megtudja, nem romlott-e a méregdrága eledel. Embert ennél nagyobb megaláztatás aligha érhet. A csavargó nagyon megbetegszik, és méltósága utolsó morzsáit zsebre vágva elkotródik a környékről.

A harmadik fejezetben váratlanul felsejlik Vidra múltjának egy emlékezetes, már-már idilli jelenete, s a regény hirtelen felkelti játékösztönünket: az író okosan épp annyi támpontot ad az előzmények megfejtéséhez, amiből ki is találhatjuk, meg nem is, Vidra rosszsorsának – no meg rossz természetének – éppen melyik démona tereli a soron következő végzetes döntés, a szerencsétlenebb út irányába. Merthogy hősünk igazi lumpenproletár, ráadásul nagyravágyó, önérzetes lumpenproletár. A rendszerváltás idején az ilyenekből vagy újgazdag csirkefogó vagy hajléktalan lett.

A könyv közepe táján tisztán látjuk, hogy Vidra már a parti legelején vesztes kártyákat húzott, hogy a történelem átnyúlik a feje fölött. A szemlélő lépéselőnyben van a szereplőkhöz képest, s az eleve elrendeltetés ideája egy lehetséges értelmezési ösvény. Kerékgyártó azonban nem kívánja „előrágni” regénye üzenetét, s még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán az olvasó orrára akarna kötni valamilyen szublimált bölcsességet. Ez itt egy vesztes élet krónikája, mely történetesen visszafelé elmesélve működik a legkijózanítóbban.

A regénynek felolvasószínházi megjelenése nagyon hamar lett, s a Katonában Bán János főszereplésével évekig ment sikerrel a Rükverc színpadi változata. Ez pedig nem csupán a fonák dramaturgiának köszönhető, hanem annak is, hogy a szerző láttató képessége páratlan: a kerti asztalnál műanyag tálból barna kutyatápot ropogtató hajléktalan, a pacsuliszagú, hirig éjszakai portás, a feleségétől szabadulni vágyó balfácán férj, a katonatársa kínhalálát végigasszisztáló baka vagy a karácsonykor beszélőre buszozó, máris rosszhiszemű és embergyűlölő kisfiú képében felbukkanó Vidra stációi mély nyomot hagynak az olvasóban. A Rükverc mégsem válik tanmesévé, az ügyesen alkalmazott retróelemek és politikai referenciák révén sokkal inkább olvasható az elmúlt hatvan év történelmi áttekintéseként – békaperspektívából.

Kerékgyártó István a gazdasági életből érkezett az irodalomba. Vagyonos ember, aki mégsem fektetett soha egy fillért sem saját műveinek promotálásába, így nevével és könyvborítóival nem találkozhatunk óriásplakátokon vagy szupertrendi Facebook-reklámokban. Az irodalom önfenntartó képességébe vetett bizalmának meg is lett a jutalma: ma Magyarországon alig maroknyian olvassák zseniális életművész-regényét, a Trüffel Milánt, a Rendszerváltó című privatizációs rémhistóriáját vagy éppen a szívmelengető Makkászt. Pedig pompás tollú barátom korszakos jelentőségű irodalmár, még ha nem is az a melldöngetős fajta. Hej, Pista bátyám, egyszer azért fel kellene venni azt a pink bőrtangát, és a Nagykörúton hátrafelé araszolva, a kötetet lengetve kukorékolni, hogy rükverc, rükverc… Akkor talán nem csak e könyvajánló olvasói vennék a kezükbe, raknák a fülükbe a 2010-es évek egyik legfontosabb szövegét.

Iván Péter

Braille rövidírás (44): 4 kötet
Hangoskönyv időtartam: 8 óra 7 perc
Felolvassa: Tóth Barnabás

„A legnagyobb problémát persze az első regényem okozta, a Sorstalanság – nyilatkozta egyszer még a világhír előtt Kertész Imre (1929-2016) – Azzal kellett szembesülnöm, hogy sokan megírták már, amelyek között nagyon sok rossz változat volt, és egy-két jó. De a lényeg az volt, hogy nem szabad azonosulni. Jól kellett ismerni a nyelv határait. Nagyon világosan kellett tudni azt, hogy az, aki itten beszél, egy regényfigura, akinek nyelve van, nem hús-vér valóság. És ahogy hús-vér valósággá próbáljuk tenni, elfuserálódik az egész.”

2001 őszén szóltak a hangoskönyvtáros hölgyek a pult mögött, hogy elkészült az új Tóth Barnabás-felolvasás, szerintük érdekes. Haza is vittem a kazettásdobozt, és egész hétvégén ezt a végig bizsergető szellemi készenlétben tartó holokausztregényt hallgattam. Így aztán egy évre rá, amikor az ország egy emberként hördült fel: „- Ki a fene az a Kertész Imre?” s kisvártatva megindult a Berlinben élő szerző felé hungarikumunk, a villámokat lövellő rózsaszín felhő, a rosszhiszeműségből és féktelen ajnározásból összelehelt mérgező kis pamacs, én már kétszer is bejártam, megszerettem a regény gondolati- és szöveglabirintusait.

Miért jó könyv a „Sorstalanság?” Mert úgy ráz meg, hogy a pátosznak, fennköltségnek, bármiféle együttérzésre való késztetésnek nyoma sincs a regényben. Elsődleges olvasói élményem a felismerés, ráeszmélés, meg valami megmagyarázhatatlan öröm. Tökéletes választásnak találom, hogy olyan kiskamasz narrátor vezet végig a náci haláltáborokon, akinek érzelmi visszafogottságát és keretes gondolkodását egy mai mindentudó pszichológus okvetlenül ellátná az aspergeroid, hovatovább autisztikus címkével.

Köves Gyuri útja során, a haláltáborokban és hazafelé mindvégig elemez, megfigyel, magyarázatokat keres, s lassan, nagyon lassan el is jut a belénevelt és biztonságot nyújtó panelektől, ideológiai sémáktól egy újfajta logikáig, mely értelmet tud adni az értelmetlenségnek, sőt végsősoron tökéletes evidenciaként interpretálja a történteket: a regény leggyakrabban előforduló töltelékszava lesz végül ez a mindenre rátelepedő „természetesen”.

Másrészt Primo Levi hangoskönyvtárunkban is megtalálható remekművén, az „Akik odavesztek és akik megmenekültek” című holokauszt-memoáron kívül a „Sorstalanság” az egyetlen könyv, ahol az olvasó időnként kénytelen felkacagni a minden bekezdésből kikacsintó vérbeli zsidó humor hallatán, mely zseniálisan karikíroz, bagatellizál tragikus elemeket, s ha kell, nagyít ormótlanra gesztusokat, fintorokat.

De végsősoron mégiscsak a fáradságosan kikotyvasztott, régi líceumi fogalmazásokra emlékeztető, fura mondatszerkezetekkel operáló pedáns kertésznyelv az, ami működteti ezt a tizenhárom éven át írt regényt. Ez a nyelv, mely egyéb híján egyetlen kapaszkodója Köves Gyurinak, s egy darabig éppenséggel kerékkötője is eszmélésének, ez a soha többé meg nem ismételhető sorstalanság-idióma, mely legtöbbször úgy hangzik, mintha németből fordították volna valami kacifántos, alternatív magyarra. Ez a páratlan nyelvi közeg az, ami miatt érdemes a pontírásos változatot is tanulmányozni, hisz a regény minden lapján egymást követik a megfejtendő, utánagondolást igénylő mondatok – bár az sem tesz rossz lóra, aki Tóth Barnabás fiatalos, csupa lélek felolvasását tölti le.

Iván Péter

Időtartam: 31 óra
Felolvassa: Michaletzky Krisztina

Legbelső félelmeinket jellemzően nem egy-egy hullafoltos zombi vagy gennyes, mocorgó dudorokkal teli földönkívüli testesíti meg, bár őbelőlük is sok mászkál ebben a kiváló novelláskötetben. Náluk sokkal idegborzolóbb lehet a globális demencia gondolata vagy az, ha szeretett otthonunk lassan űrhajóvá változik. De olykor egy telefonban hallott jajkiáltással vagy egy túl élénknek ható régi emlékkel is nehéz dűlőre jutnunk.

Mindenki emlékszik azokra a fickókra a táborban, akik éjfél után horrorhistóriákkal szórakoztatják az egybegyűlteket. Persze ezeknek a hitványka előadásoknak főként az a célja, hogy egy rémült leányka a mesélő vállán keressen oltalmat, na és persze ott az a hatalom, a félelemkeltés ereje, amivel olyan sok botcsinálta mágus és nőcsábász élt, visszaélt már.

Stephen King korántsem csajozni akar, ő komolyan gondolja. Saját elmondása szerint terapeutikus céllal kezdett nyomasztó történeteket írni, és hamar kiderült, hogy megy ez neki, az első millió dolláros szerződés után pedig már nem volt megállás. Mondanám, hogy negyven év után a thrilleriparban abbahagyhatná, de legújabb könyve, a Billy Summers a kritika szerint éppen új alapokra helyezte a bérgyilkosrománc műfaját, és egyre több novellája, kisprózája kerül be modern amerikai szépírókat felvonultató antológiákba. Senki sem nagyon tagadja, hogy amit King csinál, az jobbára nívós irodalom, és hazánkban kifejezetten figyelt rá első kiadója, az Európa, hogy a legkiválóbb fordítók magyarítsák nagy klasszikusait, a Ragyogást, a Holtsávot vagy a Cujót. Persze neki is vannak mélypontjai, saját bevallása szerint például a Rémkoppantók genezisére egyáltalán nem emlékszik, azt a zűrzavaros izét alkohol- és drogfüggése tetőfokán fércelte össze. De tíz könyvéből legalább hat nagyon is olvasható. És nem tíz könyve van, hanem száztíz.

Novelláskötetekkel hétévente jelentkezik. Jó is, hogy időről időre egybeszerkeszti különböző folyóiratokban, exkluzív kiadványokban, (újabban fizetős online felületeken) megjelent kisprózáit. Egy-egy ilyen kötetet végigborzongva végképp megbizonyosodhat róla az olvasó, hogy King mindent tud: Danielle Steel-féle romantikát ugyan nem várhatunk tőle, de sci-fit, gengszteresdit, gótikus kísértethistóriát vagy elmélkedős amerikai klasszikust igen. Ma már képtelen lennék egy vaskos regényt elolvasni a mestertől, túláradó mesélőkedve éppen akkor untatja meg velem a locsifecsi narratívát, amikor már tényleg csak egy lélegzetnyire, azaz ötven-hatvan oldalra vagyunk a borzalmak örvényének peremétől, novellái viszont még belül vannak a bőbeszédűség tolerálható határain.

A „Rémálmok és lidércek” egy tetszhalott, vagy stílusosan zombi kisregénnyel indul: a „Dolan és a Cadillac” a szerző papírkosarából mászott elő tépetten, összegyűrve, gonoszul kacarászva. Kár lett volna erről a pompás műszaki háttérrel megírt sztoriról nem lefújni a port: minden gyerek játszik csapdásat a homokozóban vagy az oviban, s még mi felnőttek is élvezettel figyeljük, ahogy a darázs bemászik a mézes vízzel töltött sörösüvegbe, hogy ott fulladjon meg, hehehe. Ha pedig a grandiózus kelepce azt a célt szolgálja, hogy egy luxusautót s a benne terpeszkedő szuperbűnözőt csaljon lépre, aki történetesen pár éve megölte a főhős imádott feleségét, az ember szíve repes gyermeki örömében.

King még a legócskább, csontig rágott motívumokból is kihoz valami egészen érdekeset. Vicces, amikor a vámpírnagyapa elrabolt unokája védelmére kel, vagy ha egy vérszívó kisrepülővel portyázik. Mókás a rég elhunyt rocksztárokkal telizsúfolt kísértetváros vagy a földönkívüliek, akiket csak a bagósok képesek kiszúrni. Az viszont egyenesen mesteri, ahogy King egy olyan irgalmatlanul necces témából, mint a világméretű kukacos-rohadós-oszlós élőhalott-invázió, feminista hőskölteményt kerekít. Megcsinálja, s ugyanolyan zseniális Sherlock Holmes-paródiája is vagy az a kábító tükörjáték, melyet szerző és hőse űz az „Umney utolsó esete” című mulattató írásban.

Jaj, ez a Frankenstein-mosolyú, szemeit vastag lencséi mögött eszelősen meresztgető, hetvenen túl is lökött tinédzsernek kinéző King tudja, amit tud. Hiteles korrajzok, kicsit mindig túl szellemes dialógusok, két bekezdés után már tapintható, szagolható karakterek. És a fene egye meg, hogy folyton, folyton a gyerekeket szekálja: hol kaján rémufók költöznek beléjük, hol ők maguk a Gonosz hírnökei, hol hideg-rideg mostohaapjukat küldik egy űrutazásra. Legtöbbször mégis a viszontagságokon keresztül, esetleg nagyapjuk rejtélyes litániáját hallgatva egyszerűen csak… tanulják az életet.

Iván Péter

Időtartam: 11 óra 54 perc
A mű három verzióban érhető el, felolvassák: Bodor Tibor, Fekete Ernő és Sudár Annamária
Braille: 11 kötet (rövidírás)

Több mint egy évtizede, 2011. szeptember 9-én hunyt el Legeza Ilona. A debreceni születésű fiatal hölgy korán férjhez ment, húszéves volt, amikor fia megszületett. Eleinte könyvtárosként dolgozott, majd a harmincas éveiben elveszítette a látását, de hatalmas akaraterővel már a nyolcvanas években megtanult számítógéppel dolgozni. 1993-tól rövid összefoglaló könyvismertetőket írt az MVGYOSZ hangoskönyvtárában elérhető könyvekhez. 1998-ig 1600 könyvismertetőt készített el, majd ő szerkesztette a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) könyvismertetőinek adatbázisát is. Heti könyvajánlóink között mostantól egy-egy általa írt olyan ismertetőt is megjelenítünk, amely mű Braille-ben és hangoskönyvként is elérhető az MVGYOSZ könyvtáraiban. Elsőként Gárdonyi Géza nagy klasszikusát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Gárdonyi egyik legnépszerűbb történelmi regénye, színes, ősi világot elevenít meg: a népvándorlás korának izgalmas, sorsdöntő fejezetét, Attila – hun királynak – mindent elsöprő uralmát és hirtelen halálát. Egy fiatal görög rabszolga, Zéta, Attila közelébe sodródik és krónikási hűséggel meséli el élményeit, tapasztalatait a hunok táborában. Ő maga művelt, nagytudású ifjú, íródeákja Priszkosz rétornak, aki a császár követeként indul Konstantinápolyból a Tisza partjára, Attila udvarába. Zéta szerint rettenthetetlen, vad harcosok élnek a hunok földjén, de asszonyaik sem akármilyenek. Van köztük egy, aki különösen kedves neki. Tőle tanulja meg, hogy az embereknek csak az arca ismerhető meg, igazi lényük rejtett, láthatatlan. Zéta nevet, rangot, vagyont remélve indul még a katalaunumi ütközetbe is, hogy méltó lehessen a hun főúr lányához. De Emőke számára csak egy csillag ragyog: Attila – akit halálakor önként követ a sírba.

Gárdonyi hiteles történeti forrásokra támaszkodva, s széles körű történelmi tájékozottsággal írta meg regényét. A mű Függelékében közli az író a tárgykörre vonatkozó jegyzeteit is (Igazítások Attila történetén). Tóth Lászlónak a regény keletkezési körülményeit taglaló utószava egészíti ki a tizenkét éven felülieknek szánt nagy regényt.

Legeza Ilona

Forrás: https://legeza.oszk.hu/

Időtartam: 7 óra 10 perc

A Szent Péter esernyője Mikszáth Kálmán egyik leghíresebb műve, melyet 1895-ben adtak ki először, a könyvben szereplő illusztrációkat Neogrády Antal festőművész készítette. A kisregény töretlen népszerűségét mutatja, hogy az elmúlt 130 évben három filmfeldolgozást megért, számtalanszor állították színpadra, még rádiójáték is készült belőle. A regényt már az író életében tizennégy nyelvre fordították le. Az Amerikai Egyesült Államok 26. elnöke, Theodore Roosevelt közismert könyvbarát volt, az egyik kedvence „a legnagyobb palóc” kisregénye volt. Rajongását az érzékelteti a legjobban, hogy amikor exelnökként 1910-ben hazánkba látogatott, úgy szervezte meg az utazást, hogy kifejezhesse nagyrabecsülését a szerzőnek. Az MVGYOSZ Hangoskönyvtárában két változat is elérhető a műből, választhatunk Benedek Miklós és Joó László felolvasása közül. A Klasszikusok a könyvespolcon sorozat második részeként ezt ajánljuk a hétre Legeza Ilona portfóliójából.

„A kisregény terjedelmű, harmatosan üde történet egyetlen, részletesen kidolgozott anekdota: az öreg Gregorics Pál, aki kivert, lenézett különcként hatalmas vagyont gyűjtött, ezt a vagyont szolgálójától született, rajongásig szeretett fiára kívánja hagyni, a törvényes örökösök kijátszásával.

A titkos és furfangos akció révén a vagyon egy esernyő nyelébe kerül, az esernyőt egy közönségesen Szent Péternek nézett, öreg zsidó ócskás, a kisded Bélyi Veronka bölcsője fölé feszíti, otthagyja. Csodaernyővé válik, pénzt, szerencsét, boldogságot áraszt a kicsiny tót falura, és főleg annak plébánosára, Veronka bátyjára. Mire az igazi örökös nyomára jut, addigra régi nyelét (amelyben a vagyon rejtezik) kicserélik, az ifjú ügyvéd azonban már nem is bánja: beleszeretett Veronkába, vele lesz boldog, nem a pénzzel.

Keveset, szinte semmit sem sejtet a mű szépségéből ennek az anekdotának kerekdedsége, poentírozott, happy end-re kihegyezett menete. A mű szépségét – első szinten – idilljei adják. Remekül megformált, csodálatos költőiséggel előadott és szimbolikus sugárzásúvá alakított tájképek, falusi rajzolatok, amelyek mintegy keretként fogják körül a bűbájos Veronika alakját. Ez az idill elsősorban attól nyeri ragyogását, hogy – bár szinte észrevétlenül – végig és alapjaiban aláaknázott, tragédiák, embertelen nyomor, félelmetesen babonás világ, a legrosszabb emberi szenvedélyek veszik körül, járják át meg át. Pazar poétikai varázslattal teszi humorossá, kedvessé, derűssé mindezt Mikszáth, de eltüntetni, kiiktatni éppen nem szándékolja. Csaknem a tudatküszöb alatt, de ezek a rémek kísértik a “mesét”, adnak sajátos villódzást, lírai törékenységet a történetnek.”

Legeza Ilona
Forrás: https://legeza.oszk.hu/

Játékidő: 16 óra 58 perc
Felolvassa: Gulyás Adrienn

A három évnyi frenetikus munka eredményeként született Harcom-sorozat hat vaskos kötete mély alkotói és magánéleti válságból emelte szerzőjüket a világhír hátára. A könyveladási statisztikák alapján minden tizedik norvég ember otthonában akad legalább egy kötet a végtelen önéletrajzi munkából! Kolumnistánk is bemerészkedett a Knausgårdi fikcióba, s kissé összegyűrve tért vissza onnan.

Egy kis matek: a 68-as születésű Knausgård 41 évesen kezdte el önéletrajzi regényfolyamát, és három éven belül egyben volt a 3500 oldal. Knausgård egy ízben eldicsekedett vele, hogy a hatodik kötet 50 oldal/nap sebességgel íródott. De nem ez a legaggasztóbb, bár a helyenként igen rossz minőségű prózáért eleinte én is az igen szöveghű fordítót, Petrikovics Editet okoltam. A legszörnyűbb rémkép az, hogy a búsképű norvég hatvanévesen, sőt – ha erőt ád neki Odin – akár a nyolcadik ikszen túl is nekiállhat még hat-hat kötetnyi autofikciónak.

Persze ez csak vicc, az évszázad harmincas-negyvenes éveinek Proustja már nem Knausgård lesz, hanem egy 2001-ben született ex-partidrogfüggő sevillai irodalomtanár, esetleg egy sztájlisztból íróvá züllött meleg osztrák képzőművész vagy éppenséggel egy jelenleg is frontszolgálatot teljesítő ukrán értelmiségi. Ahogy pedig Proust belle époque nosztalgiázásához, az ő cybereurópai emlékeikhez sem fogok tudni kapcsolódni. Ha már önéletrajzi folyam, a busafejű norvég műve az egyetlen esélyem, hogy közös hullámhosszon vibráljak vele.

Mondjuk nem nagyon van hozzá kedvem. Eleinte szórakoztat az északi egzotikum, a családi hókotrók, a se íze se bűze norvég társas élet, a kristályhidegben öngyújtóval vagy foggal felbontott sörösüvegek, Proust madeleine-jét is kiválóan helyettesíti a lutefisk, azaz lúgozott tőkehal, de hamar elegem lesz a lapos stílusból és a könnyes-melldöngetős önboncolgatásból. Mindezt pediglen egy olyan ember tollából, akivel körülbelül két percen belül kifogynánk a témákból, aki számára „az étkezés, a meghittség, a közelség csak szükséges rossz.”

Sok olvasó – és felolvasó! – határozottan állítja, hogy az első pár száz oldal után különös transzba estek, és a trehányul egymásra hányt emlékfoszlányokból kidugja arcát a regény. Méghozzá micsoda regény! Korunk hőse, a kételyektől tépázott, önértékelési zavarokkal élő átlagember hatkötetes élethimnusza. Én viszont úgy érzem, nem különösebben rafinált csapdába próbálnak becsalogatni. Az író, akiről már az ötvenedik oldalon megtudjuk, merre görbül méretes fütyülője, állítólag azért írta az első kötetet, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon szörnyűséges apja emlékével. Később azt nyilatkozza, hogy ez egyáltalán nem sikerült neki. Az önterápiás kitárulkozás során mit sem sejtő olvasóira zúdítja összes kamaszkori gátlását, sérelmét, összes balul sikerült bulizása és randija krónikáját, miközben zavaros esztétikai, filozófiai és művészettörténeti fejtegetésekbe bonyolódik, sűrűn emlegetve teljesen ismeretlen skandináv írókat, festőket, rockegyütteseket. Úgy fest, élete minden cigijére, minden doboz sörére emlékszik, sokszor gyötrelmesen részletes bontásban idézi fel egy-egy vonatút, esti séta vagy beszélgetés másodperceit, máskor viszont elismeri, hogy rettenetesen rövid az esze, hogy mindig is képtelen volt felidézni, mit mesélt neki egy-egy embertársa. Minden családtagját, ismerősét nevén nevez, ezzel kitéve őket a sajtó zaklatásának, magát pedig máig tartó jogi következményeknek. Úgy érzem, végig manipulál, provokál, hadovál, mindenáron hatást akar kelteni, ha máshogy nem megy, szövegelése mennyiségével. Rámtelepszik, nagykanállal tömi a számba csüggeteg és érdektelen élete fiktív és valós részleteit.

Nagyon megkapó Knausgård természetközeli látásmódja, tájleírásai, az állat- és növényvilágból vett hasonlatai, és azt is el kell ismerni, hogy a kötet az apa halálakor elvégzendő teendők kezdetével lassan, döcögősen beindul, valamiféle formát kap, s a narrátor folyamatos zokogásrohamaitól eltekintve egészen karakteres, hiteles próza kerekedik ki belőle. De sajnos ekkorra már teljesen elidegenedtem ettől a becsvágyó norvég grafomántól, egyre sűrűbben tekintgetek a lejátszó számlálójára. Még tíz perc, még kettő, már csak egy. Értékelem a könyvet és a felolvasást, majd villámgyorsan törlöm a letöltést az alkalmazásból.

Akinek gusztust csinált ez a könyvajánló a további kötetekhez, jól teszi, ha gyakran figyeli az újonnan felkerült könyvek listáját: remek felolvasók vállalkoztak a „Szerelem”, a „Játék”, az „Élet”, az „Álmok” és a „Harcaim” meghangosítására. Csupa nő. Ha ezt Knausgård tudná, valószínűleg elégedett mosoly futna át farönkből vájt arcán. Aztán megvonná a vállát. Hát persze, hogy minden róla szól.

Kiírtam magamnak egy idézetet a könyvből. „Az ember túl keveset tud, és az sem létezik. Túlságosan sokat tud, és az sem létezik. Írni annyit tesz, mint kihúzni a létezőt annak az árnyékából, amit tudunk. Az írás erről szól. Nem arról, ami ott történik, nem arról, ami ott zajlik, hanem magáról az ottról. Az ott az írás helye és célja. De hogyan jutunk el oda?”

Oké, ez megfontolandó, de én akkor is végeztem az íróval. Felszabadító, hogy nem kell vele tartanom céltalan stockholmi bolyongásain, nem kell többé asszisztálnom ügyetlen kapcsolatfelvételeihez, nem leszek tanúja apai, férji, alkotói kudarcainak, nem figyelem harcát az alkohollal. Nem lesz itt több főtt lepényhal, fjordok meredélyén gubbasztó sirály, éjféli rákhalászat, fagyott levélkupacok szórakozott rugdosása, sok-sok cigi a sarkköri alkonyatban. Illetve… Halló! Hölgyeim! Várjanak meg! Jövööööök!

Iván Péter

Időtartam: 9 óra 25 perc
Felolvassa: Tóth Barnabás

A magyar származású Arthur Koestler (1905-1983) kulcsregénye Sztálin nagy tisztogatásának kiábrándult standupja. Rubasov, a volt háborús hős, agitátor és végrehajtó, börtöncellája magányában és kihallgatói lámpáinak vakító fényében vet számot lelkiismeretével és illúzióival ebben a nagyon zárt, levegőtlen remekműben.

Istenuccse, nem akartam én újraolvasni ezt a regényt. Az egyetem alatt találkoztam vele először, szájbarágósnak, fullasztónak és nehézkesnek találtam, nem fogott meg. Ám tavaly év végén megkeresett Tóth Barnabás. A 2022-es jól sikerült „Szkafander és pillangó” felolvasás után most újra szívesen mikrofon elé ülne. Van itt egy megbízás, egy adaptáció, neki pedig a hiteles forgatókönyv megírásához be kell járnia a megfilmesítendő mű minden zegét-zugát. Ez Barnabás szerint akkor sikerülhet leginkább, ha nem csak olvassa, hanem élő szóba is önti, fennhangon dramatizálja a szöveget. Ezt fogja tenni, de hogy nyoma maradjon a zsigeri ismerkedésnek, minden alkalommal bekapcsolja telefonján a felvételt. Vállalom a technikai utómunkát, ahogy a Baubi-memoárnál?

Nekem Tóth Barnabást vágni akkora élmény, mintha ő mondjuk Sophie Marceau-val forgatna. Ugyan Koestler regénye már két változatban, Bodor Tibor és Rátóti Zoltán előadásában is megtalálható a hangoskönyvtárban, de varietas delectat-alapon igen, vágjunk csak bele. Felvétel indul!

Így hát huszonöt év után kénytelen-kelletlen csak újraolvastam Koestler börtönregényét. És a nyersfájlokkal foglalatoskodva végig azon tűnődtem, tulajdonképpen mi nem tetszik benne. Az biztos, hogy Bart István fordítása meglepően suta, szóhasználata ódon, szerkezetei gyakran magyartalanok. De a sztori rendben van, dramaturgiája és jellemábrázolása kifejezetten erős és eredeti. A kalandos életű szerző hónapokig várt saját kivégzésére Franco börtönében, cellatapasztalatai olyan hitelesen költöztek át ebbe az „egyemberes” regénybe, hogy az olvasó orrát megcsapja a dohszag. Ahogy Rubasov rója zárkája pár négyzetméterét, úgy araszolunk mi is a fogoly fejében, hol időben és térben hatalmas távolságokat befogó, hol saját legtriviálisabb testi működéseit analizáló gondolataiba ütközve. Igen érzékletes, ahogy az egykori népbiztos fogfájásának stációit, cipője talpának vékonyodását, küblije bűzeinek változatos áramlatait magasröptű hatalomfilozófiai fejtegetéseibe keverve tántorog külvilág és lelki élet, szellemi és fizikális ingadozások között.

A „Sötétség délben” azonban mégiscsak programregény, melyben Koestler irodalmi eszközökkel deklarálja szakítását a kommunizmussal. Egy koncepciós per előkészületeinek vagyunk itt fültanúi, de Rubasov mozgalmi múltjának szomorú és piszkos részletei is feltárulnak előttünk. És ezek rendkívüli passzusok. Ami 98-ban ugyanúgy bőszített, ingerelt, lehangolt, mint idén, az csupán a szerző Rubasov és vallatói szájába adott vádirata az ideológiákkal kikövezett önkényuralom ellen. Igenis bőszít az avítt üzenet, amelyet egy értelmesebb finn nyolcadikos álmából felköltve is felmondana. Ingerel, hogy a regény nemhogy nyugdíjba menne végre, de napról napra aktuálisabb. Lehangol, hogy előreláthatólag az elkövetkezendő száz évben sem tanuljuk meg Rubasov leckéjét. Piszok jó egy könyv ez, na.

Oké, megfogott. De legfőképpen az fogott meg benne, ahogy kifejtette hatását egy irodalmilag olyan érzékeny előadóra, mint Tóth Barnabás. Egyértelmű, hogy a színész-rendező elsősorban saját magának olvassa a szöveget, csak történetesen be van kapcsolva telefonja hangfelvevője. Mi itt kibicek vagyunk. Elbűvölve hallgatom, ahogy ez a férfi, aki életének legnagyobb részét igényes szövegek közt töltötte, újra viszonyt létesít egy regénnyel, ahogy hangot keres a szereplőknek, egy-egy gondolatmenet végén megáll, eltöpreng, majd újra belemerül a textúrába, és közben kicsit oda nem illőnek is érzem kíváncsi fülemet ebben az intim párbeszédben. Próbálom fogyaszthatóvá alakítani a fájlokat, félperces szüneteket kurtítok, hatalmas levegővételeket és ritka bakikat vágok ki, igyekszem lendületben tartani a felolvasást. Jutalomjáték.

Kis technikusi hommage: bent hagyok egy bodortiboros kortyolást és a vizespohár csendülését, ahogy Barnabás ivás után lecsapja a könyv mellé. Amúgy is sok a hasonlóság két legendás hangunk között: ugyanaz a „prózaöröm”, ugyanaz a belefeledkezés, stiláris empátia. És ahogy hangoskönyvtárunk névadója, sajnos Barna is hajlamos a lap csücskét sodorgatni, amikor az oldal alján jár…

A forgatókönyvből nem lett semmi, a brit rendező végül egy hollywoodi arcot bízott meg a melóval. Na ezt a filmet sem nézem meg. Viszont Barnabás hamarosan újra mikrofon elé ül. Hiszen hangoskönyvek nélkül nem élet az élet.

Iván Péter

Kosztolányi Dezső (1885-1936) műveit a mai napig kiadják, kommentálják, újraértelmezik, újra felfedezik. Sőt időnként előkerülnek olyan írásai is, amelyek nyomtatásban legutoljára száz éve láttak napvilágot. Heti könyvajánlónkban Kosztolányi zsenije csillan meg egy réges-régi hangoskönyv fájljaiban, egy ismeretlen kincsekkel teli antológia szövegeiben és egy izgalmas podcast epizódjaiban is.

Édes Anna (1923)
Játékidő: 8 óra 15 perc
Felolvassa: Bereznay Éva

Soha nem értettem, mi is volt a regény végén a kettős gyilkosság mozgatórugója. Pedig legalább ötször olvastam az Édes Annát. A cselédlány jelleméhez jobban illett volna, hogy gyufát igyon, apácának álljon vagy feleségül menjen egy szabadnapos bakához. A véres bűntett zavarba hozott, valami titokra gyanakodtam, amit csak a beavatottak és a magyartanárok értenek. Aztán elolvastam Háy János „Kik vagytok ti?” című irodalmi ördögűzőjét, és egészen megnyugodtam. Ugyanis Háy sem érti. Kosztolányi valószínűleg az akkortájt divatos pszichologizáló áramlatoktól megigézve faragott gyilkost a megalázott, tudatlan szolgálóból. A remekmű megtörtént eseten alapul, a lírai magyarázat szegény életunt Vizyék lemészárlására mégsem elegendő. De az „Édes Anna” a narratív petárda ellenére is egyike marad a hazai lélekábrázoló próza legélvezetesebb darabjainak.
Igen, Kútvölgyi Erzsébet talán búgóbb hangon olvassa fel a regényt, de a két felvétel közt negyven perc különbség van a Bereznay-féle változat javára, pedig a két hölgy azonos tempóban olvas. Én a saját portékánkat választanám, az egészen biztosan nem csonka kiadás…

Csodát nekem – Karácsonyi prózák és versek (2020)
Játékidő: 7 óra
Felolvassa: Mach András

A megannyi kiadatlan novellával, tárcával teli exkluzív kötet nemcsak az ünnepre, hanem a lassan magunk mögött hagyott hosszú, hideg hónapokra is felkészíthette a hallgatót. Ugyan 2023 telén lényegesen kevesebb hó fedte a pesti utcákat, mint egy évszázaddal előtte, de Kosztolányi időtlen, csodaszép búbánata valahogy passzolt ehhez a fűtetlen, sötét, mostoha évszakhoz. Jó volt újra hallani a szerző által legnagyobb becsben tartott alkotását, a Szegény kisgyermek panaszai-ciklust is, noha a karácsonyinak csak igen nagy jóindulattal nevezhető szerepversek ebbe az antológiába történő beválogatását inkább helykitöltésnek éreztem. Az egyik legvarázslatosabb Kosztolányi-vers, a „Téli alkony” viszont valahogy kimaradt a gyűjtésből. A jó pár ismeretlen írás azonban kárpótol a hiányért. No meg Mach András szívemnek annyira kedves mondatvégi té hangzói…

Simonyi Balázs szerk.: Alakok podcast (2022)
Játékidő: 23 óra 45 perc

A tavalyi év legambíciózusabb irodalmi vállalkozása egyértelműen Kosztolányi 1929-es riportkötete, a „Bölcsőtől a koporsóig” podcast formában történő felturbózása volt. A minden lében kanál Desiré nem konkrét személyeket, hanem embertípusokat rajzolt körbe találó kis portréiban, s a várost működtető kishivatalnokok, szakik és közemberek mellett meginterjúvolta saját felmenőit, Pesten élő külhoniakat, de még egy Peti nevű babácskát is. Persze zömmel férfiembereket, de azért be-bekacsint a tablóba egy-egy színésznő, telefonoskisasszony vagy bába is.

A rendkívül szimpatikus orgánumú színész-filmrendező Simonyi 33 epizódból álló podcast-sorozatának állandó vendége, Saly Noémi irodalom- és Pesttörténész frappáns felvezetései révén a mai hallgató is könnyűszerrel eligazodhat fővárosunk száz évvel ezelőtti prominens figurái, helyszínei és fogalmai között, de a budapestológus azóta kihalt mesterségek, mint a handlé, a kutyapecér vagy a hintáslegény munkakörét is ismerteti velünk. A remek színészek előadásában hallható, néhol már magánszámnak is beillő interjúk után pedig rendszerint a magyar hang is kilép a szerepből, hogy megossza velünk a szöveghez kapcsolódó személyes emlékeit, benyomásait.

A rádióshow kedvéért mikrofon elé állt Molnár Piroska, Kovács Patrícia, Scherer Péter, Thuróczy Szabolcs, Csuja Imre, Kálid Artúr, Epres Attila, Tóth Barnabás és tízéves kisfia, cameót kapott többek között Nádasdy Ádám és Varga Livius. A legeslegérdekesebb azonban az, hogy a Pesten élő idegenajkúak szövegeit magyarul jól beszélő külföldiekkel olvastatja fel a kreatív szerkesztő, amitől hátborzongatóan vicces és hiteles lesz az adott monológ.

Simonyi Balázs a kétezres években felolvasóként a könyvtár stúdiójában is megfordult, most örömmel adta át nekünk produkciója hanganyagát. A műsor látó érdeklődők számára is teljes terjedelmében elérhető az ingyenes Podpad alkalmazáson keresztül.

Iván Péter

Az 1964 óta megjelenő irodalmi antológia az adott év hazai novellaterméséből válogat össze egy-egy elegáns kötetre való kisprózát. Az idei Körkép a Magvető Kiadó jóvoltából ugyanaznap válik elérhetővé a könyvesboltokban és hallgatóink számára hangos változatban a Bodor Tibor Hangoskönyvtár online felületein.

A Körkép antológia az elmúlt hatvan év során intézménnyé nemesedett, ahová bekerülni minden írónak valódi megtiszteltetés – falai között mégis mindmáig szabadon jár a friss levegő. A sorozat célja, hogy betekintést nyújtson az adott év nyomtatott és online művészeti folyóiratokban megjelentkisprózájába, bemutassa a kurrens irodalmi tendenciákat, látleletet vegyen fel a hazai írók aktuális lelkiállapotáról, téma- és stílusvilágáról. Az antológia az elmúlt évtizedekben számos olyan pályakezdő szerzőre irányította rá az irodalombarátok figyelmét, akik később elismert alkotókká váltak, de a magyar próza mindenkori „sztárszerzői” is helyet kapnak a körkép oldalain, Örkény Istvántól Szabó Magdán át Tóth Krisztináig.

A Magvető Kiadó kedves gesztusként jóval a kötet megjelenése előtt eljuttatta hozzánk a Körkép 2024 elektronikus kéziratát, így lehetővé vált, hogy az antológia hangoskönyvként ugyanakkor váljon elérhetővé hallgatóink számára, amikor a nyomtatott példányok megérkeznek a könyvesboltokba. A 2024-es válogatás 37 novellája két önkéntes felolvasó, Király Ildikó és Fodor Géza értő tolmácsolásában hallható.

Szegő János szerkesztő az idei Körképbe sok elsőkönyves vagy önálló kötetet még nem jegyző fiatal irodalmárt „engedett be”, de a legismertebb szerzők – Benedek Szabolcs, Dragomán György, Harag Anita, Kiss Noémi, Szvoren Edina – szintén friss hangú darabokkal képviseltetik magukat az antológiában. Találunk itt balladai elemekkel gazdagítottelbeszéléseket, stílusos retró sztorikat, fájdalmasan jól sikerült közéleti szatírákat, s pár izgalmasan kísérletező szövegkompozíció mellett persze hangot kapnak a mai közép- és főiskolások párválasztási, életkezdési problémái, valamint a harmincas-negyvenes korosztályt érintő helyzetek is: emigráció, szakmai és családi krízisek, az énkép válsága.

Különösen megkapó a friss Körkép jó néhány novellájának idősábrázolása, ám a gyerekszemszögből narrált történetek sem sablonosak; a kötet egyik rövid írásából pedig arra is ráébredhet az olvasó, hogy a mérnöki precizitással dokumentált körömpiszkálás időnként képes magasfokú irodalmi élményt nyújtani.

Aki végigolvassa a legújabb Körképet, (akár a „minden napra egy novella”-metódust követve, akár gyors tempóban átpörgetve a szövegeket) egészen biztosan talál az antológiában jónéhány történetet, melyek hosszú ideig, akár jövő nyárig vele maradnak. Utána pedig máris itt a hangos Körkép 2025: szándékaink szerint ugyancsak a síkírásos kötet megjelenésével egyidőben!

Iván Péter

Játékidő: 4 óra 10 perc
Felolvassák: Kálid Artúr, Kulka János, Ráckevei Anna

Milyennek látta a sarki vak koldust a kávéházi asztala felé siető Kosztolányi? Vajon Kaffka Margit saját élettragédiájának visszatükröződésén kívül mást is kiérzett a vak szomszédasszony sorsából? És Karinthy számára csupán írói alapanyag volt a vendéglőben gunyorosan szemügyre vett hunyori, nagy hangon okoskodó, szenvtelen arcú társaság? A „Mélységek fölött” hátborzongató, ám mélyen elgondolkodtató időutazásra hív bennünket a múlt század első évtizedeibe, ahol a legnagyobb magyar tollforgató is viszolygó szánalommal nézett a fogyatékos emberekre, és ezt nem volt rest megírni.

Cybervak vagyok: fecseg a telefonom és a laptopom; pontírásban, digitálisan, hangoskönyvként bármilyen szöveghez hozzájutok; mobilapplikációk segítenek, hogy megtaláljak egy házszámot vagy a hűtőben a kedvenc sörömet. Időnként órákra el tudom felejteni, hogy nem látok.

A „Mélységek fölött” antológia hideg zuhanyként ért. Persze tudtam, milyen elbánásban részesült összes nőnemű, illetve idős, beteg, nincstelen vagy fogyatékos embertársunk a Horthy-korszakban, (a novellák zöme ide datálható) az azonban kijózanító volt, hogy a szellem embere, az érző lelkű irodalmár sem tudott túltekinteni a kopott sztereotípiákon.

A képlet pofonegyszerű. Ha látás nélkül születik a gyermek, mindenképpen intézetbe rekkentik, s az író elrévedt mosollyal lesi a vak gyerekek kacagtató csetlés-botlását, majd nyugtázza: lám-lám, milyen jól elvannak egymással! Minek is őket rendes emberekkel összevegyíteni? Ha jómódú környezetben történik a látásvesztés, a vakot hermetikusan elzárják a külvilágtól, szobáját kipárnázzák, s még a cselédek is csak suttogva beszélnek róla, szégyellnivaló titok. Az alsóbb néposztályok vakjait kizavarják az utcára koldulni, vagy koloncként ott gubbasztanak a család nyakán kisstílű csínyek és szidalmak céltáblájaként. Az az alap, hogy a vaknak rossz, a látónak pedig már attól jó, hogy nem vak.

Végig tudtam, hogy illetéktelenül hallgatózom: ezek a novellák vakságról, de semmiképpen sem vakoknak íródtak. Akkortájt a látássérültek nem böngészték online a Nyugatot, kis világukban már az is esemény volt, ha egy-egy Jókai-regényt pontírással lemásoltak nekik az apácák. Szinte áthatolhatatlannak tetszik a fal a fogyatékosok és az „egészségesek” közt, s ez utóbbiak nemigen méltatták szóra az előbbieket. Ugyan miről is lehet beszélni egy vakkal? A boldog békeidők jelentős prózaírói halvány bűntudattal, de a korszellemet nagyon is átérezve aggatnak jelzőket a vakokra: nyomorult, korcs, szerencsétlen, boldogtalan, torzszülött, nyomorék. Tehették, hiszen ezek a vaskos szavak a nagypolitika és a kisemberek leghétköznapibb fordulatai voltak.

Ha vakokról beszél, ebben a remek antológiában minden író legjellemzőbb stílusértékeit hozza: Karinthy ezt is, ahogy összes többi témáját, bután gonosz kabarétréfaként árulja; szegény Kaffka Margit bátortalanul nyúl a tárgyhoz, s az utolsó pillanatban saját merészségétől megrettenve „halasztja meg” a már-már boldog vak asszonyt; Márai Sándor a kötet egyik legélvezetesebb írásában cinikus lényeglátással mesél az együttérzés határairól. A kötet leghumánusabb, leginkább empatikus szerzői, ki más, Szép Ernő és Kosztolányi Dezső: ők finom líraisággal ragadják meg az állapot festőiségét lélekkel teli, mégsem csöpögős szövegeikben. Nagyon érdekes még Bíró Lajos tárcanovellája, melyben egy látását visszanyert ifjú feleség hőköl hátra nem éppen mutatós családtagjaitól. Végsősoron mindegyik írás nagyon tanulságos, hiszen híven tükrözi kora, alkotója szellemiségét.

Jó kis század a miénk. Ugyan még mindig egy üvegbura vastag fala választ el bennünket a többiektől, s lemerült mobilunk vagy egy-egy „Kisanyám, mit bóklászol az úttest közepén? Jaj, elnézést, nem láttam, hogy vak!” bármikor fityiszt mutathat törékeny autonómiánknak, de visszanézve szédítő, mekkora mélységek fölött vertek nekünk hidakat az utóbbi évtizedek sok méltatlan helyzetet átélt látássérültjei, tiflopedagógusai, kisebb-nagyobb emancipátorai. Az elért eredményeket kevesellni, fitymálni lehet, de vakként visszavágyni a kilencszázas évek első felének magyar valóságába… legalábbis dőreség.

Iván Péter

Időtartam: 11 óra 26 perc
Felolvassa: Forgács Sára

Mit lehet kezdeni egy ablakpárkányunkon felejtett levágott felnőttfüllel? Lackfi János könyvének kamasz hőse nem a rendőrséget hívja, hanem szelfizik vele, beszél hozzá, kabalaként hordozza magával, s bár a testrész egy idő után kicsit már szaglani kezd, mégis betlehemi csillagnak bizonyul, mely Zalánt az önismeret rögös útján próbálja vezetgetni.

Röpke kis fejszámolás, a Levágott fülszövegének adatai alapján: 75 kötet, vers, próza, műfordítás; sok-sok dalszöveg, dráma, esszé, tárca; évi 150 fellépés; 17 év tanítás az egyetemen; hat gyerek, három unoka. Ha Lackfinak nincs legalább négy-öt klónja csak Budapesten, mai matekpéldánk végeredménye a következő: híg próza, sántikáló versek, a vécéülőkén megalkotott életmű.

Ha az ember Lackfit olvas, valóban térdig jár a gyaluforgácsban és kaparja torkát a fűrészpor, de az élmunkás szerző mentségére szolgáljon, hogy nem is a Parnasszus emelkedőin kutyagol, megelégszik a hétköznapiság átpoetizálásával, iskolai turnéin pedig annyi gyerkőc kobakjába cseni be az irodalmat, amennyibe csak győzi. És valahogy minden verse rejt legalább egyetlenegy olyan sort, ami miatt megbocsátható a másodosztályú töltőanyag.

A „Levágott fül” sem ötcsillagos iromány, már a címe sem áll jól. Dramaturgiája hektikus, időkezelése esetleges, helyenként fájóan túlírt. Persze lehet, hogy mindezzel Lackfi csupán a szereplői fejében uralkodó kellemes káoszt szerette volna érzékeltetni, csak túltolta. Egy mai pesti gimisnek azonban kevés ennél sokatmondóbb böngésznivalót tudnék hamarjában a kezébe adni. A könyv ugyanis minden szerkesztési ügyefogyottsága ellenére irtó friss és bátor kamaszizé, s ifjú olvasója akármelyik oldalán az őt leginkább foglalkoztató témákba botlik önkielégítéstől a cigányozáson és a kiscsajokat stírölő tanárbán át a buszok fogantyúiba kent takonyig. A könyv fiú narrátora, Zalán pedig a levágott fül utáni nyomozása és egyre vadabb kalandjai, vagy ha úgy tetszik, zalándokútja során szép kis bölcsességcsomagra tesz szert, még ha a regény végére tanácstalanabb is, mint a kezdetekor. Hiszen kamasz, egyem meg!

És akkor ott van Lili.

És Lili miatt érdemes igazán letölteni ezt a könyvet. Mert ez a kemókezelt, imádott anyukáját nemrégiben elvesztett, dühös és maróan cinikus vak lány úgy odamondogat a látóknak, hogy a fal adja a másikat. Aztán van, amelyik tanul belőle, van jócskán, aki személyes sértésnek veszi, a többség pedig menekül a buggyant, csibehajú kamaszlány közeléből is. Lili mindhalálig kijózanító egyértelműséggel fogalmazza meg a két világ, látó és nem látó átjárhatóságának lehetetlen mivoltát, s a maga nyers, brutális üzenetével lángpallosú szószólója lesz minden olyan látássérültnek, aki nap mint nap hősiesen áll ellen a kollektív elvárásnak, hogy önként és dalolva húzza magára a vak-skatulya egyszínű fedelét. Persze van itt némi misztikum, például amikor Lili azt állítja, a másik arcának termikus változásából képes következtetni beszélgetőtársa mimikájára, de talán hasznosabb – és mindenképpen mulatságosabb – ha a pozitív vak-sztereotípiák száma gyarapszik, mintsem a negatívaké. A kutyakiképző kap egy csillagos ötöst Lilitől, két régi-régi felolvasónk viszont tűéles tigriskarmokkal lett szétcincálva. Hihi, kíváncsi vagyok, hányan találják el, kikről is van szó…

A Lili-monológokat Zalán tévelygéseitől függetlenül is lehet olvasni, hiszen a két történet csak egy-egy mondattal kapcsolódik egymáshoz. Akár így, akár úgy, aki nyitott a nagyszájú kamaszreplikákra, az gyakran meg fogja állítani a lejátszást, nehogy a nagy kacagásban lemaradjon az egymást érő poénok valamelyikéről.

Iván Péter

Hangoskönyv, időtartam: 10 óra 55 perc
Felolvassa: Szüszer-Nagy Mónika

Az Ervin, aki felnőtt akart lenni

„Írni szenvedés. Hát még rosszat írni! Amikor a vad gyötrelmek, nekifeszülések, fogcsikorgatások után elkészült írás bandzsalítva rávigyorog az emberre. Mit, vigyorog?! Röhög! Ugye, nem erre gondoltál – mondja – , és zörgeti rissz-rossz mondatait, nyöszörögnek benne a helyüket nem lelő szavak.” (Lázár Ervin: Szárnyas emberem)

Tilinkóhangú könyvtárosnők és tubákszagú irodalmárok sokszor, sok helyen ajánlották figyelmembe Lázár Ervin (1936-2006) gyűjteményes kötetét. Korábban, olyan tíz éve, már eljutottam a negyedik novelláig, de valahogy azon már nem sikerült túllendülnöm. Most kicsit rosszat sejtve, mégis bizakodva kezdtem a hangoskönyvbe. A küzdelmes tíz óra után pedig itt egy komoly etikai kérdés: ajánlhat-e a világszínvonalú hírlevél heti könyvrovata olyan olvasnivalót a könyvtárlátogatók figyelmébe, amelyből magának a kolumnistának legfeljebb tucatnyi oldal tetszik?

Hát már hogyne ajánlhatna. Amit az egyik ciccegve, fészkelődve hallgat, az a másiknak értékes, szemléletformáló, esetleg életmegváltó leletnek bizonyulhat. Elárulom, hogy akad olyan irodalomkritikus, akinek kizárólag negatív véleményére adok, hiszen az általa lesajnált írások engem szinte minden esetben szíven ütnek. Hát kalandra fel!

A „Hét szeretőm” darabjai időrendben sorakoznak egymás után, így szépen kirajzolják egy kísérletező, hangját kereső, néhol bizony kora divatos szerzőit majmoló írópalánta rögös útját a magabiztos, mindenki számára ismerős nyelvig, erkölcsiségig és témakezelésig. Lázár elsődleges ihlető forrása alsó-rácegrespusztai, „rácpácegresi” gyerekkorából táplálkozik, s a visszavágyódást, a nagyvárosban elkutyulódott, keménykedő lakli, majd a kiábrándult fiatalember élményeit adja vissza a töredékes „Veréb a Jézus Szívében” nagynovella és a kicsit mozaikos, átéltségében is valahogy hiteltelen Illés Ézsaiás-ciklus.

A „Kőfalon túl” egyértelműen az örkényi nyomvonalon halad, a „Kuka” című írás pedig arról tanúskodik, hogy szerzőnk az akkori „nagymenők”, Kertész Ákos, Csurka közegét és nyelvezetét is kölcsönvette pár elbeszélés erejéig. A groteszk, a nyelvi keretek szétfeszítése már megfigyelhető, de ez teljes pompájában a Simf-novellákban érhető tetten: ez már igazi lázárervines hang és tematika. Ám ha ezen a ponton más fordulatot vett volna a szerző pályája, s valami komolykodó epigon-próza kedvéért mégis elfojtja a benne lakó gyereksereg zsivaját, a rácpácegresi uradalmi intéző kisfia valószínűleg csak irodalomtörténészek által jegyzett kismesterként, érdekes hangú, de nem jelentős szerzőként szivárgott volna el a köztudatból.

Ez a szakállas duhaj, a pesti presszók örökös lakója, akit Mészöly Miklós csak angyalnak nevezett, ízig-vérig gyerekíró. Szerzőtársai két kislánya és kisfia, s talán ő maga sem bánta, hogy olvasói nem egyetlen nagyregénye, az allegorikus „Fehér tigris” vagy a nagybetűs Irodalom asztalára lerakott egyéb szárnyaszegett próbálkozásai miatt ismerik és szeretik. Hisz mindnyájan a Négyszögletű Kerek Erdő és Árnika meg Bab Berci megalkotóját keressük a „Hét szeretőm” oldalain: ígérem, a végére meg is találjuk.

Iván Péter

Időtartam: 2 óra 30 perc
Felolvassa: Hidasi Zsolt

A 69-es születésű norvég Erlend Loe igencsak beágyazta magát hazája kulturális életébe. Forgatókönyveket ír, fordít, kisfilmeket, videóklipeket rendez, díszletet és jelmezt tervez, de sokan keresik kritikáit és gyerekkönyveit is, emellett minden regényének hangos változata az ő felolvasásában jelenik meg. Csak egyetlenegy műfajba nem mártotta még bele a lábát: verseket sosem írt…

A költők kemények. Jól tudják, hogy még kevésbé várhat rájuk világhír, globális ismertség, mint prózaíró kollégáikra. Közönségük jobbára az anyanyelvi beszélők egy igen szűk csoportjára korlátozódik, a versbarátok kihalófélben lévő pinduri kasztjára. No és persze a kritikusokéra, akik körmüket meresztgetve várják, hogy ízekre cincálhassanak egy-egy vékonyka, védtelen kis kötetet.

Nina Faber egy olyan Norvégiában lett költőnő, ahol az irodalmat újabban jól fűtött, skandináv design szerint megépített szentélyekben emelik az oltárra, s ha egy Knausgard (vagy történetesen egy Erlend Loe) menti legújabb regénye végső változatát gépe merevlemezén, egy héten belül negyven nyelvre lefordítva jelenik meg több tízezres példányszámban. A világ vigyázó szemeit Oslóra vetette.

Nina Faber már annak is örül, ha hónapszámra a könyvtár polcain porosodó kötetkéi közül néhanap kikölcsönöz valaki egyet. Ma azonban nagy nap van, hiszen legújabb, tizenkét év hallgatás után megkomponált verseskönyve debütál. Ez körülbelül az utolsó dobása, és ha nem jön be, a költőnő öblös kluttyanással fog eltűnni a vécében. Tartalékai nincsenek, egy sufniban lakik, és az a helyzet, hogy Európa egyik leggazdagabb városában, ahol zugpszichológusok, egyetemi lapszerkesztők és kultúrházi portások is lélegzetelállító nyugdíjjal vonulhatnak el jachtjukra vagy mediterrán nyaralójukba, ő lett az örök Csóró Vén Hippi Néni. Emellett nagyon úgy fest, hogy azt a komoly történelmi és társadalmi változásokban gazdag és mozgalmas időszakot, melyet Nina minden ízében átélt, nem az ő lírája hivatott a legérzékletesebben ábrázolni. De talán a „Boszporusz”, melyet egy török pasival túl hamar véget ért románca után írt a hotelablakból nap mint nap megbámult hídhoz, meghozza az oly sokáig elmaradt szakmai elismerést.

Nina Faber napja mégsem úgy alakul, ahogyan remélte. A könyvesboltban vélhetően a Boszporuszról megjelent negatív kritikák hatására lefújják esti bemutatóját. Nina pedig rettenetes dolgot művel a köntörfalazó üzletvezetővel. És ha már lendületben van, felkeresi a tejfölösszájú egyetemistát, aki a leggonoszabb és legbutább recenziót írta verseskötetéről, és olyan rettenetes, gyalázatos, vérfagyasztóan mulatságos dolgot művel vele, amire tényleg csak egy Loe-regényben képesek a szereplők. Este pedig, még mindig büntetlenül, a norvég líra fekete angyalaként ront be saját felolvasóestjére, s egy igen megrázó irodalmi performance végeztével a fülhallgatójából áradó balkáni zene életerős ritmusára táncikálva lejt Osló utcáin kötöttpályás végzete felé. Ám mint kiderül, Nina Fabertől még a halál is tart…

Loe sokadik regénye első szám harmadik személyben, pofonegyszerű stílusban íródott: ezek a kerek, pontos, naív mondatok és persze a lakonikus humor pompásan működtetik a szerző műveit, s bölcsen, baráti hangnemben értekezik a nagy témákról: a baljós kulturális paradigmaváltásról, az öregedésről, és arról a tényről, hogy a lírának, akár olyan csapnivaló, mint Nina Faberé, akár tündökletesen zseniális, láthatóan semmi helye nincs már a világban. Ó, jaj.

Iván Péter

Időtartam: 11 óra 5 perc
Felolvassa: Giba Zoltán

Kolumnistánk ezen a héten egy gyermekkori kedvencét olvasta újra. Vajon kiállta a negyven éve megjelent könyv az idő próbáját? Csak amennyire az „Alfa holdbázis” vagy a „Pirx kalandjai. A szerző ötletessége, mesélőkedve és a történetek minden esetben meglepő lezárása révén a „Nagy Kupola szégyene” most is élmény volt.

Kevesen tudnak túlnőni a saját árnyékukon. A sci-fiben különösen feltűnő, ha az író jövővízióját saját kora technológiai csúcseszközeivel rendezi be. Verne Gyulából évszázadonként alig néhány születik, azok meg mostanában inkább a Szilícium-völgyben ötletelnek. Lőrincz L. László tudományos-fantasztikus kisregényei úgy beleágyazódtak a nyolcvanas évekbe, mint cicalábnyomok a megszilárdult aszfaltba. Egy másnapos, borostás csillagpilóta űrhajója csempés fürdőszobájából kitámolyogva a padlószőnyegen alszik el, az űrállomás csöndjét telefoncsörgés töri meg, az érzelmeiket színes Tungsram-villanykörtékkel kifejező robotok pedig mind olyan mogorvák és kelletlenek, mintha egy-egy nyugdíjas üzemi portásra húztak volna pléhborítást.

A szerző háta mögött a kötet megjelenésekor már jelentős sci-fi múlt állt: az ország egyetlen tudományos-fantasztikus folyóirata, a Galaktika folyamatosan közölte írásait. A Nagy Kupola kisregényei azonban terjedelmüket tekintve túllépnek a havilap szabta határokon, s önálló kötetért kiáltottak

És milyen változatos, izgalmas kötet is lett ez! „A józan értelem széruma” egy túlhajszolt polgártárs szokásos történetének indul, s csak a legvégén derül ki, hogy az események itt nem civilizációk, bolygók vagy galaktikák, hanem egyenesen világegyetemek szintjén játszódnak le. A „Használhatatlanok” izgalmasan indul, a csattanó itt azonban pont ellenkező irányú: a főszereplő gyarmatosítói ambíciói a szocialista kontárság és rejtett munkanélküliség recéin csorbulnak ki. A gyűjtemény címadó írása a legerősebb, sőt megkockáztatom, hogy mindmáig egyike a hazai sci-fi novellatermés legjobbjainak, de csitt, itt aztán tényleg nem szabad lelőni a remek poént. Az „Aranygyapjú” pilótájának kalandozásai a görög mitológia hősei között sokszor unalmasak, de a végén váratlan és elgondolkodtató tanulság várja a türelmes olvasót. Kedvencem a „Furcsa pár”, ami az űrzsarus befejezést leszámítva egy igazán korhű-kriminovella, még Mattyasovszky Jenő vagy Mág Bertalan, a hetvenes-nyolcvanas évek két divatos bűnügyi regényírója is elégedetten csóválták volna a fejüket, ha olvassák.

A szövegek meglehetősen dagályosak és gondozatlanok. Bár Lőrincznek határozottan van stílusérzéke, mégis a ponyva felé lökdösik a kötetet az olyan százszámra előforduló jópofáskodó vagy modoros mondatok, mint „Harsány ordítás hallatszott fentről, valami olyasmi, mint amikor a megdühödött égi góré kivágta a mennyből Lucifert” vagy „Ahogy aztán eltépte a szemhéjait fogva tartó kötelékeket, izmai összehúzódtak, és gondolatait messze megelőzve a levegőbe repítették”. Ez azonban nem kivételes: amíg Bradbury, Philip K. Dick vagy Arthur C. Clarke tőlünk kicsit nyugatabbra már a múlt század derekán irodalmi szintre emelték a sci-fit, a Nemere, Csernai Zoltán, Bogáti, Zsoldos és Szentmihályi Szabó Péter vagy éppen Szepes Mária által összekalapált sztoriknak mindig volt – s érzésem szerint a mai napig van – egy erős háztáji jellege. Pedig forráshiányról már akkor sem panaszkodhattak a műfaj szerzői: a Kuczka Péter által 1972-ben alapított Galaktika és a Kozmosz Fantasztikus Könyvtár évtizedeken át remek fordításokban, világszínvonalon közvetítette a magyar olvasók felé a tudományos-fantasztikus irodalom remekeit.

Lőrincz L. László, a tibeti és mongol mitológia kutatója és fordítója, az MTA Orientalista Munkaközösségének tagja, a nyelvtudományok kandidátusa az első gyűjteményes kötet után még egyet írt, „A sámán átka című gondolatébresztő novellaválogatást. De addigra már megjelent Leslie L. Lawrence írói néven publikált első kalandregénye, „Sindzse szeme”, s ez a rákövetkező olvasmányos keleti fantasy-thriller-izékkel együtt meg is hozta neki az országos ismertséget. Lőrincz L László azóta Magyarország legolvasottabb írója lett. Űrhajóba nem száll többé.

Iván Péter

Játékidő: 4 óra 24 perc
Felolvassa: Mácsai Pál

Az Ózt nemrégiben kislányom olvasta fel fejezetenként a családnak, és a 122 éves meseregény nemcsak őt, de minket, felnőtteket is lenyűgözött. Hogyhogy nem tudunk ráunni erre a molyrágta sztorira, mikor gyakran a legkorszerűbb narratív receptek alapján kikevert gyerekkönyvek bizonyulnak működésképtelennek?

Ó, de szeretem Dorkát, a múlt század első hús-vér mesehősnőjét, akinek határozott, kansasi karaktere köré gyűlik a könyv sok-sok önértékelési zavarral küzdő férfialakja, a gyáva oroszlán, a bádog favágó vagy akár maga Óz. El tudom képzelni, hogy Dorka később férjül vesz egy betonöklű rodeóst, szül négy-öt gyereket, és ha valaki fenyegetni meri családját, már húzza is elő a hatlövetűt a szoknyája ráncai közül. Ez az, kislány, pörkölj oda! Az Ózban csak úgy hemzseg a sok tetterős, céltudatos boszorkány, pocokkirálynő, porcelánbaba, ami kicsit meglepő, ha figyelembe vesszük az amerikai férfiak mindenkori fölényét a döntéshozásban, a legutolsó bodegától a Fehér Házig. De Baum akkor már sokadik cikkében szorgalmazta a nők választójogának valójában csak 1920-ban megtörtént bevezetését. Igaz, ezzel egy időben Amerika őslakosainak végleges kiirtása mellett is kardoskodott… Nagy zűrzavar uralkodott akkortájt a jenki fejekben.

A könyv minden tekintetben L. Frank Baum főműve, jó sok önéletrajzi elemmel. Beleszelidítette gyerekkora visszatérő rémálmát, a madárijesztőt; sikertelen újságírói próbálkozásai helyszínét, Dél-Dakotát a kietlen Kansassá írta át; Chicagóból meg, amire vidéki szerencselovagként úgy rácsodálkozott az ott rendezett világkiállítás évében, Smaragdváros lett. Baumból pedig egyenesen Óz. Hiszen ő is belefogott sok mindenbe, amiben a századforduló gyermekei fantáziát és pénzt láttak: volt csirketenyésztő, lapkiadó, szatócs és kellékes, de névjegyét elsősorban a showbizniszben tette le: már az Óz előtt sok musical és színdarab forgatókönyvét jegyezte. Illúziókban tehát nem volt hiány, s a Nagy Varázsló trükkjeiben a mindenkori Hollywood kulisszáira és módszereire ismerhetünk.

A meseregény feminista, patrióta vagy akár okkult, szabadkőműves értelmezés-variánsainak sűrűjében nem árt észrevenni, hogy az Óz alapvetően egy pokolian jó sztori, élénk fantáziával megteremtett világban játszódó vérbeli kalandregény eleven figurákkal és jó dialógusokkal. Egy olyan ember műve tehát, aki már hatévesen gyerekszínházat alapított, és a sikeres dramaturgia összes csínja-bínja a kisujjában van.

Csak egy kérdés nyugtalanítja végig az olvasót: mi a manóért vágyakozik vissza Dorka az ezerszínű meseországból a porlepte Kansasba, szürke és kedvetlen nagybácsija és nagynénje kidőlt-bedőlt vityillójába? De hiszen mi sem hagynánk ott kilencedik emeleti panelgarzonunkat holmi új-zélandi fövenyért, hawaii pálmalugasért! Dorka egyébként nem sokat időzött a prérin az öregeivel, hamarosan újra Óz birodalmának határain belül találja magát. A végére van ugyanis egy kiábrándító adatom: az alapkönyvnek Baum 1919-ben bekövetkezett haláláig 13 kötetnyi folytatása készült el. Szerencsére ezek egyikét sem magyarították.

Viszont az angolul értőknek érdemes belehallgatniuk a hangoskönyvtárban megtalálható kétnyelvű változatba is: a „Wonderful Wizard of Oz” nyelvében olyan friss és érthető maradt több, mint százhúsz évvel első megjelenése után is, mintha egy hete írták volna. Szőlőssy Klára 66-os Óz-fordítására viszont bizony ráférne már egy kis frissítés…

Iván Péter

Kulka János, az ország egyik legszebb hangú férfiszínésze, 2016 áprilisában súlyos agyi katasztrófát szenvedett el. Szépen felépült, azóta szerepeket is vállal, sőt tavalyelőtt újra remek sanzonalbummal jelentkezett. Hangoskönyvet azonban nagy valószínűséggel nem készít többé, pedig a műfaj állócsillagaként tartjuk számon. Állandó kolumnistánk a héten kedvenc Kulka-felvételeit ajánlja.

Szerb Antal: Utas és holdvilág (1937)
Játékidő: 8 óra 50 perc

A magyar irodalom első road movie-ja Szerb Antal (1901–1945) szándékai szerint eredetileg ibér lankákon játszódott volna. Szerencsés döntés volt, hogy végül Olaszország lett a maga idejében rendkívül különös regény színhelye, archaikus mediterrán egzotikummal ruházva fel alakjait és eseményeit. Az „Utas és holdvilág” főhőse Mihály, aki egész életében “Megerőltette magát, hogy más legyen, mint amilyen. Utolsó és leghősiesebb megerőltetése házassága volt.” Hamar kereket is old felesége mellől, ráadásul nászútjuk kellős közepén, hogy tovatűnt ifjúsága idoljai, elnagyolt filozofálgatása, képzelt szerelmei fakó visszfényét üldözze Itália ikonikus városain, tájain keresztül, nyomában az esszéista Szerb Antal végtelenül kedélyes, kultúr- és szellemtörténeti kiszólásokban gazdag kommentárjával.
A teljeskörű saját mitológiával bíró regény igazi útitárs, amit időről időre érdemes újraolvasni: minden életszakaszunkban valami mást, valami újat képes felfedni előttünk önmagunkról és környezetünkről. Engem 2024-ben, a fejlett világ aggasztó infantilizálódása zenitjén a regény kamasz- és felnőttkorról szóló felvetései ejtettek leginkább gondolkodóba, a saját tetteink iránti felelősségvállalás és céltalan sodródás vélt vagy valós ellentéte. Persze ez csak egyetlen olvasata ennek a végig lebilincselő, nyelvileg is zamatos örökifjú regénynek, ami hallhatóan felolvasóját is rabul ejtette.

Ottlik Géza: Iskola a határon (1959)
Játékidő: 15 óra 54 perc

Jószerivel minden kultúrkörnek van egy „kisfiúk a katonaiskolában”-sztorija, ahol kiskorúak szembesülnek a Hatalom követelte vak fegyelem, feltétlen alázat felfoghatatlan rendeltetéseivel. Ami mindegyikükben közös, az a történések bizonytalan, lázálomszerű felidézése, ami nem is csoda, hiszen a szerzők saját élményt dolgoznak fel egy igen meghatározó életszakaszukból. A kőszegi katonai alreálgimnázium hajdani növendéke, Ottlik Géza (1912–1990) igen olvasmányos változata két, gyakran egymás szavába vágó elbeszélőt alkalmaz, hatalmas idő- és térbeli ugrásokkal, mívesen körmönfont stílussal és ámulatos metaforarendszerekkel örvendezteti meg narratív kihívásokra éhes olvasóját, s készteti őt magát is előre-hátraugrálni a szövegben. Ezzel a remekművel foglalkozni kell, beszélgetni, együtt gondolkodni vele, hogy a bűvös határregény összes dimenzióját képesek legyünk felmérni, kiélvezni. A nyomozói munkában számíthatunk hű Watsonunk, Kulka János lelkes közreműködésére.

Békés Pál: Csikágó – Gangregény (2006)
Játékidő: 9 óra 5 perc

Ez a Csikágó nem az a Chicago, hanem annak kelet-európai karikatúrája, Budapest VII. kerületének hírhedt, fél óra alatt bejárható városrésze, nagyjából a Keleti és az Állatorvosi Egyetem között. Itt húzott le kissrácként jó pár évet Békés Pál (1956–2010) az egyik gangos bérház napfényt sosem látott dohos lakásában, körfolyosóin, s a pár szűk utca krónikásaként megírta a kortárs magyar irodalom legszerethetőbb novellafüzérét. Tényleg rongyosra hallgattam már ezt a hangoskönyvet, mégis nehéz megfogalmaznom, mi működik olyan jól ezekben az írásokban. Talán a ráérős, hangulatos próza? Vagy a vissza-visszatérő alakok, szobabelsők, levegőtlen életterek szagolható, tapintható leírása? A kisember poézise? A mesteri történetfűzés? Igen, ez mind, plusz az a megkapó megéltség és ragaszkodás, aminek köszönhetően Kulka is úgy tud mesélni két fivér vérdrámájáról, a bőrkabátjával összenőtt mogorva újságárusról, Garay téri kofákról, a Péterfy nosztalgiázó betegeiről vagy a jegesemberről, mint egy tősgyökeres csikágói.
A szerző a végén bevallja, hogy eredetileg hét novellásra tervezte a kötetet, de az egyiket „elszúrta” és megvált tőle. Ha nem mondja, észre sem vesszük, a Milleniumi lázas építkezésektől a rendszerváltás utáni évekig érő novellák kerek egész történetet tesznek ki egy városrészről, ahol megállt az idő. Igen, a Csikágó valahogy csak nem akar dzsentrifikálódni. Ki tudja, talán egyik padlásán még most is ott tanyázik az ősöreg bagoly, a mindent tudó és mindent látó író totemállata, aki az utolsó novellában éjszakai portyára indul a tisztes szegénységben megkopott utcák fölött…

Iván Péter

Játékidő: 5 óra 53 perc
Felolvassa: Csernenszky László

Carl Gustaf Emil von Mannerheim báró (1867-1951) a finn csapatok főparancsnoka volt abban a legendává vált téli háborúban, ahol 200 000 rosszul felfegyverzett katona védelmezte hazáját a milliós szovjet haderővel szemben. A zseniális stratégának bizonyult Mannerheim haditudósítása civilek számára is izgalmas olvasmány.

Igencsak bosszantó jelenség lehetett a harmincas évek derekán az idős katona, aki az Eduskunta, azaz a finn parlament ülésein legszívesebben minden költségvetési tételt visszavágott volna a totális militarizáció javára. Való igaz, a hadsereg kis létszámú volt, a fegyverállomány pedig elavult, ám a finnek nem hittek a háborúban. Mannerheim, a cári hadsereg hajdani tisztje a maga részéről elsősorban a Szovjetunió békés szándékaiban nem hitt, s amikor Molotov a balti államok elfoglalása után előbb mézesmázosan, később egyre pökhendibb stílusban követelte, hogy Finnország nyújtsa oda nekik a kisujját, magyarul engedjen át Sztálinnak stratégiailag fontos öblöket, szigeteket, határvidéki területeket, már késő volt felocsúdni. 1939. november 30-án hadüzenet nélkül indult bombatámadás Helsinki ellen, és a finn hadsereg főparancsnokának kinevezett 72 éves Mannerheim tudomásul vette, hogy ezt a háborút neki kell megvívnia az ősellenséggel.

Persze a jó szimatú hadfi volt annyira éber, hogy szűk mozgásterét tökéletesen kihasználja a támadások megkezdése előtt: már nyár végén megerősíttette a hadállásokat és októberben általános mozgósítást rendelt el, így december elején 175 000 higgadt finn katona várta rozsdás mordályokkal a Vörös Hadsereg egymillió északra vezényelt gyilkológépét. A lehengerlő erőfölény tudatában a szovjet parancsnokság egyhetes piknik során tervezte elfoglalni Finnország félmillió négyzetkilométerét. Három hónappal később, hatalmas anyagi és emberveszteségek után, kénytelenek voltak visszavonulót fújni.

Mannerheim a szovjet hadsereget rosszul vezényelt zenekarhoz hasonlította, amelyben a hangszerek eltérő taktusban játszanak – igaz, az időnként mínusz negyven fokot produkáló döbbenetes finn tél még egy hozzáértéssel irányított hadsereg számára is kemény dió lett volna. Mannerheim kreatív, kockázatvállaló és az ellenség gondolatmenetére ráérző utasításainak köszönhetően a finnek általában sikerrel verték vissza a sablonszerű támadásokat, a „Fehér halál” nevű sítalpas gerillacsapat pedig meglepetésszerű rajtaütéseivel sokkolta a lomha orosz mackót. Hamarosan akkora hadizsákmányra tettek szert, hogy ellenségeiket saját korszerű fegyvereikkel pusztították tovább. „-A nép pedig,” – írja Mannerheim – „egy emberként sorakozott fel a véderő mögött, nyugodtan, elszántan, annak tudatában, hogy a harcot folytatni kell.” Az abszolút erkölcsi fölényben lévő finnek kitartására hamarosan egész Európa felfigyelt, s ha megkésve is, de megindultak az önkéntes seregek az ország megsegítésére. Még mi is küldtünk egy zászlóaljnyi, szám szerint 344 honvédet, akik vállvetve harcoltak angol, francia, sőt amerikás finn bajtársaikkal.

Mannerheim beszámolója korántsem egy győztes hadvezér öntömjénező dicshimnusza. Őszintén elénk tárja, milyen törékeny volt a mitikus védelem, s ha 1940. március 12-én nem jön létre békemegállapodás a felek közt, talán pár napon belül feladják a harcot a halálosan kimerült finn katonák. Csakhogy ez a háború addigra már a Szovjetunió számára is igen-igen kényelmetlen lett: Európa agyaglábakon dülöngélő óriásként látta a téli háborúban 200 000 embert vesztett Vörös Hadsereget, Hitler a földön fetrengett nevettében, és ekkor határozta el, hogy hamarosan megtámadja a Szovjetu niót.

Finnország nagy árat fizetett a békéért: elveszítette területei 11%-át, az elesettek száma pedig közel húszezer főre tehető. A napiparancs, amit Mannerheim a békekötés napján küldött ki a laktanyákba, azóta a finn iskolások mindenkori szöveggyűjteményébe is bekerült. Ez a svéd származású hétpróbás csataló, aki élete ötvenedik évében határozta el, hogy végre tisztességesen megtanul finnül, egy római rétorhoz méltó emelkedettséggel szól hazájához: „Csodálatraméltó, hogy a finn nép túlerőtől fenyegetetten és látszólag reménytelen helyzetben le tudta győzni a csüggedtség és a tehetetlenség érzetét, ehelyett növekvő áldozatkészségének és nagyságának adta tanújelét. Az ilyen népnek joga van az élethez.”

Mannerheim, akit maga Sztálin is nagyra becsült, honfitársai pedig az új évezredben egy országos szavazáson a Legnagyobb Finnek választottak, 1944 és 46 között Finnország államfője volt. Romló egészségi állapota miatt élete utolsó éveit egy svájci szanatóriumban töltötte, ott mondta tollba kétkötetes memoárját. A „Téli háború” fejezeteiben gyakran lángol fel a marsall engesztelhetetlen oroszgyűlölete és a korabeli finn törvényhozás is kap pár pikírt megjegyzést, de katonái és hazája iránt táplált szeretete minduntalan átüt a hadműveletek tárgyilagos ismertetésén.

Iván Péter

Bächer Iván (1957-2013) jelenléte a hangoskönyvtárban több mint hangsúlyos. Ez nem utolsósorban Mach Andrásnak köszönhető, aki az író-publicista-gasztronauta tizennyolc munkáját olvasta fel. Eddig. Az alábbiakban András a világhálón fellelhető remek nyelvezetű írásait idézve, kommentálva bogozgatom kettőjük izgalmas irodalmi viszonyát és a Bächer-jelenséget.

„Bächerező lettem – vallja be Mach András egy 2006-os internetes tárcájában. – Ez olyan függőség féle. Ha meglátom valahol a nevét, nem tudok észrevétlen elosonni mellette (próbáltam párszor, sikertelenül), el kell olvasnom, amit írt, oda kell mennem, ahol szó esik róla, tőle. A Vándorbabbal kezdődött. Felhabzsoltam, ízlett nagyon. Élveztem főztjének ízeit, de talán jobban a történeteket. Úgy éreztem, bächerezni jó. Aztán másfajta történetek következtek. Már kevésbé derűsek. És mégsem tudtam letenni, szinte egyvégtében olvastam el, ami a kezembe került. Amikor egy-egy rövid mondattal rátapos a lelkemre, megállok, veszek néhány nagy levegőt, de folytatom. S ha már a keserűség a szám széléig ér, az óra meg jóval elhaladta az éjfélt, beteszek egy könyvjelzőt, hogy holnap is bächerezhessek.”

A magyar irodalomtörténet egyik nagy rejtélye, mikor alkotta meg Bächer negyven kötetnyi életművét: a kortársak állítása szerint a szerző jobbára az utcákon csavargott, bámészkodott, időnként betérve egy-egy kocsmába, talponállóba, ahol ugyanazt művelte, mint kedves vadászterületein, Újlipótváros, a Wekerle-telep vagy Buda terein, padjain, közlekedési eszközein: beszélgetett. Illetve leginkább hallgatta, amit a másik megvallott neki.
Bächer könnyedén vívta ki magának azt az alkotói szabadságot, amelyről annyi újságíró álmodozik. Ugyan a Magyarország, majd 1991-től a Népszabadság teljes állású főmunkatársa volt, a szerkesztőségi üléseken nem vett részt, más kollégák kézirataival nem neki kellett bíbelődnie. Viszont lapzártáig okvetlenül befutott a heti publicisztika. A Népszabadság Hétvége című mellékletében jöttek le legendás tárcái, folytatásokban több regénye fejezetei, de összedobott egy zsidó kabaréműsort, pár forgatókönyvet és két-három remekül kikutatott gasztro-kalauzt is. Szövegei folyamatos mozgásban voltak, s olvasója sosem lehetett biztos abban, hogy mire az újságból kötetbe vagy pódiumra költözik az adott írásmű, nem csavar-e rajta akkorát Bächer, amitől a feje tetejére áll az egész.

„Kicsit mazochista dolog is ez a bächerezés – elmélkedik tovább Mach András. – Mert nem a felhőtlen kacarászás jellemzi. Szép, egyszerű, szűkszavú mondatokkal kezd mesélni, aztán amikor az ember már kezdene hátradőlni, hogy na végre, jól vagyunk, akkor hirtelen mindig kiderül, hogy mégsem vagyunk jól. Sőt, meglehetősen pocsékul vagyunk. És mégis, ahogy ezt a tudtomra adja, arra szükségem van. Nehéz ezt megmagyarázni, mint annyi mást az életben. Nem is akarom.”

Bächert lehetetlen beskatulyázni. Saját definíciója szerint a hírlapírás utolsó mohikánja, s persze tudta ezt is, egyszerre volt helytörténész, nekrológíró, műkritikus, politikai pamfletgyáros, klasszikus minden lében kanál firkász.
Elsősorban mégis író volt, sőt hogy mégis teremtsünk neki egy komfortos skatulyát, zsidó író, s ha figyelmét a legkisebb dolgok sem kerülték el, hiperérzékeny szűrője mégsem tudósítói, sokkal inkább a részvétteljes, dühös vagy álmélkodó, beleállni kész tanúé.

Mach András: „- Van úgy, hogy az ember azt érzi, regénybe illő, ami történik vele. Mert rendkívüli, mert felzaklatta, mert mindennapisága ellenére egyszerinek, néhol megmagyarázhatatlannak tartja. Aztán legfeljebb elmeséli valakinek úgy-ahogy, majd lassan feledésbe merül az egész. Az író az más. Annak tehetsége van, meg tudja írni. Igaz, közben kínlódik, vergődik ő is, de végül megírja. És akkor az olvasó is megéli a történetet, szenved, vergődik, néha kicsit belehal.
Bächer Iván tud így írni. Bächer Iván megtette. Köszönöm, gazdagodtam.”

Bächer nem volt jó előadó, élőszóban leginkább csak dünnyögött, kereste a szavakat. Neki kellett a papír, az írógép, hogy rájuk találjon. Szerencsére sokan kölcsönözték szövegeinek hangjukat, a Spinoza-ház pódiumán például Gyabronka József adta elő szövegeit, a szerző csak a háttérben klimpírozott bele időnként a zongorán. Mach András ráérősen, nagy gusztussal olvassa fel a kisprózákat és a nagyregényeket, mindig veszi a lapot, gondolatban kuncog egy jól formált bekezdésen, néha összefut a szájában a nyál egy-egy receptesszé olvastán, máskor pedig, igen, de ezt csak a füstös Mach-baritonon edzett fül hallja meg, alig érzékelhetően elcsuklik a hangja.

„A Nagypapa hűlt helyét sokáig bächereztem. A történetek folyton átmelegítettek azzal, hogy mennyi nagyszerű, irigylésre méltó honfitársam volt, aztán hideg zuhanyként hűtött le a „csak volt”. A vége felé már szerettem volna zsidó lenni. Vagy legalább… lezsidózott.”

Iván Péter

Időtartam: 7 óra 31 perc
Felolvassa: Kollár László

A szürke ötvenezer árnyalata

2003-ban Cormac McCarthy hároméves kisfiával El Paso egyik moteljében szállt meg. Az író éjfél után rémálomtól gyötörten riadt fel, elnézte ablakából a Black Mountain hegyet, tüzeket képzelt ormaira, s elgondolkodott, milyen lesz a vidék tíz-húsz év múlva. 2006-ban a texasi éjszakán feljegyzett gondolatai alapján pár hét alatt írta meg legismertebb regényét, melyet a rákövetkező évben Pulitzer-díjjal is jutalmaztak. McCarthy ez alkalomból, 73 évesen állt életében először kamerák elé, s a legendás riporternő, Oprah Winfrey kérdésére elismerte: „Az út” nem egyéb, mint egy fiához írott, szívszaggató love story.
Ahhoz, hogy egy apokalipszist követő csúnya világban túléljünk, különleges tulajdonságokkal kell rendelkeznünk: szívós fizikum, nyomolvasói érzék, intuíció, kiemelkedő technikai jártasság, tájékozódási készség sötétben vagy víz alatt is, fokozott óvatossággal kombinált kockázatvállalási kedv. Cormac McCarthy névtelen hőse mindezen képességeit, melyek a katasztrófa előtt atavisztikusan macsósnak tűnhettek, most egyetlen cél érdekében aktivizálja: muszáj megóvnia kisfiát a posztapokaliptikus Amerika ragadozóitól, s erőtlen vánszorgásukat dél felé, ahol talán túlélhetik az egyre fagyosabb teleket, valamiféle közös kalandtúrává kell varázsolnia.

A fiú nem lehet több nyolcévesnél. A kataklizma után született, a világnak csak a borús, hiányos, fenyegető arcát ismeri. Apja regéit a régi dolgokról mind kedvetlenebbül hallgatja. Nem nyafog, keveset kérdez, éhesen, ijedten vonszolja magát hamuszürke jövője felé.

Mi történt? Szupervulkán-kitörés. Meteorzápor. Tüzes istennyila. A katasztrófa mértékét tekintve ez utólag talán már nem is fontos. A lényeg az, hogy sok helyen még mindig égnek városok, izzanak erdők, a légkör égéstermék-tartalma pedig olyan fokú, hogy évek óta nem látni a Napot. A földi élet az emberek és a csótányok kivételével – bár ez utóbbiakról a könyvben aránylag kevés szó esik – gyakorlatilag kihalt. De mit esznek a még életben maradott, csontsovány, torzonborz kétlábúak? Általában egymást.

Apa és fia nem. Ők a Jók, a Tűz Hordozói, akiket a világirodalomban is egyedülálló kapocs fűz egybe, túl a szereteten, a vér kötelékén. Hiszen ez a szőke, legyengült, angolkóros gyerek gyaníthatóan Isten földi mása. Vagy valami egészen hasonló. Apukájának, az utolsó cserkésznek mindenesetre érthető módon puszta létét definiálja a gyermekéről való gondoskodás. Hogy aznap is kiásson neki pár íztelen, agyonráncosodott almát a hamu alól. Hogy egy kifosztott italautomata gyomrából előhozza neki a bolygó utolsó doboz Coca-Coláját. Hogy aznap este is találjanak menedéket, tűzrakó helyet a veszélyesen kies tájékon. Pedig ez az apuka is erői fogytán van. Sokat köhög. Titokban vért köp.

Az Út nem sci-fi. Bár megjelenésével berobbantotta a könyvpiacon a posztapokaliptikus fikcióbombát, McCarthy olyan alaphangot adott meg, melyet az utána következők meg sem közelítenek. A texasi remete lenyűgöző szinonímatára segítségével mindig új és új szavakkal, képekkel tud hangot adni a szürkeségnek, a pusztulásnak, a semminek. Írói eszközei közt ott van még több tonna elhallgatás, süket csönd, amikor csak a hamuszőnyegben poroszkáló, rongyokba csavart lábak nesze hallik, s igazán csak pár hangra korlátozódó párbeszédek. Ennek kontrasztjaként mellbevágóan hat a letűnt világ használati eszközeinek, épületeinek, településeinek, tereptárgyainak időnként igencsak részletes leírása: költői idegenvezetés a ránk váró enyészetben.

Nagyon sokáig gyűlöltem ezt a könyvet. Első alkalommal kislányom születésének évében akadtam össze vele; egy újdonsült apukának persze sokkal reménykeltőbb olvasmányokra van igénye. Most azonban, hogy a vágás során mondatról mondatra, sokszor perceket visszatekerve, újrahallgatva voltam kénytelen foglalkozni a szöveggel, azt gondolom, kivételes irodalmi alkotásról van szó. Olyanról, ami ezerszer aktuálisabb most, mint megírása évtizedében, s amely senkit sem hagy érintetlenül. Lesz, aki a klímakatasztrófa kiáltványaként olvassa majd, mások évszázadunk legfajsúlyosabb vallásos üzenetét érzik feléjük áramlani a sorokból. És olyan is akad majd, akit szimplán csak nyugtalanít az Út, és riadtan szemlélve maszkot viselő, bevásárlókocsit toló embertársait azon töpreng majd, vajon meddig örülhetünk még egymásnak fogcsattogtatás nélkül. A lényeg, hogy olvassuk. Olvassuk az Utat.

Kollár Lászlóval közösen vállalt irodalmi pokoljárásunk eredménye egy igazán mesteri hangoskönyv. Felolvasónk az első pillanattól fogva ráhangolódott a regény ritmusára, szüneteire, zaklatott snittjeire, s az alig központozott szöveget annak hamvaiból vasfegyelemmel teremtette újjá. Ezennel hivatalosan is kinevezem őt hangoskönyvtárunk első számú McCarthy-narrátorává.

Iván Péter

Játékidő: 14 óra 55 perc
Felolvassa: Haranginé Simon Tímea

Ian McEwan (1948) fura gótikus mesékkel kezdte írói karrierjét, de hamar stílust váltott. 98-as kisregénye, a Thatcher-korszak nagyembereit kifigurázó „Amszterdam” már elnyerte az Egyesült Királyság legrangosabb irodalmi díját, a skót származású író pedig azóta is ontja a regényeket: hol egy sci-fivel, hol egy kémhistóriával, hol egy rejtélyes Hamlet-átirattal lepi meg rajongóit. Legismertebb műve azonban a Vágy és vezeklés, melyből 2007-ben könnyfakasztó film is készült.

Az elme erőteljes és veszélyes játékai: fantáziálás, képzelgés, ábrándozás, látomás a „Vágy és vezeklés” hívószavai. Kicsit lektűrízűre sikeredett a magyar cím, eredetiben csak „Atonement”, azaz vezeklés. És az élethosszig tartó penitencia nem ám valamiféle bűnös szerelmi vágy miatti viktoriánus allűr.

Az egész galibát egy tizenéves kislány, Briony okozza 1935 egyik forró nyári napján a család vidéki rezidenciáján. A felhőtlennek induló délutánt a művészi hajlamú, hatalmas képzelőerővel megáldott fruska egyetlen hibás lépése zilálja szét, és mire a Tallis-birtokon leszáll az éjszaka, a károk leltára hatalmasra duzzad: két vendéggyerek nyomtalanul eltűnik, Briony unokanővérét megerőszakolják, a család szegény sorból az egyetemig felkapaszkodott védencét, Robbie Turnert letartóztatják, egy pár órával azelőtt beteljesült szerelem pedig hamvába hal. A dominósor tovább dől, hiszen a váratlan események folytán karrierek törnek derékba, ifjú életek térnek le tervezett útvonalukról, emberi, családi kötelékek szakadnak szét végérvényesen.

A regény második részében a liliomtiprás vádjával elítélt, börtönbüntetése végeztével azonmód a frontra kirugdosott Robbie Turnert látjuk viszont 1940-ben szutykos-szurtos bakaként. Két bajtársával Franciaország legészakibb településére, a dunkerque-i brit evakuáció helyszínére igyekszik. A békebeli idill kellemesen unalmas, kollektív látomásokból szőtt álomvilága után itt aztán nyakig gázolunk a valóságban: a lerombolt vidék füstölgő romjai, jajongó túlélők, elfásult katonák, mocsok, zsúfoltság és holttestek, holttestek mindenfelé. De a háború nyomorúsága igazán a harmadik, a londoni színben vágja mellbe az olvasót: a kórházban, ahol a fiatal nővé cseperedett Briony ápolónőként dolgozik, minden ágyon lenyomorodott, végtagjukat vesztett vagy lyukas koponyájú huszonéves hadirokkantak nyöszörögnek, káromkodnak, imádkoznak. Azért egy jó hír is jön: Robbie épségben hazatért a frontról, s most együtt él Briony nővérével. Vagy mégsem? A vétkes elindul London túlsó végére, hogy a városra potyogó német bombák záporában számot adjon fiatalkori tévedéséről az újból egymásra talált szerelmeseknek. Vagy mégsem? Vagy mégis?

Pokoli jó sztori ez, izgalmas tükörjátékokkal, ahol a narrátor énjeiről rendre kiderül, hogy azok csak a szerző soron következő álruhái. McEwan pedig olyan beleérzéssel tud beszélni a háborúról és az ifjú lelkek kínjairól, ahogy napjainkban csak maroknyi írástudó. Engem mégis kínos feszengés fogott el a „Vágy és vezeklés” olvasása közben.

Ian McEwan mesterműve szűk kiállítóterem. Itt az ember csak igen óvatosan tud pár lépést megtenni anélkül, hogy bele ne ütközne egy-egy kényes irodalmi referenciába, rafinált parafrázisba, törékeny hommage-ba, nem is beszélve a specifikus kultúrtörténeti szakkifejezésekről és egyéb, a szerző mélyenszántó ismereteit bizonyító relikviákról. A bal karomat adnám egy lábjegyzetért!

Kinek ír Ian McEwan? Elsősorban saját magának és hajdanvolt irodalmi kedvencei elismerően bólogató árnyalakjainak. Másodsorban a Booker Prize zsűrijének, a Guardian irodalmi rovatvezetőjének, oxfordi öregdiákoknak. Egy magamfajta kőbányai könyvmoly surmónak a sor legvégén a helye. Csak abban reménykedhetek, hogy a sztori millió intellektuális csecsebecsével teleaggatott díszegyenruháján lesz egy váll-lap, egy hajtóka, amibe belekapaszkodhatok, hogy vele tartsak pár lépés erejéig. Néha sikerül is, sokat segít a körmönfont próza kitűnő magyar fordítása és Haranginé Simon Timi magával ragadó, érzelmekkel teli előadása, de azért megkönnyebbülök, amikor véget ér a McEwan-féle kultúrműsor. Még napokig kísért egy látomás: az indus szolga ellop egy puhafedelű, illatos kis kötetet déli verőn izzadó, ingerült brit ura könyvtárszobájából. Amint a lord rálel a foghíjas angoljával a sorokat silabizáló ágyékkötős fiúra, dühe fölényes kacagássá szelidül. Még évekig meséli az úri kaszinóban, hogyan próbálta a tudatlan fajankó belopni magát a Szentivánéji álomba.

Iván Péter

A heti könyvajánló három memoárjának hősnői áldozatok: hol a showbiznisz, hol egy diktatúra, hol egy pszichopata emberrabló próbálja megtörni őket: ez egyik esetben sem sikerül. A Meghurcolt Lányok Klubjának hazai szóvivője Haranginé Simon Tímea.

Lola Lafon: A kis kommunista, aki sosem mosolygott (2014)
Játékidő: 8 óra 45 perc

Bizonyára sokan emlékeznek még az 1976-os montreáli tízpontos gyakorlatra a tizenöt éves Nadia Comănecitől, itthon szigorúan fekete-fehérben. A román fruska tényleg feltűnően érzelemmentesen reagált a sokasodó sikerekre, az aranyesőre, a sajtó ajnározására: Nadja igazából mindig is az önkínzásig perfekcionista robottornász maradt. Ezt a gránitkemény magot persze kislányos vágyak párnázták körül, a külföldi utak során Nadia is elcsábult egy-egy francia szupermarket, kanadai hotelszoba luxusától, ő is szeretett volna időnként simán csak fiatal, vad és szertelen lenni. Csakhogy a Kárpátok Géniusza Románia első számú exporttermékeként, a felhőtlen kommunista gyermekkor ikonjaként óhajtotta áruba bocsátani Nadiát, s ez a tornászlány nővé serdüléséig sikerült is neki. Lola Lafon fikció és oknyomozás között billegő, néhol kifejezetten lírai beszámolójában a jelenkori Comăneci is megszólal, és egymásnak gyökeresen ellentmondó állításaival csak fokozza a történet izgalmas homályát. Igen, a káprázatos riportregény végén Nadia ugyanolyan rejtélyes marad, mint a tévék képernyőjén. Rezzenéstelen arccal lavírozik a nyugati lesifotósok vakui, Ceaușescu skizofrén sportpolitikai döntései, olimpiai tornaszerek és a magyar-román határ szögesdrótjai közt, ügyesen kikerülve minden beskatulyázást és elvágólagos ítéletet.
Nadia 89-es disszidálása óta Amerikában él, gyereket szült és férjével fizetős atlétasulit üzemeltet.

Natascha Kampusch: 3096 nap (2010)
Játékidő: 9 óra 35 perc

Pontosan ennyit, 3096 napot töltött a tízéves korában elrabolt bécsi kisiskolás fogvatartója, Wolfgang Prekvapil házának föld alatti betoncellájában. Persze egy idő után már fogvatartója életterébe is bejárása volt, főzött és takarított a buggyant elméjű balfácánra, hogy egyéb tennivalóiról már ne is beszéljünk. Bár a pszichopata rádiómérnök nemcsak Natascha sovány, rendszeres éheztetéssel gyengített testét, hanem személyiségét is uralni akarta, a kislányból a rabság nyolc és fél éve alatt józan, gyakorlatias, jószívű nő vált. Amikor Natascha szökése után Prekvapil a büntetéstől való félelmében a vonat elé lépett, könyörületes áldozata gyertyát gyújtott érte a halottasházban. Natascha visszaemlékezése a rabság éveire németesen racionális, diszkrét és korrekt, s éppen ez a tényszerűség teszi végtelenül izgalmas olvasmánnyá.
A 88-as születésű szerző a sajtófigyelem csitulta után megvásárolta Prekvapil házát, nehogy egy szemfüles vállalkozó horrormúzeumnak rendezze be. Rendszeresen eljár oda és pincétől a padlásig kitakarítja. Sosem ment férjhez, ír, műsort vezet. Legújabb könyve az internetes zaklatásokról szól.

Britney Spears: A bennem lévő nő (2023)
Játékidő: 6 óra 15 perc

Kíváncsi lennék, itthon ki menne el egy olyan popdíva koncertjére, akiről tudjuk, hogy harminc évesen, két gyerek anyukájaként is gyámság alatt áll, még a vécére sem szaladhat ki apja engedélye nélkül és annyi zsebpénzt sem kap, amiből meghívhatja hamburgerezni a táncosait… Amerikában milliónyian csápoltak a minden önrendelkezéstől megfosztott világsztár showjain, és tizenhárom évig egyik rajongója sem súgta meg neki, hogy igenis van kiút az eszement jogi csapdából. Fura.
Britney egy vagány kis cowboylány Mississippi államból, aki nagyon szeret énekelni és táncolni. Sajnos az emberevő tengerentúli showbiznisz mindent megtett, hogy ledarálja, pedig rettenetesen sokáig állta a sarat a gátlástalan paparazzók hordáival és a közösségi média lejáratókampányaival szemben. 2003-ban egyik enyhe ámokfutása után (hasonló stiklikért egy jenki macsó csak cinkos kacsintásokat kapna!) családja gyámságot mesterkedett ki fölötte. Azontúl másfél évtizeden át benyugtatózott rabszolgaként sínylődött, s annak tudatában kellett lemezeket készítenie, koncerteket adnia, hogy minden bevételét a szülei és a helyzetet fenntartó jogászi stáb éli fel. A szabadulástörténet igazán tanulságos, de az énekesnőnek nem ártott volna egy valódi írót is maga mellé fogadnia a kötet elkészítéséhez: Britney ömlengős és gondozatlan spirituális közhelyparádéját ugyanolyan nehezemre esik hallgatni, mint erotikus nyögésekkel tarkított, lélektelen tánczenéjét.
Azért kösz a sztoriért és a „Toxic” című, valóban korszakalkotó számért, csajszi!

Iván Péter

Játékidő: 3 óra 23 perc
Felolvassa: Mach András

Miks Mária verseskötetei és novellái annak idején nem kaptak túl nagy nyilvánosságot, a könyvtár olvasói azonban számontartják és kölcsönzik őket. Heti könyvajánlónkban kolumnistánk csodálkozik rá kedves kollégája prózai munkásságára.

„Harminc éves voltam akkor. Egy nő életében ez az az időszak, amikor biztosnak látszik a jövő: már befejezte tanulmányait, a munkahelyén bizonyíthatja rátermettségét, párjával fészket rak, apró gyerekeket nevel. Barátok veszik körül, s szemérmes mosollyal nyugtázza, hogy megfordulnak utána az utcán. Harminc évesen az ember boldog.
Én éppen ennyi voltam. Szakadék szélén próbáltam egyensúlyozni magam. Egyik kezemet még görcsösen nyújtottam a fények, a szinek, a lehetőségek világa felé. Másik kezemet sikoltva kaptam szürkülő szemem elé, mert nem tudtam felmérni a mélységet, amely magához készült rántani. Már alig láttam akkor. Félúton botorkáltam a remény és a téboly között” (Az útkereső)

Mondjak valamit? Ha ezt a kötetet most a kezébe venné a Magvető vagy a Kalligram egyik szerkesztője, egy-két óra alatt kigyomlálna a szövegekből pár fölösleges mondatot, jelzőt, gömbölyítene néhány befejezésen és enigmatikusabb címeket adna az írásoknak, – egyszóval korunk novellisztikájának képére formálná – a „Késésben” nagyot szólna. Akkor aztán adhatná szegény Mari óraszám az interjúkat, kókadozhatna irodalmi fesztiválok színpadain (vajon a kötését felvihetné a pódiumbeszélgetésekre?), lájkolná több száz követője a Facebook-on, és persze végül lenne saját rovata a Nők Lapjában. Azért elárulom, hogy Mari hatalmas élettapasztalata és örök derűje révén nagyon is beválna influencerként: egy-kettőre helyrerakná itten a világ keserves ficamait. De illik ilyen hercehurcának kitenni egy szolnoki nagymamát?

Szerencsére a két évtized termését magában foglaló novelláskötet egy apró karcagi kiadónál jelent meg húsz éve, s jószerivel egyedül mi, látássérültek ismerjük és szeretjük. Okkal, hiszen a „Késésben” írásai között bárki találhat magának útitársat a mindennapok tereptárgyai közti botladozáshoz.
A kötet számomra kiemelkedő darabjai az „Ölelkezők”, amely érzésem szerint bőven merít szerzőnk gyerekkori élményeiből, s jelen van benne az a már csak nyomokban fellelhető, hol megmosolyogtató, hol ámulatot keltő vidéki morál, melynek egyre kevesebb hírmondója akad; a két hangra írt, rádiójátéknak is remek „Búcsúzás”; a pirandellói sodrású „Nővérek” és „A mi családunk”, mely sok mai antológiának is erős darabja lenne; valamint a kötet címét adó, tarsándori társadalmi érzékenységről és íráskészségről tanúskodó „Késésben”.

Mari figyel, de csak a krónikás szerepét vállalja, sosem avatkozik a dolgok alakulásába: ennek a minden részletre kiterjedő írói figyelemnek köszönhetően kerekedik ragyogó szöveggé a lakótelep parkjában piknikező kétes elemek és az őket figyelő háziasszony fura diszharmóniája (Vacsoraidő); a városlakó ismeretlen közegben megtapasztalt kijózanító katarzisa (Jellempróba); a pár megállónyi ismeretség örvén elénk táruló minitragédia (Metszéspontok) vagy a szívmelengető „Kötődés”, és a „Hőség”, melyekben hétköznapi tárgyak, sőt testrészek is szót kapnak. Itt a groteszk „Periférián” és a „Munka után”, de elénk jön nem kevés klasszikusabb formavilágú és tematikájú novella is, mint a „Műtét”, a „Hívás” vagy „Az arc”.
S persze találunk a kötetben jónéhány „vakos” novellát is. Az „Útkereső” józan líraisággal vet számot a váratlan, sokkoló új állapottal, míg a „Névsorolvasás” nyugtalanító álmot gyúr belőle, a végén azonban már a vakság komikus oldala is kidomborodik (Az a drága segítő kéz…) A „Hétköznapi történet” pedig egy sorstárs valóban tipikus hányódásáról ad számot.

A vak novellista vizuális emlékei kristálytiszták, a figyelmes olvasó nem tud tetten érni olyan pillanatot, ahol panelelemekkel lenne kipótolva egy-egy látott vagy a szerző lelki szemei előtt lejátszódó képsor. De biztos vagyok abban is, hogy Mari, aki hozzám hasonlóan az Ifjúkori Zöldhályog-klub tagja, álmaiban még mindig lát.

Iván Péter

Braille rövidírás (44): 3 kötet
Hangoskönyv: 5 óra 25 perc
Felolvassa: Tóth Barnabás

Molnár Ferenc (1878–1952) első komédiáit már nagy sikerrel játszották a pesti színházak, mikor huszonhét évesen – volt gimnáziumi irodalomtanára javaslatára – megírta egyetlen ifjúsági regényét. A Pál utcai fiúk kalandjait jelenleg ötven nyelven, köztük mongolul és vietnámiul is olvassák, Brazíliában és Lengyelországban pedig szintén kötelező tananyag az általános iskolákban.

„Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, amikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt”

Ez a többszörösen összetett mondat őserdei folyondárként terpeszkedik a Pál utcai fiúk első oldalán. Az az ötödikes – vagy könyvmoly alsós! – aki kievickél ágai-bogai közül, beléphet a regény pár utcányi univerzumába. Persze az ifjú olvasó megpróbáltatásai itt távolról sem érnek véget, hiszen rögtön ebben a mondatgubancban ott a Bunsen-égő és a sosem látott-hallott zongoraverkli, s pár gondolattal arrébb a lóvasút, Boka zsebtintatartója és a gigerli Csele könyvlapjai, hozzá a ma gyanúsan ósdinak ható „tetejit”, „szokta volt” és a csúcs: „ama kifli”. De nem hiszem, hogy volt valaha gyerek, akinek kedvét szegi a sok stiláris cikornya: a mai iskolás remekül át tudja érezni a százharmincnégy évvel ezelőtt megtartott tanóra minden unalmát, a srácok menekülési vágyát.

Igen, százharmincnégy, az 1906-ban született „Pál utcai fiúk” cselekménye ugyanis 1889 márciusában játszódik. Molnár Ferenc egy körúti művészkávéház karzatán körmölte délutánonként ifjúsági regényét, s a Gaál Mózes szerkesztette „Tanulók Lapja” szedője személyesen jelent meg az addigra már színpadi sikerekkel is büszkélkedő ifjú asztalánál a soron következő folytatásért. A történet 1907-ben díszes kiállítású kötet formájában is megjelent a Franklin Társulatnál, de a címről manapság szinte mindenkinek a Móra Könyvkiadó puhatáblás kötete ugrik be, Reich Károly illusztrációival.

Úgy utáltam ezeket a vastag kontúros rajzokat természetellenes pózokba merevedett, élettelen tekintetű alakjaival! De el kell ismerni, a Kossuth-díjas grafikus jól elkapta a regény hőseposzi karakterét. Hát persze, a nagy elánnal iparosodó Pest poros-füstös utcáin pelyhedző állú héroszok járnak-kelnek, akik a talpalattnyi foghíjtelekért folytatott gigászi küzdelemben buknak el vagy magasztosulnak fel, halnak mártírhalált. Szerencsére Molnár, ez a szikrázóan szellemes vígjátékíró nem tűrheti, hogy fiúregényén eluralkodjon a pátosz. Lónyai utcai kisgimnazista-élményeit hatalmas adag iróniába pácolja, a Gittegylet fontoskodó gyerek-hivatalnokainak folyamatos ügyködése pedig a legfelemelőbb pillanatoknak is ad egy köznapi, földhözragadt mellékízt. Az meg már színtiszta zen, hogy a grundot Nemecsek halálának a napján szippantja magába a nagy millenniumi városrendezés forgószele…

Kétségtelen, hogy ennek a hetyke pestiséggel megírt katonásdinak, kamasz-hősökre méretezett józsefvárosi flaszter-eposznak helye van a mai gyerekek könyvespolcán és képzeletében, bár a molnári próza zamatát, finom humorát nem feltétlenül ötödik általánosban érzi át az olvasó. A Pál utcai fiúk a mai napig szobrászokat, koreográfusokat, zenészeket ihletnek meg szerte a világon. Egy friss példa: a Dés-Geszti szerzőpáros jegyezte „Mi vagyunk a grund” a Vígszínház musicaljéből talán az utóbbi évek leghazafiasabb dala.

Iván Péter

Kolumnistánk korábban gyakran álmodott olyat, hogy rádől egy hatalmas könyvszekrény. Másik kedvenc lidércnyomása szerint egy lakatlan szigeten könyvekből kell tutajt fabrikálnia, hogy vízre szállhasson. Pár éve rendezte viszonyát a rá vadászó kötetek fenyegető hadseregével, és miniesszéjében arra biztat mindenkit: olvassuk azt, ami kedvünkre való.

A tekintélyt parancsoló entellektüel végigmér bennünket, s megvetően pöffent: – Micsoda? Ön nem olvasta Handkét? A Varjúkirály csak megvan, hm? Ne tréfáljon, hogyhogy bele sem lapozott még a legújabb Spiróba?!

Az utolsó boldog időszak hazánkban, amikor az olvasó még lépést tudott tartani a könyvkiadással, a nyolcvanas évek közepére esett. Ha az Ünnepi Könyvhét látogatója akkoriban három teli szatyorral hazatért a portyáról, biztosra vehette, hogy szerzeményei nemcsak értelmiségi körökben lesznek „kibeszélve”, de a villamoson, orvosi váróban, sőt gyárakban is szó esik majd a legújabb Konrádról, Fejesről, Szabó Magdáról, sőt Malamudról, Márquezről, Hrabalról. Mindenki ugyanazt a három szatyornyi könyvet olvasta az adott évben: a kötetek megjelenése körül bábáskodó értő szerkesztői, lektori, fordítói, kritikusi gárda pedig garantálta a megbízható minőséget.

A kilencvenes évek elején aztán megrohamozták a gyanútlan olvasóközönséget a botcsinálta könyvkiadók, analfabéta szerkesztők, önjelölt író-váteszek, nagyipari fordítók, és végképp irányt vesztettünk. Fogódzót sem a borító, sem a fülszöveg nem adhat már, s az elfogulatlan pályatársak vagy a kritika véleménye sem mérvadó, ez utóbbi amúgy is kiveszőfélben. Mindig itt egy levitézlett hírolvasó, aki megírja LENYŰGÖZŐ memoárjait, itt a soron következő ZSENIÁLIS elsőkönyves, és persze itt egy szómágus pizzaszakács, akinek HIPNOTIKUS regénye új korszakot teremt a magyar irodalomban. Könyvmoly ismerősünk ráadásul azt állítja, nem is művelt ember az, aki nem olvasta Zola egyik kevéssé emlegetett regényét. Meg kell bolondulni.

Azt mondják, a Due- és Trecento derekán élt Dante Alighieri volt az utolsó ember, aki ismerte a nyugati civilizáció összes addig írt könyvét. Na hiszen, a Biblián és három folyóméternyi latin meg ógörög íráson kívül vajmi kevés tanulmányoznivalója akadt a középkori tudósoknak. Azóta szétnyílt az olló, s műveltség helyett egyre inkább különböző műveltségek éldegélnek egymás mellett. Ma már létezhet ugyanabban a kultúrkörben, akár ugyanabban a bérházban is két olyan könyvbarát, akik egész életükben nem olvastak semmi olyat, amit a másik. Művelt emberek mindketten, csak Pali Jón Kalman Stefansont választja Knausgård helyett, Vali szívesebben olvas Atwoodot, mint Alice Munrót, és egyikük sem hallott még Goncsarov Oblomováról, Proustot pedig mindketten kerülik, mint kutya a verést.
A szelektálás nálam igen-nem alapon működik. Hesse és Joyce nem, mert mindkettő ócska és kimódolt. Kundera és Kehlmann igen, mert frissek és viccesek. Esterházy és Krasznahorkai nem, mert egyszerűen nem értem, mit akarnak mondani. Tar Sándor és Gion Nándor igen, mert annyira értem, mit akarnak mondani. Tóth Krisztina nem, mert lélektelen. Ferrante igen, mert életteli. Az olaszok és a latin-amerikaiak általában igen, mert született történetmesélők. A spanyolok és franciák szinte sosem, mert szétfilozofálják a legjobb sztorikat is. Persze itt megint skatulyázás folyik, de nincs más esélyem. Aztán esetleg kellemesen csalódik az ember, ha belelapoz egy feketelistás alkotó regényébe. De az a legkisebb baj.

Ráadásul egy bizonyos életkor fölött nagy az igény az újraolvasásra. Most vegyem elő egy ígéretes ismeretlen könyv rovására kedvenc Örkényemet? Nem ciki megint leragadni a Homo Fabernél, amikor alig másfél éve merültem el benne harmadszor? A kislányom Michael Ende Momóját olvassa, bennem pedig bűnös vágy ébred, hogy újrahallgassam Tóth Barnabás felolvasásában. No és? Úgysem olvashatunk minden könyvet. Az viszont jót tesz a lelkünknek, ha a kedvenceinket kívül-belül ismerjük, bizonyára nem véletlenül szegődtek mellénk.

Tartós tejet ugyan még veszek, de pontosan tudom, hogy jó pár szerző van, akiket én már nem fogok olvasni. David Foster Wallace? Kizárva. Nádas? Bele se kezdek. Darvasi László? Nem ettem meszet! De ha újra elém penderül egy fellengzős könyvmoly, aki számonkér, amiért nem követem figyelemmel Martin Amis vagy Závada Péter munkásságát, megvan a válaszom. Nincs nekem időm mindenféle fittyfiritty irodalmárra, amikor megjelent az idei Starnone-regény, nem is beszélve Houellebecq-ről, ráadásul Zadie Smith is új esszékötettel jelentkezett, csókolom, alászolgája és viszlát. Aztán hazamegyek és folytatom a jó öreg agyonolvasott Rejtőmet…

Iván Péter

A hangoskönyvtár-alkalmazás minden felhasználója gyűjtöget címeket „Kedvencek” fedőnevű egyéni kívánságlistájára. Az enyém tele van kortárs magyar szerzők műveivel Vass István tolmácsolásában. A napokban meg is kértem, hogy a felolvasásuk időrendjében haladva váltsunk szót mindegyikről, ezzel is népszerűsítve kicsit a köztünk élő, alkotó irodalmárokat. Íme az első szeánsz anyaga!

„Legelső kortárs felolvasásom 2018-ból Kepes András „Világkép” című esszéregénye. Tévés személyiségként kedveltem meg ezt a jó svádájú, több nyelven beszélő fazont, kíváncsi voltam, mi fér bele ebbe az ő világképébe. Utazások nagyrészt, különböző kultúrákkal való találkozások, egy emlékekből, olvasmányélményekből összegyúrt esszéregény. Nagy meglepetés volt, amikor íróként, ráadásul igen jó íróként debütált. Nem harsányan, mégis határozottan nyúl a témáihoz.

2019-et Temesi Ferenccel kezdtem. Bartókot mint embert és mint zeneszerzőt is nagyra becsülöm, izgatott, mit tud ebből a nagyon összetett személyiségből kihozni ez a posztmodern fenegyerek. A regényben három történetfolyam fut egymás mellett, alatt, különböző kordokumentumok beemelésével, de szerzőnknek maga felé is hajlik ám a keze, hisz az egyik szál a saját curriculuma Bartók vetületében. Temesi kihangosított bizonyos életrajzi jeleneteket, a géniusz szakmai útját, házasságait, és mivel a jelentősebb szerzeményeiről is értően szól, így zenei ismereteimet szintén bővítette a regény.

Ugyancsak Temesitől jött még a 49/49, egy gyönyörű szerelmi történet egy fiatalkori kapcsolat „újramelegítéséről”. Ez a nosztalgikus érzelmi hullámvasút – már csak az ismerős korszak, zenék, hangulatok okán is – nagyon megérintett, valami régi érzést hozott nekem vissza. Nem feltétlen lehet nagyon cizellált ember az író, viszont kifejezetten jó a humora, a robosztus termet pedig valószínűleg mégiscsak érző lelket takar…

Zeke Gyulától négy könyvet olvastam fel. Az első, a „Kártya, lóverseny, kávéház” egy hajdani újságíró ragyogó tárcáinak igényes újratálalása, utána jött a pesti kávéházakat bemutató kötet és a „Borbélyok, frizőrnők, fodrászok””. Gyula tulajdonképpen kultúrtörténész, erős szépírói vénával. Évekig tartó kutatómunka áll minden egyes kötet mögött, de a végső összeillesztésnél, megszövegezésnél szárnyra kap az irodalmár: olyan jelzői, metafórái vannak, hogy könnyes lesz a szemem. Az „Anderson-taktusok” esszégyűjteménynél éreztem meg végre azt is, hogy itt egy szelíd, szellemes kortársam gondolatait olvasom.

Nagy élmény volt Gerlóczy Márton Mikecs Annája. Ez a vaskos írásmű elsősorban az Áprily és Jékely-családok nem időrendbe szedett krónikája, két női felmenő levélváltásai, naplójegyzetei alapján, de a szerző persze nem vendégszövegekkel dolgozott, hanem „regényesítette” a forrásdokumentumokat. Főleg Áprily Lajosról ír nagy szeretettel, a kötetet is a költő egy gyönyörű verse zárja, amit kisunokája, Annuska halálára írt. Gerlóczyval még nem végeztem, vannak további felolvasási terveim a fiúval.

Dragomán „Rendszerújra” címen megjelent szabadulásnovellái nekem leginkább Bodor Ádám abszurd, nyugtalanító, másvilági írásainak hangulatával csengenek össze. A felolvasás nem volt egyszerű feladat. Dragomán úgy beszél, hogy alig vesz levegőt, a novellái is jórészt központozás nélküli szövegzuhatagok. Kénytelen voltam alaposan tagolni őket, különben egy nagy lihegés lett volna az egészből…

Gárdos Péter nagyon utálja, amikor dicsérik a könyveit, azt mondja, ő nem író, hanem filmrendező. Szerintem pedig időnként jobban ír, mint ahogy rendez… A „Hét mocskos nap” hihetetlen bravúrral megírt, izgalmas cselekményvezetésű, néha nagyon merész erotikus snittekkel dolgozó szovjet hátterű történelmi tabló.
Gárdos azt nyilatkozta egyszer, hogy regény abból lesz, amire mint forgatókönyv nem kap támogatást, mégis kikívánkozik belőle a sztori. Szerencsénkre…

Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma. Ez egy fotóalbum képek nélkül, olyan, mintha tájakat, alakokat olvasnék gondolatszilánkokon átszűrve. Különös, egyedi prózafénykép-lenyomatok egy praktizáló író-fotográfustól.

Nagy élmény volt a marosvásárhelyi Vida Gábor dadogástörténete. Önéletrajzi regény, kora gyerekkortól a sorkatonaságig vezeti olvasóját az időben családi viszonyok és viszályok, iskolai, kollégiumi históriákon keresztül. A narrátor számára dadogása valódi stigma volt, végeérhetetlen csúfolódás, megaláztatás tárgya, ugyanakkor jól szimbolizálja a világhoz való viszonyát is, hiszen a beszédindítási zavar csak egy a sok visszahúzó erő közül, amelyekkel származása, státusza miatt akkor és ott meg kellett küzdenie.

A mai sort Cserna-Szabó és az „Extra Dry” zárja. Na ezt az őrült, véres gasztro-horrorponyvát igen sok kuncogás közepette olvastam fel. Olyan történetei vannak a pasasnak, hogy az ember néha kétszer is visszalapoz: ilyeneket csakugyan le lehet írni?”

(folytatása következik)

Vass István – Iván Péter

A hangoskönyvtár alkalmazás minden felhasználója gyűjtöget címeket „Kedvencek” fedőnevű egyéni kívánságlistájára. Az enyém tele van kortárs magyar szerzők műveivel Vass István tolmácsolásában. A napokban meg is kértem, hogy a felolvasásuk időrendjében haladva váltsunk szót mindegyikről, ezzel is népszerűsítve kicsit a köztünk élő, alkotó irodalmárokat. Íme a második szeánsz anyaga!

Ferdinandy György, az 56-ban Párizsba disszidált esztéta, szerkesztő, író a hatvanas években a trópusokra keveredett, Puerto Rico rabszolgaivadékokkal teli falvaiban, isten háta mögötti településein igyekezett elvetni a fürtös fejecskékben a kultúra magvait: iskolát alapított, tanított, tanulta a helyiek nyelvét, szokásait, időnként egy-egy szerelmi kalandba is bele-belebonyolódva. Ennek a magányos, küzdelmes, mégis szívmelengető időszaknak a regénye a „Sziget a víz alatt. Ferdinandy igen szépen, nosztalgikusan ír erről az érdekes, távoli világról, öröm olvasni, felolvasni.

Háy Jánostól két cím mellett szerepel a nevem a katalógusban. A „Kik vagytok ti?” egy igazán extravagáns magyar irodalmi arcképcsarnok, pár éve nagy port vert fel, a Magyartanárok Egyesülete rögtön ki is átkozta. Ha még tanítanék, egészen biztosan olvasnék fel belőle szemelvényeket a srácoknak. Szerb Antal Magyar irodalomtörténete jut róla az eszembe, az időközben klasszikussá nemesedett opusz megjelenése idején, 1934-ben éppen ennyire nem illett bele a kortárs esszék, tanulmányok sorába. Szerb és Háy is nagy bálványdöntögető, mindketten keresik az új szempontokat, különleges nézőpontokat, s bizony öröm olvasni néha, ahogy Háy megkérdőjelezi Babits formaérzékét, Pilinszky töredékeinek esztétikai értékét, üzenetét. Amúgy pedig végig szellemes, humoros iromány, itt-ott talán kicsit alpáribb beszólásokkal, de, mi tagadás, ezzel valószínűleg eléri, hogy a fiatalok is baráti pertuba kerüljenek a Literatúrával…

A „Cégvezető” a helyes és helytelen döntéseid könyve, a céljaid és céltalanságaid, a cselekvésed és a tehetetlenséged könyve – a fülszöveg szerint. És valóban, Háy legfrissebb nagyregénye önvizsgálatra készteti olvasóját, a rejtőzködő, mégis mindenható narrátor pedig olyan hatást kelt, mintha magával Istennel társalognánk a könyvben. Háy mindig törekszik a megújulásra, a meglepetésre, s valahogy minden könyve különbözik a többitől. A Cégvezető felhőkarcolóként magasodik az írói horizonton.

Nagy felfedezettem Szöllősi Mátyás lírája és prózai munkái. Nagyon megörültem a fiatalságának, a szabadságának, friss perspektíváinak: könnyen befogadható novelláiban filmszerűen láttat, és ugyan szövegei híján vannak a szómágiának, igen erőteljes, egzotikus hangulatot képes teremteni. Vonzzák a határhelyzetek, szélsőséges jellempróbák, s gyakran saját tapasztalatként mesél olyan meredek szituációkról, amilyenekbe én sosem lettem volna képes belemenni. A „Simon Péter” című regénye a „Váltóáram” kötet utolsó novellájából lett továbbgondolva, itt a 84-ben született ifjú már a korunkba ágyazott szakralitással dolgozik nagyon ügyesen.

Szöllősi töredezett, mégis könnyen rekonstruálható lepusztulás-verseit én akartam felolvasni, de hallottam, ahogy a szerző szavalja őket egy könyvbemutatón. Akkor rájöttem, hogy ennek igencsak lenne ereje az ő hangján, hát rábeszéltem, hogy üljön velük mikrofon elé. A „Szabad” című lírakötetét Mátyás kifejezetten nektek látássérülteknek olvasta fel a Kultúrtanya stúdiójában Helle Maxi technikai és szerkesztői támogatásával: rejtett kincse ez a versgyűjtemény a hangoskönyvtárnak, hallgassátok sokat.

Tompa Andrea monumentális hallgatáskönyve, az „Omerta” az ötvenes évek Kolozsvárának fojtogató légkörébe helyez négy kisemberi sorsot, három nőét és egy rózsanemesítő férfiét. Kit felemel, kit kisemmiz a hatalom szeszélye, de mindenki megszenvedi a korszakot a maga módján, s jól látható a regényben az is, mekkora hatása volt odaát az 56-os forradalomnak.

Nagyon érdekes vonal, hogy az „Omerta” negyedik részében feltűnő szerzetesnő életében ugyanaz a Bethánia nevű ébredési mozgalom játszik főszerepet, amelyiknek Visky Ferenc, a szintén általam felolvasott „Kitelepítés” szerzőjének az apukája vezetett. Valószínűleg Tompa Andrea is találkozott a vallási mozgalommal kutatásai közben, esetleg hallhatott róla rokonaitól Erdélyben.

A kritika az „Omerta 2017-es megjelenésekor bírálta egyes részek túlírtságát, vendégszövegek betoldását a fejezetekbe. Azért ez a regény valahol még posztmodern jegyeket hordoz magán, de úgy érzem, ez sem válik már annyira külön a mai idők történetcentrikusabb szemléletétől. Nekem semmiképpen sem tűnt dagályosnak az Omerta, szívesen elhallgattam volna még a négy annyira eltérő karakter „kibeszéléseit”. És mivel Tompából sosem elég, éppen most készülődöm legújabb regénye, a „Sokszor nem halunk meg” felolvasására. Nem ez az írónő legvaskosabb kötete: csupán 590 oldal.

(folytatása következik)

Vass István – Iván Péter

A hangoskönyvtár-alkalmazás minden felhasználója gyűjtöget címeket „Kedvencek” fedőnevű egyéni kívánságlistájára. Az enyém tele van kortárs magyar szerzők műveivel Vass István tolmácsolásában. Nyár elején meg is kértem kedves hangunkat, hogy a felolvasásuk időrendjében haladva váltsunk szót mindegyikről, ezzel is népszerűsítve kicsit a köztünk élő, alkotó irodalmárokat. Íme a beszélgetés befejező része!

Hadd csempésszek be egy olyan néhai szerzőt is az élők közé, akinek a szellemétől igen jó néven venném, ha időnként belehuhogna kortárs íróink fülébe. A 2002-ben elhunyt, alig 62 évet élt Gion Nándor a Vajdaság szülötte, ott is lett a kisebbségi irodalom „nagy embere”, csak a délszláv háború űzte Magyarországra. Tőle az „Izsakhár” című kis terjedelmű, de annál ütősebb kötetet olvastam fel, és segédkeztem az „Ezen az oldalon” pótlásában: ez a vaskos mű Gion novellafűzéreinek az összkiadása, itt több ciklus és különálló írások felolvasásával is volt szerencsém hozzájárulni a teljességhez. Gion az egyik legeredetibb világú, legszórakoztatóbb gondolattársítású mesélőnk, amit mond, az mindig érdekes, elmés, továbbgondolandó. Nem lenne jó, ha szövegei kikopnának az irodalmi köztudatból.

Az „Azóta is élek” kötet tulajdonképpen egy „Best of Bereményi Géza”. Az író hetvenötödik születésnapjára maga válogatta össze a novellákat, itt-ott kicsit beléjük javítva, kiegészítve, akár címeiket is megváltoztatva. A harcedzett rajongók és az író munkásságával csak most ismerkedő hallgatók felfrissítve találkozhatnak itt Bereményi első, alig huszonnégy évesen megjelent elbeszéléskötetének legjobbjaival, a filmmé cseperedett Eldorádó és Hóesés a Vízivárosban forrásszövegeivel és az új évezredben született kisprózák javával. Ősök és hősök, alapmotívumok és a Cseh Tamásnak írt dalszövegekből is ismerős helyzetek, hangulatok köszönnek ránk ebben a bő keresztmetszetet kínáló kötetben, ahol történetről történetre formálódik, épül, forr ki a novellista Bereményi hangja.

Itt a vége felé essék szó legalább egy verseskötetről is, hiszen ebben a műfajban szintén próbára tettem magam – talán nem túl rossz eredménnyel. Tóth Krisztinát a ma élő legnagyobb magyar költők közt tartom számon, Bálnadal című kötetét olvastam fel a hangoskönyvtárnak. Tóth elképesztő formaérzéke minden egyes lírai alkotásában tetten érhető. Nála egy rímtelen szabadversnek is szigorúan kötött sorképlete és szótagszáma van, verseibe mégsem kerül soha egy erőltetett gondolat, kifacsart szókapcsolat. A „Bálnadal” a klasszikus formák és a modern hangzás, mai szóhasználat élvezetes kombinációja, ez a kellemes ellentét mindegyik versben megfogott és feldobott, örömmel merültem a tengeri emlőssel egyre mélyebbre és mélyebbre. Az pedig nagyon tetszett, amit odalent láttam!

Zoltán Gábor orgiája olvasói kérés volt, magamtól nem választottam volna: a városmajori, különösen aktív és vérszomjas nyilasok szemszögéből megírt rémregény felolvasását mindinkább szakmai kihívásnak tekintettem, amit feltétlenül meg kell ugranom. Nem tett tönkre, nem rombolt le bennem semmit, hiszen ez a regény az emberiség szemetéről szól, nem parancsra, hanem puszta élvezetből gyilkoló primitív véglényekről. Kicsit lokálpatrióta színezete is volt ennek a vállalásnak: Zoltán Gáborral pár utcányira lakunk egymástól, az „Orgia” pedig ízig-vérig XII. kerületi történet. A felolvasás közben döbbentem rá arra is, miért volt olyan negatív visszhangja a kerületben felállított Turul-szobornak, én ezt a huzavonát annak idején szokásos közéleti pankrációnak tekintettem. Zoltán Gábor takarékos, szikár, okosan csepegtető stílusa nagyon megfogott, időközben „Levegőt venni” című novelláskötetét is meghangosítottam.

Egyik legfrissebb felolvasásom Visky András önéletrajzi nagyregénye, a „Kitelepítés”. Az 1956-os forradalom után az író református lelkész édesapját 22 év börtönre ítélték, családtagjait pedig – az osztrák származású édesanyát, hét gyerekét és a Bibliát – a Duna-delta Gulág-mintára kiépített lágerébe száműzték. Visky elsősorban színműíró, költő és librettista, nagyrészt az Egyesült Államokban munkálkodó színházi ember. Mégis végig az volt az érzésem, mintha eddigi élete, tanulmányai, irodalmi ténykedése arra irányult volna, hogy tizenhét évi kutatómunka, kőkemény önreflexió, számtalan vázlat és átírás után a „Kitelepítés” megszülethessék.

Visky egy interjúban azt mondta, kíváncsi távolságtartással figyeli a regény útját. Pechjére évszázados remekművet alkotott, így ez az igen visszahúzódó ember kénytelen-kelletlen folyamatosan a hazai és nemzetközi kulturális élet érdeklődésének kellős középpontjában áll. Aki belehallgat a Kitelepítésbe, pár perc után megérti, miért is feszít ez a kötet kerek egy éve mozdíthatatlanul az Írók Boltja könyveladási rangsorának első helyén…

Vass István – Iván Péter

Szerencsés Melinda németet tanít egy jászberényi gimiben, gyakran jár szakmai továbbképzésekre Ausztriába és Berlinbe. Önkéntes felolvasóként pedig egyebek mellett a kortárs német irodalmat népszerűsíti. Semmi kétség, hamarosan a német kultúra lovagjává ütik. Addig is tartsunk vele egy irodalmi körútra az Északi-tengertől Lipcsén át az osztrák Alpokig!

Siegfried Lenz: Németóra (1968)
19 óra 50 perc
Szegény német középiskolások! Náluk évtizedek óta kötelező olvasmány ez a sokszáz oldalas remekmű, utálják is rendesen. Tényleg nem egy telefonján lógó mai tinédzsernek való ez a lassú tűzzel égő, hatalmas ívű regény, mely elsősorban a náci múlttal való szembenézés várva várt első irodalmi megnyilatkozása Nyugat-Németországban, de megkapja benne a magáét minden önkényuralmi rendszer – nem csoda, hogy az NDK-ban csak 1974-ben jelenhetett meg fű alatt. Ezt a németórát, ami leginkább honismereti és történelmi kiselőadás, a csodásan zord Rugbüll nevű faluban tartják, az Északi-tenger viharok által tépázott partjaihoz közel, s a leleményesen váltogatott idősíkoknak köszönhetően hamar rálátásunk nyílik a település közelmúltjára a hitleráj alatt, no meg az első NSZK-s évekre egy keményfejű fiatal felnőtt, Siggi Jepsen beszámolói alapján.
Erőteljes történelmi gerince ellenére a „Németóra” bekuckózós téli olvasmány, művészregény, filozófiai traktátus és fordulatos sztori. Szívet melengető, ahogy Lenz leírja egy borjú születését vagy a homokdűnék lassú táncát a partokon, a száműzött festő, a bántalmazott kamasz és a görcsös rendőr pedig sok mindent taníthat nekünk „élettanból”…

Christoph Hein: Régi tangó (1989)
5 óra 40 perc
A „Tangospieler” bemutatója 1989 tavaszán zajlott le a berlini fal tőszomszédságában fekvő kultikus Internazionales Buch könyvesboltban: még öt hónap, és leomlik a szögesdrót-koronás betonszörnyeteg. Christoph Hein nagyon is érezte a változás szelét, jókedvében, könnyű kézzel írta ezt a hetyke lektűrt egy ideológiai alapon bebörtönzött és szabadulása után gúzsba kötve táncoló lipcsei egyetemi tanárról. A rendkívül olvasmányos, pikáns jelenetekben bővelkedő kis regény olyan pimaszul rendszerkritikus, hogy szerzőjét 68-ban, amikor a „Régi tangó” játszódik, főhőséhez hasonlóan valószínűleg beutalták volna miatta egy NDK-s fegyintézménybe.

Peter Handke: Gyerektörténet (1981)
2 óra 10 perc
A hetvenes évek elején Peter Handke felesége, Libgart Schwarz színésznő faképnél hagyta férjét és háromesztendős gyerekét, hogy „testestül-lelkestül hivatásának szentelhesse magát”. Milyen kedves! A pánikrohamoktól és szívritmus-zavaroktól gyötört író alkotói válsága kellős közepén marad egyedül a kicsivel egy berlini bérlakásban.
A könyv semmiképpen sem Amina Handke első tíz életévének a krónikája, sokkal inkább egy író vergődéséé, pár igen találó észrevétellel a gyerekkort illetően. Ám a ravasz szöveg a posztmodern álfilozofikus merengésbe valahogy mégis belecsomagolja a kislány összes traumáját, melyet anyja elvesztése, az ötletszerű emigráció és az apa hanyagsága, lelki ridegsége folytán kellett átélnie. .
Libgart Schwarz másodvonalbeli színésznő Bécsben, legutóbb egy krimisorozatban alakított nagymamát. Peter Handke 2019-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Amina Handke ma igen ismert osztrák iparművész és alternatív filmes.

Robert Seethaler: Egy egész élet (2014)
3 óra 30 perc
Minden egyes írásomban a megnyugvást keresem – nyilatkozta egy ízben Robert Seethaler, akinek már a neve is a csönd képzetét kelti az emberben. Amúgy higgadt, hallgatag író ez a Tóvölgyi Róbert: veleszületett szemproblémája miatt az általánost még a bécsi Vakodában járta ki, és azt állítja, 19 dioptriájának köszönheti belső látását. Tényleg képes nemzetközi bestsellerré vált kisregényében hangot adni a csöndnek, a hófödte bércek és a lélek végtelen, sokatmondó csöndjének. Álomszerű a sánta hegyi ember, Andreas Egger tevékeny, lassan formálódó gondolatok közt leélt nehéz élete az osztrák alpesi faluban. És olyan jó hallgatni a hegycsúcsokra felballagó vándor lélegzetvételére komponált mondatok zenéjét!

„Tovább bírta, mint valaha remélte, és mindent egybevetve elégedett lehetett. Túlélt egy gyerekkort, egy háborút, egy lavinát. Sosem riadt vissza a munkától, utolsó éveiben pedig többet tudott meg az emberekről, mint amit föl bírt fogni. Tudomása szerint nem vett magára számottevő bűnt, és sosem lett rabja a világ kísértéseinek, nem esett az iszákosság, a bujaság és a falánkság bűnébe. Szeretett. És megtapasztalta, hová vezethet a szerelem. Látott két embert a holdon sétafikálni. Sosem került abba a dilemmába, hogy higgyen-e Istenben vagy sem, a haláltól pedig nem félt. Nem emlékezett, honnét jött, és végső soron azt sem tudta, hová megy. De a kettő közötti időre, az életére megbánás nélkül tudott visszatekinteni, göcögő nevetéssel és hatalmas álmélkodással”

Iván Péter

Csajok, lányok, asszonyok, nők, anyák, lánytestvérek! – kezdi könyvismertetőjét egy bejegyzésben Szerencsés Melinda – Az utóbbi időben három írónő három különleges regényét olvastam fel. Sorsok, megrázó történések, elfojtott vágyak, érzelmi cunami a javából. A hatásuk leírhatatlan, én mégis megpróbálom szavakba önteni.
Mi pedig úgy döntöttünk, a hírlevél olvasói elé bocsátjuk Melinda személyes hangú hármas könyvajánlóját. Állandó kolumnistánk, Iván Péter siet megnyugtatni a hangoskönyvtár férfi látogatóit: ezek a könyvek mindkét nem számára rendkívüli élményt nyújtanak.

Virginie Grimaldi: Csillagfényes utazás (2018)
Játékidő: 7 óra 50 perc

Az anya, tinédzser lánya és kiskamasz lánya közös utazása végérvényesen megváltoztatja az életüket. Az anya küzdelme a házastársi erőszakkal szemben, az érettségi előtt álló lány szexuális kibontakozása, a 12 éves kislány kiközösítése az iskolában. Napi gondok, amiket tanárként én is látok és folyamatosan próbálok megoldani: mobbing, zaklatás az interneten, drogok, önismereti küzdelmek…
Anna gondolatai között Chloe krónikái és Lili humoros naplója vezetik a cselekményt. Rövid megszólalások ezek, amik után ott a csend és kavarognak a gondolataim. Az élet senkinek sem könnyű, de ha anya lettél, akkor többszörösen is nehéz. Felelősséggel tartozol azokért, akiket nevelsz.
Szerettem olvasni ezt a regényt. Fordulatos és meglepő dolgok történtek az utazás során, amit Lili gyermekhumora fűszerezett. Mintha csak a saját gyermeki kérdéseimet tette volna fel. Mintha csak a saját kisfiamat hallanám, amikor azt mondta az egyik családi hangoskodás közepette: “Akkor most üljünk le és együnk!” Szóval, nyugodjunk meg, gondoljunk át mindent, ne kapkodjunk. Mert mindig van megoldás és mindig tovább lehet lépni, tervezni. A csillagfényes utazás élményeiből pedig fel lehet építeni a nehéz hétköznapokat. Nekünk olvasóknak is 🙂

Sharon Cameron: Beszüremlő fény- Stefania Podgórska igaz története alapján (2020)
Játékidő: 12 óra 20 perc

A valós eseményeket feldolgozó regény középpontjában egy fiatal lány áll és a kishúga, akik túlélik a háború borzalmait, az éhséget, a bujkálást, rettegést, halálfélelmet. De milyen áron? Akárhogy is átgondoltam ezerszer, még most sem foghatom fel, hogy tudták ezt túlélni. A gyomrom minden oldal olvasása közben összeszorult. Szó szerint rettegtem. Tudtam, hogy életben maradnak, de azt nem, hogyan és hogy mindez milyen hatással lesz majd rájuk. Mert ebből az élethelyzetből csak sérülten lehet kijönni. Aztán az is eszembe jutott, amikor az egyik Stefániához hasonló korú tanítványom arra kért, hogy írjak lassabban a táblára, mert neki most van új műkörme és nem tud gyorsan írni… Világok választanak el minket Helenától, aki hatévesen minden egyes nap kiürítette 13 padláson bujkáló zsidó éjjeli vödrét. Mire lennének képesek a “mai” lányok a túlélésért és mások megmentéséért?
Jólétben élünk, ritkán gondolunk arra, amink van – hiszen ebben a kényelemben jobb nem is gondolni a háború borzalmaira. Stefania Podgórska élete hihetetlen erőről, bátorságról tett tanúbizonyságot. Míg a Grimaldi-regény Chloéjával, aki azon gondolkodik, hogy küldjön-e a melléről fotót a barátjának, Stefánia azon töri a fejét, hogy mivel etesse a beteg zsidókat. Az élet olyan szeletébe kaptam bepillantást, ami Anna Frank naplója után is tartogatott nehéz pillanatokat.

Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő (1983)
Játékidő: 10 óra 30 perc

Talán az élet rendezte úgy, hogy ezt a három regényt pont ebben a sorrendben olvassam fel. A legnehezebb feladat várt rám Jelinek főhőseivel. Anya és lánya különös szimbiózisban élnek Bécsben. Szexuális aberráció, szadizmus, a pornográfia határát súroló szürreális leírások, nehezen követhető metaforák – képezik az alapját ennek a történetnek. Néha gyomorforgató mondatok keverednek a nyomasztó érzelmi megnyomorítottság ábrázolásával. Nemcsak a megszövegezése kemény és brutális, hanem maga a téma is, amit feldolgoz. Lehet erről egyáltalán bármit is mondani?
Mintha összevertek volna minden egyes felolvasott oldalon. Éjjel olvastam, amikor a család már álomra hajtotta a fejét és csend volt körülöttem. Aztán jöttek a sorok, Erika skizofrén élete, az anya pszichopata birtoklási vágya, az ösztönök eltorzulása. Fájdalom, öncsonkítás, erőszak, elfojtott kéjvágy, három beteg ember kapcsolata, akik “gyengék”, képtelenek változtatni az életükön. Egyre mélyebbre süllyednek, nincs kiút. Nincs happy end.

Grimaldi utat mutat, bátorít. Cameron szembesít, hősöket mutat be. Jelinek a kiúttalanságot és a reménytelenséget vetíti elénk.
Ha egyszer bármelyikbe belekezdesz, nem tudod letenni. Akkor sem, ha borzongató, akkor sem, ha legszívesebben elmenekülnél…

Szerencsés Melinda

Braille rövidírás: 6 kötet
Hangoskönyv: 16 óra
Felolvassa: Bodor Tibor

A háború: béke. A szabadság: szolgaság. A tudatlanság: erő
A fenti kihívóan önellentmondó szlogenek a „Nagy Testvér figyel téged” kijelentéssel együtt beleágyazódtak a XX. század második felének popkultúrájába. De vajon érdemes belehallgatni a búsképű brit hetvennégy éves kultuszkönyvébe? Ó igen, már csak azért is, mert az „1984” Bodor Tibor egyik legcsillogóbb felolvasása. Kolumnistánk rövid élete során négyszer rágta magát végig rajta… Eddig.

George Orwell (1903-1950) mindig hamar kapcsolt. Elég volt neki öt év Burmában helyettes rendőrfelügyelőként, hogy halála napjáig hideglelést kapjon az imperializmustól. Csak egyetlenegyszer kellett végigsétálnia a londoni East End-en, és tűélesen látta, hogyan gyűri maga alá a felsőbb rend lábtörlőként a munkásosztályt. Mikor a félkegyelmű André Gide telikürtölte Nyugat-Európát Sztálin dicséretével, ő az Állatfarmot írta. Az angol munkáspárt ajtaján csak a cipőorrát dugta be, hogy rögtön viszolyogva húzza is vissza. És azokban az években, amikor minden sznob Joyce hagymázas Ulyssesét bogozgatta, volt mersze kijelenteni, hogy az ő irodalmi példaképe a mindig közérthető és máig élvezetes Somerset Maugham.

Élete utolsó éveiben Jura apró szigetén vegetált a skóciai partoknál, s krónikus tüdőbajától tépázva, hétről hétre egyre soványabban írta remekművét. Váteszi elméje sátáni világot teremtett. London itt nem más, mint az Óceánia nevű szuperhatalom „Egyes Leszállópálya” tartományának fővárosa. Az év 1984, vagy ki tudja. A másik két államszerveződés, Eurázsia és Kelet-Ázsia ellen folytatott örök háború minden erőforrást kimerít, a londoniak hitvány gönceikben, korgó gyomorral róják a mocskos, nyomasztó város utcáit. A párttagok végkimerülésig dolgozhatnak, a prolik pedig gettókban, félállati tudatlanságban élik le életüket. A legújabb generáció már a rendszer élő nyúlványa, a pajkos kis lurkók feljelentik apjukat, aki álmában rosszalló megjegyzést tesz a Nagy Testvérre, hamar beállnak a Párt ifjúsági szervezeteibe, s tökéletes zombiként hajtják végre az utasításokat.

A baj, mint mindig, azokkal van, akiknek maradt valami halvány emlékük a régi világról. Mint Winston Smith, az Igazságminisztérium hazugsággyártó szekciójának alkalmazottja, aki a Párt tilalmának ellenére összefüggéseket keres, ír, tájékozódik, rendszerellenes tevékenységekbe bonyolódik. A Gondolatrendőrség, majd lebukása után a Szeretet Minisztériuma erőn felül és kínzóeszközeit nem kímélve foglalkozik azzal, hogy a regény végére hősünk a többiekhez hasonlóan Nagy Testvér elkötelezett, bár igen fásult híve legyen.

A könyvet kezdő és középhaladó diktátorok is haszonnal forgathatják, hiszen Orwell az érdeklődőket lépésről lépésre vezeti végig egy totalitárius rendszer megalapításának rögös útján: az égető hiányokról hamis ellenségképek kreálása, jogtiprás és megfélemlítés révén javallott a figyelmet elterelni; fontos a jól skandálható, szemérmetlenül axiomatikus szlogenek folyamatos terjesztése a médiában; érjük el, hogy mindenki kémkedjen mindenkire; az oktatás, ha egyáltalán fenntartjuk, legyen annyira alacsony színvonalú, hogy az ifjú gyanakodva sandítson minden kívülről érkező ingerre, s csakis a cinikus Párt kezéből habzsolja a dezinformáció laktató moslékát. Talán ez a lebegtetés a legzseniálisabb orwelli találmány, hiszen a regény végéig nem tudjuk meg, létezik-e egyáltalán a Testvériség nevű ellenállói kör vagy akár maga Nagy Testvér, van-e valóban háború, és egyáltalán, élnek-e emberek a brit szigeteken túl.

Az 1949-ben megjelent regény kiállta az idők próbáját, s nem baj, hogy azóta százával születtek orwelli disztópiák, az alapmű még mindig mellbe vág kikezdhetetlen struktúrájával és teóriai egységével. Emellett olvasmányos, jól megírt könyvről beszélünk, ami okvetlenül helyet követel magának olvasója gondolatvilágában – és rémálmaiban.
Többek közt ez a szín, a modern nyugati narratíva egyik legfeledhetetlenebb jelenete. A főszereplő és kedvese nyomorúságos szerelmi fészkük ablakából figyeli a gondolatok nélküli, csupaszív mosónő szorgos munkálkodását az udvaron. A férfi a földalatti ellenálló szervezet brosúrájában olvasottakon töpreng.

„- Halottak vagyunk – szólalt meg Winston.
– Halottak vagyunk – visszhangozta Julia kötelességtudóan.
– Halottak vagytok – ismételte meg egy érces hang a hátuk mögött.
Szétrebbentek. Winston belei szinte jéggé dermedtek. Látta, hogy Julia szeme egészen elfehéredik az írisz körül, arca tejsárgába vált. A rúzsfoltok, amelyek még mindig ott voltak az arccsontjain, olyan élesen kiugrottak, mintha semmi összefüggésben nem lennének az alattuk lévő bőrrel.
– Halottak vagytok – ismételte meg az érces hang”

Igaz ez? Csakugyan halottak vagyunk?

Iván Péter

Játékidő: 21 óra 40 perc
Felolvassa: Mach András

Örkény István (1912–1979) három évtizednyi novellatermésének javát maga a szerző válogatta két vaskos kötetbe. Az irodalmi köztudatba erősen beágyazódott szövegek és a felfedezésre váró kevéssé ismert darabok Mach András ihletett, értő előadásában szólalnak meg. Állandó kolumnistánk ez alkalommal az első kötetet méltatja.

Mire 1941-ben megérkezett a könyvesboltokba a „Tengertánc” című elbeszéléskötet, már egész Budapest örkényi szállóigékkel szórakoztatta egymást. Ha egy mutatós, de hideg fruska tűnt fel a társaságban, a férfiak sóhajtva néztek össze, s már fel is hangzott a Kereplőből ismert megállapítás: – Szép, szép, de nincs meg benne a lélek melege… A dolgok állására pedig minden időben ráillett a Matematika című korai egyperces tényközlése: – „Azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni.”

Igen, a harmincas évek végén egy-egy jól megválasztott Örkény-idézet minden miliőben sikert aratott, hovatovább kékharisnyákat csalogatott forró férfiágyakba. Nem csoda: a vegyészmérnöki és gyógyszerészi diplomával is rendelkező, de laborok helyett inkább a Szép Szó köreit látogató fiatalember első novelláiban már minden egyes mondat, s a mondatokon belül minden egyes szó a helyén van. Prózája mozgékony, izgató, megunhatatlan, újra és újra átélhető.

Ritka adottság ez íróknál, s mégis hiányérzetünk van a „Fiatalkoromból” ciklus novelláit hallgatva. Ezek a textusok egy jó tollú, élénk szellemű úrifiú élvezetes narratív tornagyakorlatai, de hiányzik belőlük a megéltség, a mélység. Lám, Örkény a szomszédban formálódó feketeséget, a náci Németország hisztérikus propagandáját csupán hagymázas busójárásként képes ábrázolni a Tengertáncban vagy a Fagyosszentekben, az Európán egyre inkább eluralkodó téboly és pánik a pályakezdő irodalmár szikrázó prózáját egyelőre csak zavart heherészésre készteti.

A „Háborús évek”-ciklus novellái már egy lövészárkot és hadifogolytábort megjárt íróembert mutatnak: a Donnál rekedt magyar katonák által belakott szövegek különböző szovjet lágerekben születtek. Erősek is ezek a katonatörténetek, némelyikben már tetten érhető a későbbi Örkény érdekes látószöge, együttérző távolságtartása, de a munkaszolgálat fronton töltött négy és fél éve inkább a halálra, az erőszakos halálra és annak körülményeire történő rácsodálkozás időszaka. Érdekesebb felismerés, hogy a világégés előszelét bohókásan aggodalmas lótás-futásba csomagolt „Búcsú” és a vészjósló vidéki búsoperett, a „Cirkusz” is a krasznogorszki barakkban jött világra, ezekben Örkény háborús tapasztalatai fényénél, utólag rakja össze a kirakós darabjait. Akkori lelkiállapotát a „Szilveszter” című, nihilista óesztendei ámokfutás kezdő mondatai fejezik ki legszebben: „Az életemért küzdöttem ezen a télen. Nem ez élet örömeiért, csak az egérútért, a puszta létért, mint a tőrbe csalt vad. Ha berreg a csengő, összerezzenek, a borban mérget, a barát szavában ármányt kutatok.”

Örkény 1946 karácsonyán tért haza, viharvert hátizsákjában sok száz oldalnyi kézirattal. A „Lágerek népe” című szociográfiai munkáját rögtön sajtó alá rendezték, nagy visszhangja volt, és a dramaturgként elhelyezkedő doni veterán új elbeszéléseket is leadott az irodalmi lapok szerkesztőségeiben. Érdeklődése középpontjában ezekben a hónapokban, években a bűnösök büntetlensége, a háborús traumák feldolgozása, a kibeszéletlenség kínja áll: a „Szédülés”, a „Gyerekjáték” vagy az „Asszonyok éjszakája” utolsó sorai után pedig az olvasó sem igen bír megszólalni. Képtelenség közvetlenül a következő novellára ugrani ekkora karambollal a lelkünkben. Egy percnyi csendet, lenyugvást igényel az ember a mondatról mondatra fokozódó feszültség, légszomj, mérhetetlen, szédítő bánat után. Persze születnek gyilkos, vad humorú írások is a negyvenes évek vége felé, mint a később színdarabbá bővített „Borék” vagy a fanyarul életigenlő „Budai böjt”. Felszabadultan kacagni azonban rajtuk sem fogunk.

Az ötvenes évek szakmai sikereket, sok vidéki kiszállást és a rendszerbe vetett hite megingását hozzák Örkénynek. Pedig remek munkásriportjában („Sztálin beteg”) még kissé megriadtan vezeti elő a szovjet államférfi elvesztésének gondolatát, de három év múlva, 1956-ban már az őáltala megfogalmazott mondattal kezdődik a Szabad Kossuth Rádió napi adása október 31-ig: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”.

A frappáns szlogenért Kádáréktól busás gázsit kapott: öt év kőkemény szilenciumot.
Az évtized legjelentősebb kisprózai munkái a „Badacsony”, egy újsághírből bormámoros-csecsemőgyilkos lidércnyomássá gömbölyített kriminovella, valamint az újjáépítés lendületében megírt, reményt sugalló „Jégárpa”. De Örkény a kötet legvégére kiváló rendezői érzékkel „A Szibériai Nyuszt” című nagynovellát rakta, az emberi körülmények végletes, visszavonhatatlan romlásának keserű szimfóniáját – jönnek az írói csigaházban letöltendő néma évek.

Iván Péter

Játékidő: 21 óra 30 perc
Felolvassa: Mach András

Örkény István (1912–1979) három évtizednyi novellatermésének javát maga a szerző válogatta két vaskos kötetbe. Az irodalmi köztudatba erősen beágyazódott szövegek és a felfedezésre váró kevéssé ismert darabok Mach András ihletett, értő előadásában szólalnak meg. Állandó kolumnistánk ez alkalommal a második kötetet méltatja.

Örkény az 58-ban rámért közlési tilalom első heteiben leporolja gyógyszerész diplomáját, az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyár orvostudományi osztályán kap állást. Nem tudni, meddig tart a szilencium, a némaságra ítélt szerző az asztalfióknak ír. 62-től újra publikálhat, de egyik első új novellája, a „Niagara Nagykávéház” rögtön kiveri a kultúrpolitika amúgy is lazára csavart biztosítékát. Az író és Aczél György viszonya sok évtizeden át a tiltom-tűröm-támogatom jegyében telt: a kultúra ura jobb kézzel Kossuth-díjat nyújtott át, baljával meg odasózott a szabadelvű alkotó orrára: Mi az, Örkény elvtárs, már megint nem tetszik a rendszer?

Örkény elvtárs az öt év hallgatás után, ahogy annak idején a hadifogságból, kéziratokkal teli bőrönddel tért vissza az irodalmi életbe. Az elkövetkező években hatalmas sikereket ér el színpadi szerzőként itthon és külföldön (Macskajáték, Tóték), bár 69-es darabja, a „Pisti a vérzivatarban” egy újabb aczélos fricska következtében csak jóval később, az író halálának évében kerülhet bemutatásra. De ennél is fontosabb, hogy Örkény a szilencium alatt világra hozta és tökélyre fejlesztette külön bejáratú műfaját, az egyperces novellát.

A mikropróza, a nyelv alapvető építőkockáival űzött nagyon is komoly játék Örkény novellisztikájában is érezteti hatását: mondatai még pontosabbak, a mögöttes tartalom egyre több rétegű lesz. A drámaíró-alteregó sem nyugszik: a nagynovellákban rengeteg szereplőt mozgat, beszéltet könnyed bravúrral, pár szóval teremt életet, rajzol meg sorsokat, s a legkatartikusabb tetemrehívás közben is felsejlik a magasban egy tetőfedő, „valamilyen vidéki színész, akit elcsaptak, mert kislányokat szöktetett ki egy úttörőtáborból” (Húsz perccel zárás előtt) vagy egy vécésnéni, egy szomszéd, egy őrmester, akik eligazítják az írások antihőseit a kafkai tükörfolyosókon.

Igen, a szerző Kafka munkásságában is ezekben az években merült el, s ez a váratlan írói testvériség csak még hangsúlyosabbá teszi Örkény örök mondanivalóját. Az ideológiák és a mindenkori hatalom, erőfölény kereszttüzében hasmánt csúszó-mászó kisemberek cseppet sem felemelő létharca, élni akarása az alap, a groteszk pedig természetes létállapotként ábrázolja a megszokhatatlant, a félelmeset, a bénultat, a sebzettet. S amiként Kafka, Örkény sem hozzászoktat, hanem szembesít vele bennünket.

A második kötet novelláinak ez különböző mértékben sikerül. Találunk itt bagatell közéleti apró-cseprőt (A Hanákné-ügy) a groteszk végső határáig kitolt idétlenkedést (Éden, Fort Quirinar) vagy mára már jócskán megkopott pszichoanalitikus jegyzetet (Anyabúcsúztató), sőt apró adomákat, glosszákat is ideválogatott a szerző (Magnó, Honvéd kórház). De vannak novellák, amelyek olvasása során megint csak úrrá lesz az olvasón a zsibbadás, a torkot elszorító izgalom vagy a vérforraló feldúltság: örökre velünk marad a „Fohász” pragmatizmusba csomagolt mély gyásza, „A hattyú halála” görcsbe rándító önpusztítása, a „Te édes, édes” pimasz számvetése a halál árnyékában. S utoljára még visszatér a régi motívum, a háborús bűnök okozta lelkifurdalás, de az eddigieknél is átütőbb erővel: a „Jeruzsálem hercegnője” tébolyba fulladó önvádja már-már tébolyító.

Az „Elsárgult kéziratok” ciklusa páros válogatáskötet lomtára. Sok itt a kacat: pár bumfordi kiadatlan szöveg, egy dögunalmas reklámmese, a „Lila tinta” című sikerületlen novella és sajtóvisszhangja, a legvégén pedig egy elnyújtott egyperces, az „Ars poetica”. De az elszánt guberáló ebben a kalamajkában találhat rá a kötet egyik legszebb elbeszélésére is. A huszonévesen, Párizsban írt „Hová siettél?” a rohanó ifjúság örök himnusza. Tartsuk meg jó emlékezetünkben.

Húsz éve ezeket a novellákat a Jaws képernyőolvasó szoftver Gabi nevű szintetikus hangja olvasta fel nekem. Ezen a nyáron a dupla hangoskönyv szerkesztőjeként hetente kaptam az újabb mp3-fájlokat: kora őszre minden sejtem megtelt az örkényi prózával és Mach András füstös, a regisztereket mesterien váltó, mindenre képes hangjával. Tudom jól, hogy ebben a felolvasásban sokszor visszatérek még egy-egy novellához.

Gabi megpihen. Köszönöm, István, köszönöm, András!

Iván Péter

Játékidő: 5 óra 55 perc
Felolvassa: Jancsó Sarolta

Pap Károly egyike elsüllyedt szerzőinknek, aki már rövid élete alatt kiírta magát a 30-as, 40-es évek kétosztatú népi-urbánus, magyar-zsidó irodalmi kánonjából. Ideje, hogy lesimítsuk a port mesterművéről, a „Nyolcadik stáció” című művészregényről.

Leviát, az éteri szépségű ifjú festő bolyongása során idilli kis faluban köt ki. Becsvágyát nem elégítette ki a kávéházi portrérajzolás, de a természetben, az állati és növényi formák, zöld árnyékok és napsütötte foltok között sem találta a helyét. Ágasházán viszont gigászi megbízásba fut: a helyi templom számára kell megfestenie a Keresztút tizenöt stációját. Leviát a nyolcadik állomás megörökítésével kezdi a munkát: itt Krisztus, miután másodszor rogyott földre terhe alatt, vigasztalja az őt kísérő asszonyokat. Grandiózus jelenet, amelybe a művész ügyesen festi bele vendéglátói, a tenyeres-talpas Giza néni és a vele élő hat özvegy alakját, de a Megváltót körülálló katonák fizimiskája is emlékeztet némiképp a helyi intelligencia egy-egy alakjára….

Készül a festmény, s közben komolyodik, átszellemül alkotója is, de a különös jövevény körül egyfajta erőtér is kialakul. Az ifjú művész áhítata, munkakedve és „színeváltozása” környezetében is szimpátiát, vonzalmat vagy éktelen gyűlöletet váltanak ki, s ahogy apránként mind közelebb kúszik a sötétség a festményhez, rájövünk, ez a műalkotás nem e világra, de főleg nem Ágasházára termett. Addigra persze már Ágasháza sem egy erdőszéli kis falu, hanem a világ erkölcsiségének bibliai parabolája, erős művészetelméleti felhangokkal. S eljön a rettegett pusztulás is, azonban egy brutális, Móriczot idéző jelenetben nem csupán a kivételes remekmű, hanem Leviát jó angyala és sátáni ellenlábasa is odavesznek. A festő, aki ártatlanságában, jóhiszeműségében magát Krisztust formálja meg a regényben, a halottaskamrában mindkettőjük hideg arcát csókkal illeti. De már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt: Leviátra az elmélyült, emberkerülő magány vár, az állati és növényi formák, zöld árnyékok és napsütötte foltok csendes világa.

Ebben az eget-földet leképező regényben a témák változatossága ellenére sincs zsúfoltságérzetünk: Pap Károly meg tudja csinálni, hogy bőven átérezzük az ihlettelen napok eseménytelenségét, a téblábolás hiábavaló óráit, s írói bőkezűségében sokszor aprócska, bagatell eseményeknek szentel megannyi játszi oldalt, a történet mégis jó tempóban halad előre. A „Nyolcadik stáció” hat órájába látszólag tényleg minden belefér, s szellős, levegős marad az egész. De nem ez a bámulatos helykihasználás Pap Károly egyetlen bravúrja. Nemhiába versengtek kézirataiért pályája kezdetén az Est és a Nyugat szerkesztői: Pap élénk, eredeti, képekben gazdag stílusa, melyet csak az a kritika érhet, hogy időnként kissé túlfűtött, a kor legnagyobbjai közé emelik. Portréfestőnek is zseniális, hiszen pár mondattal lehel életet egy kajla kalapos csőszbe, egy folyton sopánkodó özvegyasszonyba, egy el-elbóbiskoló agg plébánosba. Második regényében, a Nyolcadik stációban pedig szerencsésen felülemelkedik örök témáján, a zsidó és keresztény identitás őrlő problémáján, amire a Pap által pingált izzóan szemrehányó-önmarcangoló csomagolásban nagyon de nagyon nem voltak vevők a Horthy-korszak irodalmi és közéletének szereplői. Személye és gondolatai iránt a világháború után sem ébredt leküzdhetetlen vonzalom a kultúrpolitika keblében, de ezt a mellőzöttséget a rabbinövendékből lett proletár Pap Károly már nem érhette meg, 45-ben pusztult el egy náci haláltáborban.

A hangoskönyv története is olyan, mintha Pap Károly meséje volna. Jancsó Sarolta éppen lomtalanított, ez a regény is megadóan várt sorsára egy könyvkupac tetején. Saci aznap úszni ment, és az útra olvasnivalónak szatyrába csúsztatta a vékony kötetet. Mire hazaért, fülig beleszeretett: bocsánatot kért tőle, amiért száműzni akarta a gyűjteményéből, főhelyre állította a polcon és hamarosan elkészítette a remekmű hangos változatát is. De jól tette!

Iván Péter

Játékidő: 16 óra 45 perc
Felolvassa: Győryné Csomó Ildikó

Új sorozatunkban állandó kolumnistánk, Iván Péter kísérletet tesz arra, hogy a hajdanán népszerű cseh író, az 1932-ben született Vladimír Páral néhány remek könyvét kiemelje az irodalmi felejtés mély verméből. Vajon ezek a regények kiállták az idő próbáját? Esetleg méltán porosodnak olvasatlanul a könyvtárak polcain?

„A képzelet kínja” magyar kiadásának hátoldalán fekete-fehér fotó a szerzőről: vastag, sötét keretes szemüveg, kócos haj, mély vonású, elgyötört értelmiségi arc. Kicsit mintha ijedt is lenne. Ilyennek képzelem regénye főhősét, Marek Paar vegyészmérnököt azon a hajnalon, mikor csúfos szakmai és szerelmi kudarcai után örökre el kell hagynia a tejjel-mézzel folyó Liberec városát.

Leülök a zöld padra az író mellé. Tudom, hogy a hetvenes években a csehszlovák titkosszolgálatok megfigyelt megfigyelője, hogy nemrégiben írta alá az Antichartát, a Václav Havelék által megfogalmazott bátor memorandum ócska államhatalmi riposztját, hogy nincs jó passzban. Elmondom neki, hogy nyolcadik regénye szerintem Közép-Kelet-Európa legeslegmulatságosabb írásműve, amit csak a baráti Magyarországon 24 800 példányban állítanak elő 1985-ben, egy különösen szemet gyönyörködtető betűtípussal, finom nyomdaillatú papíron. Élet költözik Páral arcába, hevesen gesztikulálva kezdi magyarázni, hogy 48 évesen, annyi steril, szellemjárta vegyészeti regény után hazája oxigénhiányos, mérgező légköre elől menekült vissza saját fiatalkorába, s hogy neki már 54-ben, libereci szerencsétlenkedése alatt, a Primatex állami cég textilvegyészeti létesítményeiben kódorogva beugrott a stendhali egyezés: az élénk képzeletű, ambiciózus Marek Paar, aki a „Vörös és fekete” Julien Soreljéhez hasonlóan befolyásos nők hátán óhajt mind feljebb jutni a ranglétrán, de ebben a regényben nem folyik vér, a kardos libereci menyecskék rövid úton kirakják a féktelen fantáziája tükörfolyosóin kóválygó srác szűrét.

Elmondom Páralnak, hogy látó koromban legalább hatszor olvastam végig a könyvét, de a száznál több szereplő közt egyetlen egyértelműen negatív figurát sem leltem, még a vaddisznó Bukvaj, a sörissza, lógós Rivola, a karót nyelt Karel Hakl vagy a rafináltan áskálódó Arnošt is kelt az olvasóban szimpátiát. Páral vigyorog, elővillannak rossz fogai, izgatottan magyaráz, a saját szavába vág, szereplőből szereplőbe bújik, akár egy mondaton belül is, ni, most kiöregedett vállalatigazgató, most egy szál bőrkötényben lihegő gázipari melós, most meg életigenlő vak vízügyes, és persze ásítozó titkárnő, Maupassant fölött álmodozó fruska, hegyvidéki munkáslány, megannyi izgalmas, csodálattal megformált teremtés, akik mellett Hrabal mézeskalácsszívű tündérkéi, Kundera egyszerhasználatos dugibabái rosszul összefércelt kesztyűbábok, és itt van Zina, a szerelmet szomjazó örök szingli, aki kreativitásával, autonómiájával, ambícióival olyan modern, mintha 2024-ből költözött volna át az ötvenes évek Liberecébe, a fiatalság, a remény, az élet városába, ahol ugyan egyetlen ábécében sem kapható hónapos retek, ellenben örök napfény aranyozza be az utcákat.

Páral önfeledten legózik figuráival, s a regény közepén fantasztikus terepasztalt épít nekik: egy háromnapos konferenciát Ústí nad Labenben. A takaros kisváros parkjaiban, strandjain, hotelszobáiban minden egyes szereplő élete kifordul a helyéből, a rosszcsont Páral akár egyik mondatról a másikra képes őket kéjes extázisból csömörbe, ellenszenvből forró szerelembe csalogatni, kollektív alapélményük mégis elsősorban a kíváncsiság, a megelégedettség, a boldogság.

A szerző, aki tizenhárom éven át valóban vegyészmérnökként dolgozott az ország legkülönbözőbb üzemeiben, folyamatosan rajta tartja szemét mestere, Stendhal írótollán, összekacsint vele, műveiből idéz, s ő maga is szellemes aforizmákat válogat fejezetei élére. Mégsem epigon, hanem eredeti hangú tisztelő, aki hanyag eleganciával diktálja a regény ritmusát, sosem fecseg, mégis teljeskörű betekintést biztosít alakjai hatalmas lelkébe.

Mellénk telepszik és együtt sütkérezik velünk a fordító, V. Detre Zsuzsa, aki precízen, nagy műgonddal magyarítja Páral záró- és idézőjelekkel, egymástól elvágott tagmondatokkal és átbeszélésekkel teli, mégis mérnökien koherens szövegét. És itt van velünk Csomó Ildi is: érzi és átérzi – no meg ésszel és meleg szívvel tolmácsolja – a regény minden mondatát, úgyhogy Páral áhítattal csókol kezet neki és mindnyájunkat meghív egy fagyira (csehül zmrzlina)

Itt Liberecben ezer méteres sziklaormokon csillan meg a napfény. „A képzelet kínja” önéletrajzi dekameronjával a szerző is a világirodalom csúcsaira ért. Innen már csak lefelé vezet út. A nyolcvanas években Páral béna sci-fikbe fullasztja tehetségét, még később pedig, ahogy annyi öregedő író, erotikus fantáziáival traktálja csalódott rajongóit. De aki olvasta a „Képzelet kínját”, csúnyább bakikat is megbocsát neki.

Iván Péter

Időtartam: 4 óra 56 perc
Felolvassa: Angyal Ágnes

Életem egyik legzűrösebb időszaka a megvakulásomat megelőző év volt. Már jártam a VERCS mozgástréningjére, de az utcai közlekedéshez felajánlott fehér botot gőgösen visszautasítottam, következésképpen mindenkinek nekimentem és a társas viselkedés alapszabályait is alaposan áthágtam fene görcsös bizonytalanságomban. Egy napon a munkahelyem előtt egy kollégám a vállamra tette a kezét: – Ne haragudj, Peti, de úgy totyogsz itt, mint aki bekakilt. – Másnap már a fehér bottal mentem dolgozni, ultramenő napszemcsiben. Azóta vagyunk nagyjából barátok, én és a sötétség.

Persze Mafaldának, aki még csak tízéves, pöttöm termetű és napról napra egyre kevesebbet lát a világból, ezerszer nehezebb dolga van, mint egy kétméteres, harmincéves magyar pasasnak. Paola Peretti regényének főhőse amúgy is annyi kamaszproblémával küzd. Ott a zűrös kortársi kapcsolatok gubanca, a gyász nagyija halála felett, a fékezhetetlen tudásszomj és önkifejezési vágy – és ehhez még itt ez a növekvő hiány, az egyre inkább felhíguló kontúrok, a lépések csökkenő száma, ahonnan még felismeri az iskola udvarán álló cseresznyefát. Oda amúgy, ha már mindenből elege lesz, fel fog ám szépen költözni, hogy olyan szabadon és izgalmasan éljen, mint példaképe, a legendás famászó báró. Azért a homályból utána nyúlnak kezek: Estrella, a nyers modorú román pedellus, Filippo, a viselkedészavaros sztárosztálytárs és Ottimo Turcaret, a taoista szemléletű macska gyakran öntudatlanul tárják fel a kislány előtt a helyes utat, mely a cseresznyefáig vezet – és azon jóval túl. A hallgató, akár átesett látásvesztésen, akár nem, végig szívszorongva drukkol Mafaldának, nehogy valami helyrehozhatatlan marhaságba keveredjen. Ám valamiért érezzük, hogy ebből a bátor csipiszből nagyon-nagyon vagány vak tinédzser, nő, néni lesz, aki a tartós sötétségben is megtalálja a helyét.

Számomra a regényben a legborzongatóbb persze nem a mindinkább csökkenő vízus igen érzékletes ábrázolása volt, hanem a kislány szüleinek értetlensége és folyamatos hárítása. Van ma tízéves, aki még azt hiszi, hogy a baba a köldökön keresztül jön a világra? Aki nem tudja, mit jelent a „felmondani” szó? Akit a család legelemibb döntéseibe sem avatnak be? Kedves papa, kedves mama, valahol az is abúzus, ha a gyereketek állapota miatti aggodalmatok örvén debilizáljátok, alulinformáljátok, túlóvjátok a kölyköt, s minden lehetőséget elzártok előle, amitől önálló és magabiztos lehetne. De jaj, ugyan mit is várhatnánk olyan szülőktől, akik Mafaldának keresztelik egyetlen gyermeküket?

Paola Peretti (1986) a regény megírásakor látásának 80%-át már elvesztette. De akárhogy kutatok a neten, az „Én és a cseresznyefa” 2018-as megjelenése óta semmi hír róla. Akkortájt szülővárosában tanított bevándorlókat olaszra. Csak bízni tudunk abban, hogy ugyanolyan szilárdan veti meg a lábát ebben a zűrzavaros világban, mint hősnője. Buona fortuna, Paolina!

Mafalda története magyarul Angyal Ágnes fegyelmezetten szenvedélyes, olasz kétnyelvű változata pedig Rosalba Caramoni tanítónénis hangján csendül fel. Akit pedig a könyvben oly sokat emlegetett famászó báró érdekel, hangoskönyvtárunkban az isteni Italo Calvino „Eleink”-kötetében két másik zseniális kisregény mellett rá fog találni.

Időtartam: 5 óra 10 perc
Felolvassa: Oroszlán Anett

„Nem szabad elfelejteni, hogy minden félelem, szorongás, keserűség – hívás, s ugyanígy a derű, a jókedv, a bizakodás is. S amit következetesen hívsz, az végül odajön hozzád” Ez csak egy a számtalan elgondolkodtató állítás közül a pszichológus-író Popper Péter (1933-2010) kötetéből. A „Praxis” apró esettanulmányokat, szakmai és filozófiai morfondírozásokat tartalmaz szórakoztató és a laikus számára is könnyen befogadható nyelven.

Kedvem lenne ezt a könyvajánlót csupa idézetből felépíteni. Minden rövid írásban egy érzékeny, nyitott ember több évtizedes klinikai, emberi tapasztalatainak desztillátuma rejlik, és az összes esszé tartalmaz pár olyan kulcsmondatot, amelyeken napokig rágódhat, elmélkedhet az olvasó. A Popper-rajongók bizonyára az összes történettel találkozhattak máshol, némelyikkel bővített vagy vágott formában. Én azonban „elsőkönyvesként” hálásan fogadtam ezt a best of válogatást, ahol kis dózisokban kapok ízelítőt a doktor úr nézeteiből, különös eseteiből, több teológiából összemixelt életigenlő különvallásából.

Popper, ez a nagyon megosztó pszichofüvesember hitt a csodákban. „A léleknek is nyitottnak kell lennie a csoda, a transzcendencia befogadására – írja, – különben minden látomást, elhívást elmebajként fog értékelni, s eljut oda, hogy egész kultúránkat Mózessel, Jézussal, a prófétákkal, Mohameddel, Buddhával és Assisi Szent Ferenccel egyetemben lelki zavar vagy betegség eredményének tartja majd.”

Popper ugyanakkor nem hitt a pszichoanalízis mindenhatóságában. Elismerően bólogatott, ha kiderült, hogy néha a cigány áldás hatékonyabb, mint egy-egy több éven át tartó analízis, csak azt sajnálta, hogy ő maga nem járatos ezekben a praktikákban. Ugyanakkor ő maga is folyamodott nonkomform megoldásokhoz, „vuduzott”, ha szükségesnek látta: egy traumatikus regresszióba került páciense kedvéért például kénytelen volt hónapokig anyatejet, majd pépes ételt fogyasztani, hogy közös élményként érjék el a felnőtt tudatállapotot.

Érdekesek kissé ezoterikus, filozófiai és vallástörténeti olvasottságát megcsillantó eszmefuttatásai a születésről, a mosolygás erejéről, az elmúlásról: „A halál? A halállal nincs dolgunk. Valószínűleg igaza van a görög bölcsnek: Amíg én vagyok, nincs halál. Ha halál van, én már nem vagyok. Nincsen találkozásunk.

A probléma nem a halál, hanem a meghalás.” De a kötetet mégiscsak az esetleírások teszik igazán felejthetetlenné: a vérfertőző szülők, a vajszívű bűnözők, a terápiás célból direkt megbukó gimnazista és a katolikus liturgia szerint feloldozást osztogató zsidó pszichiáter hol vicces, hol mélyen tragikus történetei.

Pár rövid bekezdés szól csupán arról, hogy huszonéves korában Popper orvosa tanácsára kivárta, amíg mindkét szemén műthetővé érik a szürkehályog, ezáltal két éven keresztül látás nélkül élt. Forgács Sára felolvasónk dokumentarista tálentumának hála előkerült egy némiképp bővebb visszaemlékezés az önkéntes vakság időszakáról, de legnagyobb csalódásomra a mester abban is megmaradt a látásvesztés állapotát ködösen felmagasztaló tartalmatlan szóvirágoknál. Ez a létélmény Popperrel együtt szállt tehát a sírba. Pedig nagy veszteség a tiflológia és a látássérült olvasók számára, hogy nem született róla egy objektívebb, szabatos beszámoló.

Végül álljon itt egy idézet Poppertől azok számára, akik a „Praxis” után kedvet kapnak egy féléves pszichoterápiára valamelyik menő budai szakembernél, de jelenleg nincs rá pénzük.

„Az élet problémái megoldhatók, csak meg kell keresni a megoldásokat – hirdetik a lelkes lélekszakértők. Ezzel elérik, hogy az emberek többsége azt hiszi, hogy csak ő olyan tehetségtelen, bumfordi, hogy nem találja meg a szexuális-szerelmi életének, sikeres karrierjének, apjával-anyjával-testvéreivel való viszonyának célirányos és harmonikus megoldásait. Ezt a nagy terhet rakják az emberekre, akik úgy érzik, hogy azonnal pszichológushoz kell rohanniuk segítségért. A lélekértők másik fele viszont ezt vallja: – Honnét veszitek ezt a hülyeséget, hogy az élet problémái megoldhatók? Alig néhány közülük, a többit csak el lehet viselni, jól-rosszul. Erre kell felkészülni.”

Iván Péter

Játékidő: 11 óra 40 perc
Felolvassa: Mach András

Radnóti Sándor kritikus, művészetfilozófus, esztéta nem találta olyan kalandosnak saját pályafutását, hogy abból hagyományos memoár szülessék. De nagy veszteség lett volna, ha nem veszi rá magát, hogy egy-egy tárcaesszében felidézze a 20. századi magyar kulturális élet lassan feledésbe merülő vagy éppenséggel sablonos pózokba merevített mellék- és főszereplőit – a portrék mögött persze markánsan kirajzolódó saját arcéllel.

Tizenhat évesen Radnóti Sándor gyakran felugrott Heller Ágnesékhez, hogy éjszakába nyúlóan vitatkozzanak Lukács Györgyről. Már publikált itt-ott, s bár akkoriban filozófusnak készült, biztos érzékkel navigált az irodalmi irányzatok áramlatain, s jó szeme volt a képzőművészethez, építészethez is.
Jómagam tizenhat évesen még vaktában emelgettem le a Rejtő- vagy Zola-köteteket a miskolci városi könyvtár polcairól, az MTV videóklipjein élő  kegyelemkettes gimnazista voltam, aki még sosem járt Pesten és aligha tudta volna körülírni, mivel foglalkozik egy esztéta.

Huszonöt évvel ezelőtt egy-egy Radnóti-kritika még arra sarkallt, hogy értetlen buzgalommal tanulmányozzam a legújabb Tandori-kötet kusza veréblábnyomait, hogy századszorra is nekiveselkedjek a Termelési regénynek és húsz oldal után újra tanácstalanul csukjam össze. Nem értettem még, hogy a műveltségnek ezer meg ezerféle ligete, lugasa vagy éppen ugara van, köztük pedig igen sűrű a sövény. Vakondtúrásos parcellám satnya bokrai rejtekéből csodálom Radnótiék édenkertjének égbe szökő fáit, s régen rájöttem már, hogy nem mindegyikük gyümölcse való az én póri bendőmbe.

Kultúrám hiányaival megbékélten lapozgatom hát a jeles műítész kötetét. Lám, rögtön itt egy tárcaesszé Hegedűs Gézáról, s kiderül belőle, hogy a fáradhatatlan ismeretterjesztő, akit fiatalkoromban szellemi példaképemnek tekintettem, Radnóti szemében sekélyes tudású entertainer. Sejtem, hogy a szerzők, akiket mostanában kedvtelve olvasok – Jolsvai, Faludy, Fejes, Janikovszky, Tar, Háy – az irodalomkritikus számára jobbára láthatatlanok; akiket ő a legfelső polcra helyez, számomra jobbára olvashatatlanok. De összeveszni nem fogunk. S azért vannak közös pontok: Radnóti is azt vallja, hogy két nagy fétisem, a „Sorstalanság” és Békés Pál Csikágója a múlt század legjelentősebb regényei közé tartoznak, s ha jól olvasom, mindketten úgy érzékeljük, hogy a magyar író mindenkori létélménye a sértettség.

A kultúrtörténeti arcképcsarnokban olyan tudósokkal, tanárokkal, szerkesztőkkel futok össze, akiknek munkássága, személyisége ebben a kötetben eleveníttetik fel évtizedek óta először – szűk szakmai berkeken kívül pedig valószínűleg utoljára, ám jelentős helyet foglal el a tárcagyűjteményben Radnóti ismert írókhoz, költőkhöz fűződő gazdag adomatára is. A legemlékezetesebbek mégis a sötét tónusú portrék: a tekintélyét politikai bagatellekért aprópénzre váltó Csoóri Sándoré, a tehetségét alkoholba fullasztó Könczöl Csabáé, a Nobel-díj után magából kivetkezett Kertészé. Briliáns gondolatfutamot kap Soros György, Fehér Ferenc, Göncz Árpád, s tiszteletteljes iróniával emlékszik meg Radnóti a Holmi főszerkesztőjéről, Réz Pálról is.

Igen, a legendás folyóirat hasábjain (ahol 2012-ben, nyilvánvaló félreértés folytán két novellám is napvilágot látott) hónapról hónapra kultúrateremtés folyt, Radnóti minden cikke, kritikája egy magas szintű esztétikum fenntartását szorgalmazta. Nem kioktatóan, nem a kiválasztottak gőgjével, sokkal inkább megengedőn, szerény javaslatok, kérdésfelvetések útján, nagy-nagy ráhagyással. De az értő hallgatók, a szövegek legbelső zenéjére fogékony műértők száma a kötet megjelenése óta is óriásit csökkent, s én, a barbár, már csak jó kétharmadát fogom fel annak, amit Radnóti mond, amit kulturális minimumként tűz ki. Gyerekem, a digitális bennszülött, akire nap mint nap igyekszem rászórni lyukacsos műveltségem virágporát, már nem az antik mondavilágban, hanem a Harry Potter-mitológiában talál magának hősöket és démonokat, arról pedig álmodni sem merek, hogy valaha meghallgatja velem a Frontátvonulást. Jó ez így. De érdemes néha emlékeztetni magunkat, hol állt nem is olyan régen a mérce. Hogy volt mérce.

Iván Péter

Időtartam: 6 óra 5 perc
Felolvassa: Csernenszky László

Az 1947 és 53 között született Salinger-kisprózákat egybegyűjtő vékonyka kötet valószínűleg a 20. századi amerikai novellisztika legjelentősebb darabja. Írói világa igencsak egységes, ám a kilenc történet mindegyike kakukktojás a másik nyolchoz képest: egymagukban is megállják a helyüket, de mégis így együtt szólnak a legszebben…

Ha író volnék, én is nagyokos vakarcsokkal, túl kíváncsi fruskákkal, esetlen kamaszokkal népesíteném be szövegeimet. Persze talán éppen azért, mert már sok Salingert olvastam. Hoppá, lehet, hogy tényleg ő volt az, aki ráirányította a világ figyelmét a húsz év alattiak titkos univerzumára? Igen, Jerome David Salinger (1919-2010) pár száz oldalas életműve szélesre tárta az irodalom kapuját az ifjúság előtt. A „Zabhegyező” és a novellák születése táján úgyis arra volt szüksége Amerikának, hogy friss tekintetek, romlatlan agyak kérdőjelezzék meg az országot éppen álságos, puritán Disneyland-dé formáló társadalmi törekvéseket. Oké, a kisiskolásoknak és kamaszoknak sosem lesz túl nagy szavuk a politikában, de váratlan kérdéseikkel, furcsa jelenlétükkel okozhatnak pár nyugtalan pillanatot a túl magabiztos felnőtteknek.

Salinger gyerekalakjait ezer közül is felismerni. Sosem negédesek, sosem hazugok, sosem sablonosak, s fő feladatukat, hogy tükröt tartsanak a negédes, hazug és sablonos felnőttek elé, fontosabb tennivalóik között csak úgy mellékesen látják el. A legkisebbek néha kiváltják az olvasóból az óvó reflexet: Lionelt, aki a fenyegető külvilágtól való homályos félelmében egyre rafináltabb búvóhelyeken talál menedéket, a legszívesebben jól megszeretgetnénk, ahogy Ramonát is, aki megöli képzeletbeli barátját, hogy osztozzék anyukája gyászában. De vajon hogyan közeledjünk Franklinhoz, aki vérző tinédzser-Krisztusként tűnik fel az egyik novellában, hogy egy csirkés szendvics képében felajánlja testét kishúga barátnőjének? A tizenkilenc éves John Smith elsősorban önmagára veszélyes istenkomplexusától egyenesen viszket a tenyerem, ám végül csak egy baráti hátbaveregetés lesz a tasliból. Salinger írásainak fiatal szereplői rendkívüli és egérszürke, magasröptű és földhözragadt, zaklatott és lakonikus közt húzódó mezsgyén hancúroznak, s csoda, hogy ép bőrrel megússzák a konvenciók taposóaknáin járt kihívó swinget. S ha a „Kilenc történet” nem is novellafűzér, a sztorik mégis egy irányba tartanak: az „Ilyenkor harap a banánhal” tudattalan, ragadozó-hajlamú négyévesének önző nyafogásától Esmé és öccse nyíltszívűségének fájdalomcsillapító hatásain át a megvilágosodott Teddy merengő bölcsességéig vezet az út, primér mohóságtól a humanista életigenlésig.

Salinger Hemingwaytól vette át és fejlesztette tökélyre a párbeszédek által működtetett történetmesélés technikáját. A legtöbb sztori megállná a helyét színpadon vagy a filmvásznon is, furamód mégsem sikerült eddig senkinek kielégítően adaptálnia őket. Én örömömet lelem a rendkívül kis szókinccsel dolgozó, izgő-mozgó prózában, és ugyanúgy nem kérek Salinger-mozit vagy bábjátékot, ahogy a szövegek tízévenkénti újrafordítását sem. A Csernenszky László által felolvasott 1966-os kiadás minden novelláját más-más fordító jegyzi, Göncz Árpád, Szinnai Tivadar és társaik mégis megdöbbentően egységes nyelvezetű és a mai napig életképes magyar változatot hoztak létre. Lehet, hogy a jó próza spontán módon fordíttatja magát? Az angolosok mindenképpen hallgassanak bele a „Zabhegyező” eredetijébe (The catcher int he rye), ami e héttől fogva elérhető a hangoskönyvtárban. Kész easy reader!

A fiatal felnőttként üdítően gyermeklelkű Salinger élete utolsó öt évtizedét harapós emberkerülőként mérgelődte végig vidéki háza magányában. Fiatal nőkhöz címzett leveleken kívül többé nem került ki írásos anyag a kezei közül, a kiadók mégis nagyon várták a halálát. A vén marabu ugyanis mindenkinek azt híresztelte, hogy remetebarlangjában lépni is alig tud az 1959 és 2000 között készült prózai munkáktól. Örökösei azonban egy árva sort sem találtak. És ez nagyon nem baj.

Iván Péter

Játékidő: 11 óra 46 perc
Felolvassa: Barna Emese

A vakok országa

Portugália mindmáig egyetlen Nobel-díjasa nincstelen földműves családba született, apját illették a falusiak a retek, azaz saramago csúfnévvel, ami tévedésből a kis José születési anyakönyvébe is belekerült. A géplakatosból folyamatos önképzés árán lektorrá, lapszerkesztővé, majd íróvá vált harcos kommunista Saramago (1918-2010) halála előtt így nyilatkozott munkamódszeréről: „Naponta két oldalt írok. Máskülönben csak olvasok.”

Akadnak azért néha nagyon stílusos helyzetek. A „Vakság” volt az utolsó könyv életemben, amit szabad szemmel, folyamatosan tudtam olvasni. Ültem 2000-ben a Magyar Ösztöndíj Bizottság által biztosított római albérletemben, és francia fordításban faltam a regényt. Közben időről időre felnéztem, mit szentségel már megint bolgár szobatársam németül. Kisvártatva kötőhártya-gyulladást kaptam, utána pedig a mindaddig féken tartott zöldhályog kezdte jó étvággyal felzabálni maradék látásomat. De Saramago „Vaksága” még megvolt.

Állítólag a megvakulás igen előkelő helyen áll az emberek primér félelmei között. Hát ebben a regényben aztán bőven van alkalma átélni ezt az állapotot a kedves olvasónak, hiszen a képzeletbeli országban idővel mindenki elveszti a látását. A ragály futótűzként terjed: elég, ha tekintetünk egy frissen megvakult honfitársunk pillantását keresztezi, és a mi szemünkre is rögvest tejszerű köd borul. Egyetlen ember kivételével: a fehér kór első áldozatát megvizsgáló szemészorvos felesége továbbra is lát, s a végkimerülésig gondoskodik a hozzájuk csapódott vakocskák maroknyi csapatáról. A többiek pedig, akiknek nem jut személyi asszisztens, úgy boldogulnak, ahogy tudnak: boltokat és lakásokat fosztogatnak, kezüket előretartva tántorognak a házak és a használhatatlanná vált gépjárművek között, az utcákat pedig lassan elborítják a szemét, az ürülék és a hullák kupacai.

Várjunk csak. Ez eddig egy ócska Herzog-katasztrófaregény. Hogyan lesz ebből Nobel-díj? Hát úgy, hogy Saramago univerzális tartalommal tölti meg a rettentő agyafúrt szöveget, mindentudó és egyben mindenre rácsodálkozó mesélője révén pedig számtalan narratív ajtót hagy nyitva, sok magas labda marad a levegőben. Igen, talán ez a különbség szépirodalom és lektűr között: a ponyvaíró kézen fogja olvasóját, és szépen végigvezeti képzeletének tárlatán, alaposan előrágva ismertet okot, okozatot és tanulságot, nehogy a látogatónak gondolkodnia, kombinálnia, szublimálnia kelljen. Az irodalmár viszont felnőttnek tekinti olvasóját, beengedi univerzumába, és bízik abban, hogy az illető a világról eddig felhalmozott ismeretei révén egyedül is képes lesz dekódolni az írói üzenetet. Saramago hol elhallgat kardinális mozzanatokat, máshol éppenséggel túlanalizál jelentéktelen részleteket, de a végén, ahogy minden jó szövegnél, mindnyájan egy tekintélyes, kielégítő élménycsomag birtokában búcsúzhatunk a nyugtalanító regénytől.

Ezek amúgy mesebeli vakok. Soha nem ötlik fel bennük, hogy szerezzenek egy nagyjából egyenes botot vagy más módon koordinálják mozgásukat. Fel sem merül, hogy szervezetten próbáljanak túlélni: kétségbeesnek, mikor az elkülönítőként az első fertőzöttek számára kirendelt létesítmény kapui feltárulnak, s kiderül, szabadok. Az egyetlen, ripsz-ropsz megalakult vak maffiacsoport pedig az új világban fabatkát sem érő ékszerek és vagyontárgyak kisajátításával múlatja idejét. A vakság tehát ez esetben nem a szem betegsége, hanem a könyv legpompásabb allegóriája.

Ahogy „A legyek ura”, Merle nálunk kevéssé ismert Malevilje vagy Cormac McCarthy posztapokaliptikus remekműve (Az út), a „Vakság” is egyetlen nagy kérdést tesz föl: milyen vékony a határ ember és embertelenség közt? Annyi különbséggel, hogy míg az előbb említett alkotók regényeikkel lezártnak tekintették a témakört, Saramago pár évre rá megírta a sztori fonákját „Megvilágosodás” címmel, mely a fehér kór utáni történéseket veszi sorra. Nagy kár volt.

A regény rendkívül modoros szövegszerkesztési anomáliáiból – oldalakon át tartó, alig központozott mondatóceánok – Barna Emese ösztönösen tagoló, szép felolvasásának köszönhetően mit sem vesz észre majd a hallgató. Nem is baj, hiszen ez a fajta grafikus allűr plusz jelentést aligha hordoz, hacsak azt nem, hogy az olvasó már a szöveggel való küzdelem során szembesül a bizonytalanság, az elmosódó határok zavaró érzetével. Braille-ben nem kölcsönözném ki!

Időtartam: 17 óra
Felolvassa: Szerencsés Melinda

A 63-as születésű Lutz Seiler kőművesből lett germanistává, költőből íróvá, vendéglátóipari idénymunkásból akadémikussá. Erősen önéletrajzi ihletettségű első regénye, (amit megjelenése évében megdobtak az ország legrangosabb irodalmi díjával) remekül ötvözi az „endékás” pincérzsargont, a német líra hagyományait és az értekező próza elemeit.

Ez a tizenhét óra, illetve 560 oldal nagy kihívás volt fordítónak, felolvasónak, hallgatónak egyaránt. Győri László szokás szerint ihletett szellemességgel magyarít, Szerencsés Melinda pedig ezzel a hibátlan felvétellel bebocsátást nyert a kortárs német irodalom gépolaj- és májkrémes zsömle-illatú szentélyébe. A hangoskönyv első hallgatójaként én is megdolgoztam a szöveggel. De megérte a sok visszatekerés, sőt gyakran egész fejezetek újrahallgatása, hiszen a Krúzó végsősoron úgy zenél, mint egy végtelenített prózavers. Olyan is ritkán esik meg velem, hogy muszáj vagyok fennhangon a felolvasó után ismételni egy-egy mondatot, Seiler szívhez szóló lírája azonban többször is rávett, hogy vele énekeljem a sorokat. Nagy tapsot mindnyájunknak!

Edgar Bendler, a huszonéves bölcsészhallgató kedvese halála után menekül Hiddensee szigetére, ahonnan a Német Demokratikus Köztársaság legvonzóbb panorámája tárul a látogató szeme elé: a távoli ködökből felsejlő sziklás dán tengerparté. Aki át szeretne oda úszni, azt a parti őrség vadássza le vagy egyszerűen megfullad, persze mindig vannak vakmerő, vagy leginkább a végsőkig kétségbeesett vállalkozók. A többségnek marad a bámészkodás és a sör meg a virsli a csikóhal alakú sziget vendéglátóipari egységeiben.

Edgar Bendler, azaz Ed is egy ilyen mítikus kiskoszosban, a Klausnerben kap mosogatói állást, s a regény innentől kezdve egyre inkább a mágikus realizmus jeleit kezdi mutatni. Illetve talán csak Ed képzeleg, hiszen neki az állandó beszélgetőpartnere egy aggasztó mértékben oszló rókatetem, ő tud jobbára csak az egyetemen tanulmányozott költők sorai mentén kommunikálni, ő csámborog a gyásztól és perspektívátlanságtól félőrülten éjszakánként a szemetes fövenyen. Mindenesetre a Klausner fura „legénysége” elvan vele, a csehó és Hiddensee messiása, Krúzó pedig tizenkettedik tanítványává, mi több, barátjává fogadja.
A szigeten ugyanis évek óta térítő munka folyik. Amint az éttermekben az utolsó gyanús fasírt és rosszhírű szoljanka is elfogy, pogányul intellektuális rituálék veszik kezdetüket a parton. A szabadságvágytól és a kötelezően elfogyasztandó „örök levestől” kótyagos turisták valami megfogalmazhatatlan tudás részeseivé válnak, s pár napos vadkemping után ennek birtokában térnek vissza az NDK-ba, ahol 1971 óta senki nem evett narancsot. Ha a dán partok elérhetetlenek, hát a Sziget Ura belső határátlépőt farag honfitársaiból, akik előbb-utóbb majd szülőföldjükön ássák alá a rendszert.

89-et írunk, s nagyon úgy fest, hogy tényleg szárba szökkent a Krúzó által keletnémet fejekbe plántált tanítás. A Klausner ütött-kopott rádiója a nyitott magyar határról és hebehurgya hatósági intézkedésekről recseg. Mintha mindenki csak egy jelre várt volna: tanítványai Ed kivételével faképnél hagyják mesterüket, a sziget pár hét alatt elnéptelenedik és Alekszandr Kruzovics, Hiddensee első számú hajótöröttje csalódottan, halálra sebezve tér meg atyjához, a szovjet flottaparancsnokhoz. A „Krúzó” elsősorban mégis a címszereplő megálmodta árva Péntek, a keleti blokk fiatalságának összes bizonytalanságát nyeszlett vállain hordozó Ed traumatörténete. Edé, akinek „egész gyerekkora a rossz minőségű, elöregedett anyagokkal vívott küzdelemben, lázadással és káromkodással és mégis tökéletes ártatlanságban telt, akinek soha nem jutott volna eszébe, hogy nem ő maga a rossz, hogy nem ő maga az oka, ha kudarcot vall”.

Seiler ellenállt a kísértésnek, hogy „szétretrózza” regényét. Olyannyira, hogy sem a berlini falról, sem a pártállam képviselőiről vagy lehangoló jelképrendszeréről nem esik szó az oldalakon – hiszen az NDK legészakibb földrajzi egységéről nézve az anyaország történései ugyanabba a mítikus ködbe vesznek, mint a dán Mon szigete. Az apokaliptikus végkifejletbe torkolló, gyönyörű szimbolikájú robinzonádét pedig szívbemarkoló józansággal keveri le a regény végére biggyesztett esszénovella.

Egy szép napon majd felkerekedünk a germanista Szerencsés Melindával, hogy irodalmi zarándokutat tegyünk Hiddensee-re. Bérelt Trabival megyünk, és útközben a tucatnyi retróállomás egyikét bőgetjük az autórádión. A vélhetően túlglobalizált szigeten majd meghatottan bedobunk egy-egy földgöröngyöt az Északi-tengerbe… de utána bitte-bitte kompozzunk át Dániába egy korsó csapolt Tuborgért! Azt a habos hordómosó-löttyöt, amit a németek sörnek neveznek, ki nem állhatom…

Iván Péter

Játékidő: 3 óra 25 perc

Ezzel a kötettel lett teljes a norvég dramaturg, rendező, tévés személyiség trilógiája, melyben három korcsoport, a kamaszok, a felnőttek és az idősek gondját-baját, örömeit, életérzését próbálta bemutatni. Árnyaltan, érzékenyen, viccesen. Unokáink is olvasni fogják!

Álommeló. Ülj le beszélgetni szerte Norvégiában sok száz honfitársaddal, kiskamasztól nyolcvanévesig. A riportok témája? Ők maguk. Kérdezz keveset, csak bólints néha megértőn, kavargasd elgondolkodva a kávédat, amíg megnyílik a másik. Utána fogd ezeket a Kőkeményen őszinte vallomásokat, desztilláld életbölcsességüket megkapó monológokba, kreatív egypercesekbe vagy sejtelmes szabadversekbe. És közben szórakozz remekül Lisa Aisato szövegeidhez készített remek illusztrációin.

Igen, csakhogy sokak szerint éppen ezek a rendkívül szellemes, nagyon színes, a szemlélő retinájába szinte beleégő rajzok viszik el a hátukon a művészeti albumnak is beillő köteteket, melyekhez Linn Skaber monológjai csak némi irodalmi töltelékként szolgálhatnak. Amikor a csupasz word dokumentumot olvastam beszédszintetizátorral, őszintén szólva nekem is művészkedőnek, néhol erőltetettnek, néhol túl hígnak hatott az írások zöme. Pedig jó szövegek ezek, csak kell, hogy valami, valaki életet leheljen beléjük: a felolvasó személyes értelmezése, belehelyezkedése a történetekbe. És ez a határtalan hitelesség az, ami a monológokból készült audió produkciókat a Hangoskönyvtár zászlóshajóivá, sőt a felolvasás koncepciójának portfóliójává emeli. Oké, hajlamos vagyok túllelkesedni ezt a Skaber-dolgot. Közöm van hozzá. Szeretem. Büszke vagyok rá.

„A szívem egy bezárt bódé” című kamaszmonológ-kötetet a Radnóti gimi 11. b osztályos tanulói hangosították meg egy iskolai projekt keretében a látássérültek számára. Ez két éve volt, a skacok éppen ezekben a napokban érettségizhetnek. A felnőtt monológok (Ma négykézláb akarok járni) már nálunk készült el tavaly, több mint negyven önkéntesünk parádés közreműködésével. Az anyag részletei felolvasóink hangos üdvözletének kíséretében a MVGYOSZ színvonalas költészet napi YouTube-showjához is alapul szolgált.

Az idős emberek gondolataiból összegyúrt szövegek megszólaltatásához csupán hét kedves hangunk ült a tűz mellé. Forgács Sára és Korek Mária nagy könnyfakasztó átéléssel mesélnek, Jancsó Sarolta pedig csodát tesz a kicsit lila versikékkel. A fiúk, Mach András és Csernenszky László időnként beledörmögnek megnyugtató tenorjukon egy-egy sztorit a norvég éjszakába, a csitrik, Stáhl Eszter és Mikó Zsuzsanna Eszter pedig a szemtanúk térfeléről mondanak el pár történetet egyes szám harmadik személyben. De egy ponton a hét hang összeér: a háborúról mindenkinek van egy mondata.

Lassan, ráérősen telik az este, senki nem siet a mesével, mindenki türelmesen bevárja, míg a másik mondókája végére ér. Hamar kiderül, hogy a hazai „nyögdíjasok” és a náluk jóval gondtalanabbul élő norvég idősek tapasztalatai kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Mert
Oslóban és Budapesten is eljön az a nap, amikortól kezdve rájössz, kisanyám, hogy láthatatlan vagy a világ számára. És onnantól kezdve vagy úgy döntesz, hogy csendes árnyék leszel, vagy magadra locsolsz egy fél flaska fejfájdítóan erős illatú parfümöt, és próbálsz idegesítő, harsány, mégsem teljesen ellenszenves módon nyomokat hagyni magad után. Kollektív élmény a társas magány, amivel mindenki másképpen birkózik meg, lehetsz mondjuk vén piás vagy a Kerület Kedves Öreg Nénikéje, de jó választás a természet és a saját magadban végbemenő apró változások megfigyelése is. Mert teljesen váratlanul új dolgokban leled örömödet, a csípős északi szélben vagy a sötétségben, a sirályok etetésében meg a hangyák szemlélésében. És az ifjoncokéban. Milyen hevesek, milyen tapasztalatlanok, milyen árvák! És mennyire hasonlítanak fiatal önmagadra, szent ég! Úgy mondanál nekik valamit, megosztanád velük, ami tudást összeszedegettél útközben, de legtöbbször nem teszed. Aki soha nem esik hasra, felállni sem tanul meg. Ha pedig jön a végső hanyatlás ideje, az sem tragédia, legalább bulizhatsz egyet a régen elment haverokkal a kórházi ágyon, vagy éppenséggel elszökhetsz Koppenhága hippinegyedébe, Kristianiába az ápolók gügyögése elől.

A zöld gondolat hiánya ebben a kötetben ékesebben beszél minden álszent frázisnál. Míg a norvég kamaszok szinte minden szövegükben kifejezték aggodalmukat a bolygó és embertársaik jövője iránt, a „Ma négykézláb akarok járni” felnőttjei pedig érzékelhetően már inkább elszenvedői, mint jóltáplált haszonélvezői a durván jóléti társadalmi berendezkedésnek ott fenn Északon, az idősek mélyen hallgatnak arról, mit hagytak maguk után az utánuk érkező generációknak. Sem megbánás, sem kíváncsiság, sem együttérzés. Ugye, ez csupáncsak írói fikció?

Iván Péter

Játékidő: 2 óra 5 perc
Felolvassák: a Radnóti Gimnázium 11.b osztályos diákjai

A 70-es születésű ismert norvég színésznő, forgatókönyvíró és tévés személyiség 2017-ben több száz tinédzserrel ült le beszélgetni egy kóla mellett. Az interjúkból készült kamaszmonológok magyarul pesti gimnazisták hangján szólnak a könyv látássérült hallgatóihoz.

Pörgetem a hangoskönyv rövidke fejezeteit, és nem győzök ámulni ezen a produkción. Norvég kamaszmonológok magyar kamaszhangokon. Méghozzá milyen hiteles kamaszhangokon! Az egyik motyog, a másik harsány arroganciájától bizsereg az ember tenyere, a harmadik olyan cincogi hangon ad elő, mint egy kisokos alsós. Van köztük beszédhibás, van mutálva hadaró ifjonc és olyan is, aki nem tudja rendesen felolvasni a szövegét, talán kelletlenségből, talán gátlásai miatt. A fájlok minősége is változó: ki visszhangos szobában, ki egy buszmegállóban, egyikük pedig, ez tuti, a fürdőkádban ülve rögzítette pár percét. Egytől egyig odavagyok értük.

A „Szívem egy bezárt bódé” az 1975-ben megjelent mitikus „Ami a szívedet nyomja” méltó folytatása. Tulajdonképpen azok a svéd szösszenetek is versformába tördelt monológok voltak, s érzékenyen térképezték fel az akkori alsósok-felsősök környezetükről alkotott képzeteit, kínzó zavarait, örömeit. Sokan próbálták utánozni – gondoljunk csak Kukorelly Endre öncélú szófacsarászatba fulladt Samunadrágjára vagy a „Máshogy mindenki más” oraveczi sterilitására – de mégsem véletlen, hogy a három svéd szerzőnő gyerekversei értek meg csak a Móránál kilenc kiadást. Mit tudnak ezek a skandinávok, amit mások nem? Talán elég komolyan, nagy figyelemmel közelíteni a korosztály felé, és lehetőleg nem infantilizálni a gyerekeket. Van őnekik skatulyák nélkül is elég bajuk.

Érdekes, de a majdnem ötven évvel ezelőtt élt svéd lurkóknak enyhébb fokon ugyanazokkal a jelenségekkel kellett nap mint nap megküzdeniük, mint mai norvég kamaszhőseinknek: kortársi interakciók, családi krízisek, állandó torzsalkodás önmagukkal és a felnőttekkel. Csakhogy a tizenéveseknél az önismeret zavaros levesében ott úszkál még a fokozott nyitás a többiek külalakja, ízlése, véleménye felé, százhúszon pörög a titokzatos libidó, nem is beszélve a Föld bolygó összes problémájáról, melyekre legkésőbb holnaputánra megoldást kell találni. Ha az ember fia-lánya ezen felül bevándorló, kispénzű vagy a saját neméhez vonzódó tizenéves – esetleg ez a három egyszerre! – attól az egész csak még kibogozhatatlanabb lesz.

A norvégul „Til ungdommen”, azaz nem túl szellemesen „Az ifjúsághoz” címzett kötet legszomorúbb történetében is van valami, a kamaszok egészen speciális asszociációs készségei és életösztöne révén odakerült szívderítő elem. A legtöbb darab pedig kifejezetten vicces, jó stílusban megírt kispróza, s a megannyi szerelmi vallomás, megfellebbezhetetlen morális állásfoglalás, gyilkos iróniával megrajzolt önarckép, napi kudarcok vagy éppen egy edzőcipőhöz elrebegett fohász olvastán meggyőződhetünk arról, hogy a kamaszuniverzum éppen olyan összetett és rendszerezhetetlen, mint a felnőtteké. Csak sokkal, sokkal izgalmasabb. Aki pedig azt képzeli, hogy a könyvben tárgyalt kemény témák kis hazánk ifjait nem érintik, azt egy szép napon még nagy meglepetések érhetik.

A hangoskönyvet felolvasónk, Mikó Zsuzsanna Eszter kezdeményezésére a pesti Radnóti Gimnázium 11. b osztályának diákjai rögzítették. Én késznek titulált anyagként jó sok várakozás után egy igencsak zűrös mappát kaptam: sok-sok fölösleges dokumentum, a fájlok hangereje az üvöltéstől a suttogásig mindenféle, a címek hibásan beírva vagy sehogy. Dörgedelmes levelet fogalmaztam a fiataloknak, melyben hatalmas élettapasztalatom gigászi díszletei előtt gesztikulálva okítottam őket az igényes és pontos munka szükségességére. De nem küldtem el nekik. Időben leállítottak. Peti, Peti, ne legyél már ennyire… felnőtt.

Iván Péter

A Bodor Tibor Hangoskönyvtár önkéntes felolvasóinak előadásában
Játékidő: 4 óra

A norvég tévés, színész, forgatókönyvíró Linn Skaber kamaszmonológjai után (A szívem egy lezárt bódé) végre elkészült a sorozat következő kötete, melynek részletei – számos felolvasó hangos üzenetével együtt – az MVGYOSZ költészet napja alkalmából készített ünnepi műsorának törzsanyagául is szolgálnak.

„Felnőttnek lenni nagyon könnyűnek tűnik. Egy felnőtt már sok mindent tud, nem kell annyit kérdeznie, hosszú élet áll mögötte, túljutott a kamaszkoron, tud vigyázni másokra, tud vigyázni magára, tud válaszolni kérdésekre, és képes begyújtani egy faszenes grillt.
De én például nem tudok begyújtani egy faszenes grillt. Igazából egy indukciós sütőt sem tudok kezelni, és néha úgy érzem magam, mint a világ legnagyobb csecsemője, bumfordi kezekkel és még fejletlen aggyal, pedig felnőtt vagyok”
(Sziasztok, felnőttek!)

Persze sok irányból lehet vizsgálni a felnőttlét buktatóit, de egy megközelítőleg objektív eredmény eléréséhez jó, ha laboratóriumi körülményeket biztosítunk a kutatáshoz. Linn Skaber derekasan kidesztillált a tárgykörből mindent, amit egy magyar szerző kénytelen lett volna belerakni egy hazai változatba: a hihetetlen stresszt, a megélhetési gondokat, a nők méltatlan helyzetének különböző vetületeit, az élesen tapintható társadalmi törésvonalakat. Érdekes, hogy ebből a szempontból a szerző kamaszmonológjai „bevállalósabbak” voltak, ott említés esett bevándorlásról, marginalizált csoportokról, bűnözésről, klíma-aggodalomról is. A „Ma négykézláb akarok járni” sokszínű masszája azonban a jólét oldatában pezseg. De, ami a számos szűrés végeztével a lombik alján marad, az talán mégis egyenértékű bármelyik óriási horderejű társadalmi problémával: a végtelen, felfoghatatlan magány.

Ezt a skandináv magányt azonban meg kell különböztetnünk a porig sújtottan vagy megzavarodottan viselt, büntetésként megélt és panaszos letargiára kárhoztató kelet-európaitól. Skaber északi hősei nagyjából komfortosan mozognak egyszemélyes cellájukban, s mivel az ország égövi sajátosságai miatt a kezdetektől kénytelenek együtt élni vele, természetesebben kezelik, mint mi, sőt nagyobb számban formálnak is rá igényt. Magyar fülnek mégis picit szomorkás kötet állt össze a felnőttek monológjaiból, egy szerethető kis magány-tárlat, amin ugyanúgy lehet pityeregni, mint megértően mosolyogni. A fitneszteremben izzadó ötvenes nők görcsös szoborcsoportja, a férfivadász szingli, a boldogtalan házastárs és a nőgyűlölő macsó elszánt kapálózása, a gyermektelenség, társtalanság, elidegenedés, öregedés, gyász kipárnázott magánzárkái.

Skaber sok humorral és humánummal tálalja a magány eme északiasan íztelen pástétomát. Alakjai sokszor menekülnek tündérvilágba, szőnek mesét a realitás lehangoló kulisszái köré, s gyakran vigasztalják magukat lehangoló történetük átpingálásával. Az „Álmaink” négy szövege ebből a szempontból a legszívettépőbb, itt már a rosszindulatú daganat is lufiként száll ki a szervezetből, egy kábítószer-túladagolásban elhunyt kamaszlány pedig inkább mégis gyászoló anyukájával bulizik.

Azért szeretnék norvég lenni. Legalábbis olyan norvég, mint amilyet Skaber szemüvege láttat olvasójával: egy sorsával megbékélni kész, életét jobbára elégedettséggel szemlélő, játékos és költői norvég. Kétlem, hogy ez a kép teljes egyezést mutatna az északi ország lakóinak valós karakterével, de ez akkor is lehetne az én belső négykézlábas monológom.

A hangos változat egyedülálló audio-élményt kínál, hiszen minden egyes monológot más-más ragyogó felolvasónk előadásában élvezhetünk. A Négykézláb-projekthez 35 hangunk küldött felvételt. Itt garantáltan mindenki találkozhat egy-két kedvencével és felfedezhet friss tehetségeket is, hiszen klasszikusaink, Tóth Barnabás és Vass István, Forgács Sára, Csernenszky László vagy a Hangomat Adom Díjas Michaletzky Krisztina mellett az „utánpótlás” (Fülöp Veronika, Remes Zsófia, Virók Eszter, Juhász Dávid, Tasnádi Róbert stb.) is jelentkezik egy-egy szöveggel, sőt sztárvendégként önkéntes technikusunk, Tóth Imre is debütál a kötetben. A monológok hallhatóan megihlették a résztvevőket, a Négykézláb valahogy mindegyiküknél több, mint az írott szöveg korrekt felolvasása: igazi magánszámoknak lehetünk itt szerencsés fültanúi.

Játékidő: 6 óra 25 perc
Felolvassa: Juhászné Gyurka Ildikó

Szabó Győző. Országszerte ismert és elismert színész. Istenáldotta tehetség. Jó svádájú, jó kiállású pesti vagány. Csakhogy 2000 és 2010 között minden egyes forgatásán, fellépésén és a „Beugró” szellemes rögtönzésein drog hatása alatt vett részt, vagy a függöny legördülése után szaladt a dealerhez. A szakmabeliek közt ez nyílt titoknak számított. A Toxikomából végre a mit sem sejtő olvasó is betekintést nyerhet a drogfüggés gyötrelmeibe.

Egymás sarkát tapossák a Toxikomában az izgalmas sztorik, mindennemű drogok hatásait érzékeltető felejthetetlen részletek, együttérzéssel megfestett narkós- és dealerportrék. Elbűvölt páros hallucinációk a Kodály Köröndön, ahol a két cimbora feje fölé szemkápráztató neonkupolát épít az LSD uralta tudat. Diszkrét ópiátos révedezés az Ibolya presszóban zárásig, szexi bujkálás a drograzzia elől, riázós alkonyati mákszüret az autópálya mellett, csibészes összekacsintás évekkel később egy forgatáson üldöző és üldözött között. Na meg az állandó hazudozás, önvád, fogadkozás, visszaesés. Izzadás, hasmenés, dekoncentráltság, halálfélelem, testi-lelki leépülés. De ez a drogozással eltöltött tíz év mégsem gyötrelmesnek, sokkal inkább őrülten bulisnak hangzik Szabó Győző narratívájában.

Talán az a baj, hogy ez a pasas túl életvidám. Egy több napon át tartó heroinos agóniát is úgy ad elő, hogy az olvasó az oldalát fogja a kacagástól. A nagyon is rizikós recepthamisítás, đaz ultraéletveszélyes bódult városi motorozások, napi adag utáni ingerült hajszák, rendezők, színésztársak, nézők jellemapasztó átrázása mind-mind kedélyes sztorivá szelídülnek, a Győzőért halálosan aggódó feleség, a társadalom szélén vegetáló félzombi narkósok, érzéketlen dealerek pedig vicces rajzfilmfigurák ebben a nosztalgiától átfűtött mákony-mesében.

Jaj, legalább lenne egy kicsit ellenszenves ez a Szabó Győző. Egy kicsit összeszakadt. Kevésbé tehetséges. Apatikus. De mit tegyünk, nem tud elég elrettentően írni a drogozásról. Győző megjárta a poklok poklát, és vigyorogva, bombasztikus anekdotákkal kocogott elő a füstfüggöny mögül; izmos karjai közt egy karton sör gyöngyözik, legújabb spanjától, Lucifertől nyerte, mert messzebbre tudott pisilni, mint a főördög… Szóval gyanús, hogy nem ez a laza, trágár, fiatalos vallomás lesz az, aminek a hatására az ifjúság hevesen kezd tiltakozni, ha egy partin élénk színű pirulát csúsztatnak a markába. Olvassuk inkább mi, komoly felnőttek, hiszen rendkívül szórakoztató droglibrettó a Toxikoma.

A könyv Cipollája dr. Csernus Imre, aki a későbbi „Bevállalja?”-adások hol lakonikus, hol teátrálisan mennydörgő pszichiátereként Győzővel is lefuttatja manipulatív programját. A gyógyszerekkel kombinált sokkterápia pedig szerencsénkre a sztárszínész esetében is hatásosnak bizonyult.

„És megint itt ülünk Imrével, és farkasszemet nézünk. Lenyúzza rólam a bőrt. Aztán mikor már csak egy húscafat vagyok – aminek ugyan még van két szeme, füle, meg valamicske elhanyagolható agya is, megszólal. Győző, meddig akarod még ezt csinálni? Nem tudom. Nem akarom már, de nem bírok leállni. Hát akkor ne állj le. Nyomjad. Nem jó? Ha be vagy állva, az nem jó? A heroin jó, nem? Győző, ne hazudjunk! A cucc jó. Igen, Imre, jó. Na, hát akkor csináljad. Miért is fosztanád meg magad a jótól? Imre, ne csináld ezt. A nyalcsi jó, igen. De az életem, az nem. Le akarok állni.”

Iván Péter

Szabó T. Anna – Lackfi János: A nő meg a férfi – #verslavina (2016)
Játékidő: 1 óra 30 perc
Felolvassa: Mach András

2016 februárjában Szabó T. Anna a Facebookon saját versével köszönti a negyvenedikbe lépő Lackfi Jánost. Az ünnepelt pár órán belül kiposztolta rímes válaszát, a költői párbeszédbe pedig az ezt követő napokban mások is beleszóltak, hivatásos és amatőr lírikusok árasztották el a közösségi oldalt a két nem legkülönbözőbb életkorát megéneklő rímfaragványokkal. „A nő meg a férfi” a kérészéletű Verslavina-mozgalom negyvenesekről szóló legsikerültebb alkotásait tartalmazza a duplán negyvenes Mach András előadásában.

A lelátón állok és szotyizok. Szilaj és megfáradt, harcrakész és búbánatos poéták melegítenek be, mindegyikük mezén negyvenes szám. Dudát, kereplőt nem hoztam: kibic vagyok, hiszen közel az ötvenhez a férfi és női csapatnak egyaránt szurkolok. Hajrá, ifjúság!
Először Szabó T. és Lackfi adogat egymásnak, mindketten a saját stílusukban. A költőnő az égig rúgja a lasztit, a költő úr megcsavarva, laposan gurítja vissza. Ártatlan, szellemeskedő metrikus mutatványok ezek, jópofa gúnyrajzok, csak „A hetedik versnél szorul össze a gyomrom:

„A férfi akkor férfi, hogyha bírja
az ugratást – de nem ugráltatod,
mert az életét saját maga írja,
és nem úgy fütyül, ahogy akarod.”

Erre a fennkölt kioktatásra Lackfi szava is elakad egy pillanatra, és legfeljebb majmolni tudja a nagyasszony mondókáját:

„A nő, az akkor nő, amikor bírja
az ugratást, de nem ugráltatod,
mert az életét saját maga írja,
és nem úgy fütyül, ahogy akarod.”

Ennél a töréspontnál a többi játékos is betódul a pályára, és rögtön kiderül, mennyire egyenlőtlenek az erőviszonyok. A lányok úgy döntöttek, komolyan veszik a feladatot, és filozófiát, lélektant, húsbavágó személyes tapasztalatokat felhasználva adnak hírt a zűrös, instabil, megrögzött és kétségbeesett negyvenes-életérzésről. Felszántják a pályát, sebeket tépnek fel, amelyekbe pár göröngy só is kerül néha:

„A nő, ha peches, ösztönös teremtmény.
S a férfi? Gombjait jól ismeri.
Egy csók a nyakba, s röpke bók: „Te festmény!”
A nő már lüktet is. De csak neki.”

Mesterházi Mónika szomorú verset ír a nőről, aki nőt szeret, de a kényszerűségből vagy önként vállalt magány is sok gondolatfutam témája:

„És féltem az éjjelt, féltem a nappalt,
és rázott a víz, mert rossz volt a drót.
Küszködtem húspénzzel, télen a faggyal.
Fizettem, róttam a szingliadót.”

Tóth Krisztinától ebben a kötetben is kapunk egy teafilternyi steril bölcselmet, László Noémi viszont már középső ujját mutatja az ellenfélnek:
„persze nagyon, nagyon,
nagyon szeret,
ha amikor még csak lehet,
ahogy a kényelmet is szereti.
Fel sem tűnik neki: milyen
pompásan elvan nélküled.”

Kiss Judit Ágnes pedig vad csatakiáltással támad a riadt fiúkra:

„Mint óvodás a homokvárat,
épít izmot vagy karriert,
de kérj egy apróságot, fáradt,
unott lesz rögtön és ijedt.

Nem lesz társad és nem lesz hősöd,
magad vagy csatába menet
utóvéded és előőrsöd,
a férfi mind csak kisgyerek.”

Igen, egy kicsit eldurvult ez a játék a női térfélen. A srácok láthatóan elengedik a meccset, lötyögnek, bohóckodnak, nincs egy komoly szavuk, de még egy jó rímük sem:

„Egy tata, ha elmúlt már ötven,
ne induljon útnak ködben.
Egy néne, ha veri az ötvenet,
a bók neki fáklyás körmenet.”

Irtó kemény műfaj az alkalmi vers, a férfiaktól pár óra alatt nagyjából erre futotta. Csak Jónás Tamásból buggyan ki egyszer az igazság:

„babrálgat még a kézzel és a szemmel
negyven felett az ember
ha másnak kedve támad
vele hazudik valami vágyat”

A kötet főtrollja maga Lackfi: mindenkinek orrot mutat, csapattársai szelíd suttogását megafonban torzítja el, így lesz Kun Árpád Maradj! – Menekülj! ikerversének parafrázisából vagy a Bóbita átiratából túlspilázott, üres szózsonglőrködés. Ide kell nagyon Mach András, aki élettel tölti meg a bugyuta, odacsapott férfistrófákat és szelíd mederbe tereli a költőnők indulatait. A legnagyobb átéléssel az utolsó verset szavalja, Molnár Krisztina Rita higgadt kis remekét. Mire vége, mindenki elszállingózott az öltözőkbe.

Mindegymi-kor

Kit érdekel, hogy mit gondolok erről?
Mert úgyis mindenki maga marad.
Ekkorra nagyjából már minden eldől.
Kávézom, s nézem a madarakat.

Még mindig jobb, mint ha köldököt néznék,
vagy kapkodnék félve ide-oda,
riadtan keresném, hogy hol a vészfék.
Így meg jut minden napra egy csoda.

Madarak, gyerekek, férfiak és nők,
nyüzsög a lét vagy csendbe merül
– főleg, ha eljövök végre a géptől –,
a képernyő tükrében egy cinke ül.

A ráncok? A vágás? Az ősz hajszálak?
Azt hiszem, már őket is szeretem.
Egy romlandó test, amit használtak,
míg benne laktak. Ez ennyit jelent.

Na, megyek, mert dolgom azért akad még,
sőt, bővebben, mint hogy kedvem szerint.
Írni meg főzni, míg nem hív a nemlét.
A fák arany keze míg meg nem int.

Az alsó-szászországi Bad Gandersheim németajkú lakói aligha sejtik, hogy a kedves Ungarische Dame, a városi hírlap kézbesítője, akivel kutyasétáltatás közben találkoznak a parkban, minden nap mikrofon elé ül, hogy felolvasson egy távoli ország látássérült olvasóinak egy rejtélyes finnugor nyelven… Bizony, a szorgalmas Ildikó virtuális könyvespolcán már negyven kötet sorakozik: Iván Péter ezen a héten jó néhányukba belelapozott.

Azt első pillantásra látni, hogy Juhászné Gyurka Ildikó nagy hangsúlyt fektet az ismeretterjesztésre. Interjúkötetek, életrajzok, tudományos traktátusok mellett találunk itt felsősöknek szóló természettudomány és biológia tankönyveket, munkafüzeteket is: a táblázatok, képleírások, kiemelések miatt ezek a kiadványok igazi kihívást jelentenek minden felolvasónak. Szép munkák! Srácok, nyomás tanulni!

Megakad a szemem egy beszélgetőkönyvön Halász Judittal, de Ildikó jóvoltából Fekete István író, Hernádi Judit vagy akár Majka rajongói is elmélyedhetnek kedvencük élettörténetében. A bevállalósabbaknak pedig itt van Kim Dzsong Un abszurd sztorija vagy a Romanovok utolsó napjairól szóló megrendítő dokumentumregény. Persze a legvagányabb memoár (Majka nagy bosszúságára) még mindig Szabó Győző Toxikómája, csakhogy a jó svádájú színész itt olyan költőien ír a tudatmódosító szerek hatásáról és saját ifjúkori vadulásairól, hogy ezt a munkát elrettentés céljából mégsem adnám kiskamaszok kezébe.

2020 nagy könyvszenzációja volt Janikovszky Éva 12 és 18 éves kora között írt naplója, ezeket a nagyközönség előtt mindeddig elzárt feljegyzéseket szintén Ildikó előadásában hallgathatjuk. Persze az első pár füzet csupa bohókás csitricsacsogás, de az olvasó mind gyakrabban kapja fel a fejét egy-egy találóbb megjegyzésre, szarkasztikus kommentárra, jól sikerült jellemzésre: a szegedi diáklány egyre pontosabban fogalmaz, egyre inkább él a humora, stílusérzéke, megfigyelőkészsége kínálta lehetőségekkel, a háború első vészterhes évében pedig végképp nővé és íróvá érik. Mégpedig olyan íróvá, aki sosem felejtette el, milyen is gyereknek lenni.

Van ezen a virtuális könyvespolcon nem kevés krimi is, de tudjuk, a legjobb történeteket az élet írja. A „Stuart” című memoár témája szó szerint az utcán hevert, hiszen a könyv hőse egy Cambridge sikátoraiban kolduló, nagy mesélőkedvvel megáldott exdrogos. Amikor a hobó először elolvasta a róla szóló szöveg kéziratát, így szólt társszerzőjéhez, Alexander Masters irodalmi nyomozóhoz: „Ez így dögunalmas, haver! Állítsd a feje búbjára!” Így is lett: a bölcs, vidám csavargó beszámolója Stewart apó szutykos kamrácskájában kezdődik, onnan hátrál vissza egy bűnben, kirekesztettségben, kótyagosan leélt élet baljós állomásait végiglátogatva a gyerekkorig, ahol a címszereplő először pottyan a betonra a brit szociális háló hatalmas lyukain át.

Ildikó egy Lilly nevezetű, 12 éves, kajla fülű border collie gazdája, biztosan sokat tudna mesélni a kutyaszív rejtelmeiről. Tavaly egy olyan blökimemoárnak kölcsönözte a hangját, ami már címében hordozza a búcsú képzetét: „Egy kutya bakancslistája”. De mielőtt Gizelle, az angol masztifhölgy az Örök Vadászmezőkre költözik, még számtalan életleckét ad gazdájának, a dallasi Lauren Fern Wattnak, aki négylábú társa segítségével küzd meg szerelmi csalódásokkal, anyja drogproblémáival és a nagyvárosi lét nehézségeivel: valóban nem lehetett egyszerű megosztozni a New York-i garzonon egy mázsás szőrgombóccal…

Iván Péter

Költészet, ismeretterjesztő művek, esszéregény, angolszász novellák, sci-fi – Stáhl Eszter változatos anyagból merít. Az csak most tűnt fel nekem, hogy szinte kivétel nélkül kortárs szerzők munkáit olvassa fel. Hölgyeim és uraim, megnyílt a Modern Könyvtár!

Stáhl Eszter felolvasónk egyike azoknak a fura madaraknak, akik időről időre versek meghangosítására is vállalkoznak. Eszter kedves költője, Takács Zsuzsa két kötetével is mikrofon elé ült. Takács lírája nem tartozik a túl nehezen befogadhatóak közé, ám igenis a legelgondolkodtatóbbak közül való. Pár esetben én is csak másodszori, harmadszori hallgatásra jöttem rá egy-egy vers nyitjára, és a nyomozás nem kevés izgalmas percet nyújtott. A látássérült versbarátnak azért akadhat néhány nehéz pillanata a nemlátással kapcsolatos avítt klisék olvastán, melyeket a költőnő sok helyen csatasorba állít. De talán nekünk is elnézőnek kell lennünk (én sajnos már nem igazán tudok), ha tájékozatlanabb alkotóink a művészi hatáskeltés céljából esetleg minket kellemetlenül érintő sztereotípiákkal élnek. Azért a drótkötélen egyensúlyozó vagy a műanyag pohárral a járdán kolduló vak képe egy kortárs versben irtó ciki, na.

Eszter líraarzenáljának kiemelkedő darabja Orbán Ottó egyik utolsó verseskönyve: „Lakik a házunkban egy költő”. Ez a kötet akár halál- és nihilizmusszagú is lehetne, hiszen jobbára lesújtó, kiábrándult élet- és pályaösszegzésről van szó, s a mérleg elképesztően negatív. Csakhogy Orbán istenadta játékossága, csúfondáros csibészsége áttör a letargián. Olyan az egész, mintha a mókáskedvű költő heccből befeküdt volna a koporsóba, és nagyokat derülne a pátosszal teli temetési szertartáson.

A halála után újrafelfedezett Lucia Berlin teljes életműve szintén Eszter hangján szólal meg. Itt ne gondoljunk folyóméternyi hagyatékra, a hányatott sorsú amerikai írónő két duci elbeszélésgyűjteményt, némi levelezést és egy érdekes jegyzetfüzetet bízott az utókorra. Az eladási listák csúcsait megjárt kötete a „Bejárónők kézikönyve”. Aki meghallgatja az első novellát, ami egy koszvadt mosodáról és vendégeiről szól, szinte biztosan sort kerít a másodikra is a hibbant fogorvosról, s egyhamar nyakig merül Berlin lepattant, rumlis, emberfölöttien humánus, egzotikusan ismerős írói világában. Csoda, csoda.

Vessünk egy pillantást az ismeretterjesztő részlegre is. Be kell vallanom, hogy éveim és kételyeim sokasodtával egyre nagyobb becsben tartom a self-help, csúnyamagyarul az önsegítő könyvek műfaját. Vannak ugyanis olyan problémák, amikre az ember gondolati sémái foglyaként egyedül egyszerűen nem talál megoldást. Néha ilyenkor az is elég, ha kiöntjük a szívünket a szomszéd néninek vagy egy barátunknak, de rengeteget segíthet, ha egy olyan szakember érveit, meglátásait mérlegeljük, aki könyvében becsületesen körüljárta a témát. A self-help anyagok nem merev használati utasításként olvasandók. Bánjunk velük is úgy, ahogy a többi könyvvel: legyenek a beszélgetőpartnereink.

Susan Forward „Mérgező szülők” című, megrázó esettanulmányokban bővelkedő, olvasmányos írása nem feltétlenül apukákhoz és anyukákhoz szól, sokkal inkább azokhoz, akik kimondott vagy elfojtott sérelmeket táplálnak felmenőik iránt. Én elsősorban szülői kézikönyvként olvastam, és jó volt tudatosítani magamban, hogy nem csupán extrém bántalmazás útján okozhatunk élethosszig tartó traumákat gyerekünknek. Gyakran elég a túlóvás vagy a nemtörődömség, egy-egy évekig szajkózott pikírt megjegyzés, cseppenként adagolt verbális méreg. Már-már törvényszerű, hogy ha a szülő nagyon rosszban van a saját pszichéjével, azt legtöbbször csemetéje sem ússza meg lelki károsodás nélkül.

Lukács Liza könyve, „Az éhes lélek gyógyítása” nem csupán a bulémia, az anorexia és egyéb atomkori testképzavarok ábécéje. A terapeuta sorra veszi azokat a pótcselekvéseket, melyekben annyi embertársunk képes tobzódni akár az egészségromlásig: hiperaktív trófea-, élmény- és lájkvadászat, kapcsolatfüggőség, túlpörgetett karrierizmus, rendmánia, kóros alávetettség vagy leuralási vágy. Érdekes, hogy a szerző ideveszi a látszólag ártalmatlan, sőt cuki szeretetéhséget is: nem véletlenül.

Ha egy nem feltétlenül idős hozzátartozónk feledékenységgel, emlékezetkieséssel küzd, esetleg magunkon veszünk észre aggasztó jeleket, sorsfordító olvasmány lehet Juhász Ágnes hiánypótló Memóriaőrzője. A gyanútól a felismerésig, a gyászmunkától a demens ÉN újradefiniálásáig, az otthonápolástól az intézményi ellátásig sok kérdésben ad támpontot és hasznos gyakorlati tanácsokat ez a jól strukturált kis kötet.

Iván Péter

Hangoskönyv, időtartam: 13 óra

Felolvassa: Mach András

Felvillanyozóan lehangoló

Bámulatos, mennyire leleményes tud lenni az ember, ha imádott szerzőjével kíván időt tölteni. Innen-onnan lopott perceit használja fel arra, hogy meghallgasson egy-egy novellát, vagy csak egy felet, vagy akár csak egy gondolatot a héten a katalógusba került Tar Sándor-kötetből. Amúgy Tart tanácsos lenne gyorsan olvasni, nehogy teljesen átjárjon a kétségbeesés, a tehetetlenség, a csendes semmibe zuhanás mérge, de az ebédmelegítés, cipőpucolás, buszutazás közben percekre elindított audió csak mélyíti és fokozza a katarzist. Így szivárog mindennapjaimba és álmaimba a sok kisiklott életű, kicsit már szagló, elhanyagolt hajdú-bihari egzisztencia, s mindegyik hozza magával megkopott életbölcsességét, savanyú fintorait.

Muszáj vagyok Tar Sándort olvasni, ahogy annyian mások is. Egysíkú, fanyalognak az irodalomkritikusok. Stiláris eszközei szegényesek, ciccegnek pályatársai. Hiteltelen, sunyi háromperhármas, mennydörög a kétezres évek sajtója. Csakhogy a kerületi fiókkönyvtárban azt mondják, műveire több előjegyzést vesznek fel, mint bármely másik magyar íróra. Amúgy hiába, mert vékonypénzű rajongói régen ellopták a polcokról az agyonolvasott köteteket.

Egysíkú. Tar Sándor zömmel középkorú, alacsony iskolai végzettségű, Debrecenben vagy környékén vegetáló férfiak bőrébe bújik. A rendszerváltás mindegyikük életében hatalmas törés, a fogódzó nélküli, légüres térben való kapálódzás kezdete. Aki fiatal és szerelmes, arra rálegyintenek: megroppansz te is, legényke. Aki akar valamit, gürizik, hajt, annak kis bólintással nyugtázzák előre várható bukását. Elbocsátás, az első látogatás a kocsmában, válás, kisemmizettség, egyre rosszabb albérletek, végül az utca. Hát persze. De ha jó a szöveged és tudsz magadon röhögni egy keserveset, valaki biztosan fizet neked egy rumot a híg söröd mellé.

Stiláris eszközei szegényesek. Általában keserű monológokat ír vagy E/3-ban futtatja antihőseit a géppapíron. Viszont aki olvassa, hallgatja sorait, szinte harapja a hajléktalanszagot, orrába szúr a rothadó hús bűze. A napokban egy nemrégiben elhunyt kortárs magyar sztáríróval készült interjúkötet akadt a fülembe. A Duna-parti villalakás műkritikusok által agyonajnározott lakója valószínűleg úgy nézett volna Tar Sándorra, mint egy szakadt ufóra. Magakellető, életidegen, pökhendi kinyilatkoztatásait azonban csak úgy voltam képes végighallgatni, hogy egy-egy szekció után átkapcsoltam „Az alku” gonosz történeteinek (hiszen ez a kötet alcíme) egyikére. Néha a minőségi bornak is elkel a hígítás.

III/III-as ügynök volt. Azok közül is a legrosszabb fajta, aki ezt a tevékenységet is irodalmi munkássága szerves részeként kezelte: igen sok embert bajba sodort szükségtelenül árnyalt, bőbeszédű jelentéseivel. Ám itt is önazonos maradt, az ügy kipattanása után „Az áruló” címmel írt vallomása belesimul életművébe, s Tar legnagyobb baja nem az irodalmi sajtó hőbörgése volt, sokkal inkább az, hogy kedves kocsmájába többé nem engedték belépni.

Tar nem akar megbotránkoztatni, azt meséli, amit lát, ami körülveszi. Az emberi nyomorúság időtlen élményét nem sokan ábrázolták hasonló hitelességgel. De persze nem muszáj őt hallgatni. Egy olvasótársam például kijelentette, hogy ő látássérültként már nem szorul további érzékenyítésre. Ha te mondod, egy komám…

Köszönet Mach Andrásnak, hogy gigantikus vállalása, a teljes Bächer-életmű meghangosítása közben időt szakított pár Tar Sándor-kötetre is. Sokat próbált, ráérős hangján nem is olyan bántóan szólnak ezek a gonosz kis történetek.

Időtartam: 37 óra 30 perc
Felolvassa: Haranginé Simon Tímea

„A regény egyrészt Anna és Vronszkij, másrészt Anna és Lev Nyikolajevics szerelmének a története” – írta Henry Troyat könyvtárunkban is megtalálható Tolsztoj-monográfiájában. A főhősnő az első vázlatokban még csúnya arcú, jól megtermett menyecske volt, az író azonban maga sem tudott ellenállni teremtménye vonzerejének, s végül földöntúli szépséggel és eleganciával ajándékozta meg. Az időtlen történetet ezentúl Gy. Horváth László remek új fordításában élvezhetjük.

Itt kérem pár olvasónemzedéket csúnyán becsaptak! – fakadt ki egy újságíró az Anna Karenyina új fordítását lapozgatva. Ha be nem is csaptak minket, de kétségtelenül torzított a mű hazai percepcióján, hogy a nagyregényt mi is Németh László SZTK-keretes szemüvegén át olvastuk. Az 1951-ben, mindössze fél év munka után elkészült s több, mint negyven kiadást megért „Karenin Anna” minden ízében magán viseli az orvosból lett író nehézkes, körülményeskedő stílusát, amitől saját irodalmi alkotásai sem mentesek. Leginkább mégis az volt a baj, hogy Németh nem ismerte a cári Oroszország kultúrkörét, a tolsztoji orosz nyelv regisztereit, a csinovnyik-zsargon és a pravoszláv rituálék, valamint a hozzájuk kötődő szólások, fordulatok gazdag világát. Gy. Horváth László bőségesen lábjegyzetelt, szöveghű és olvasóbarát Karenyinája filológiai értelemben is pontosabb, megbízhatóbb változat, de legfőbb erénye mégis a gördülékeny, „tolsztojosabb” stílus. Csak egyetlenegy példa, a regény kezdőmondata. Németh kicsit csikorgós változata: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. Ugyanez Gy. Horváth Lászlónál: „A boldog családok mind egyformák, minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan. Persze a hasonló és az egyforma eleve nem ugyanaz a jelentésérték: erős a gyanúm, hogy a „klasszikus” magyarítás legtöbb mondatában találni hevenyészett megoldásokat, pontatlanságokat, elnagyolt adatközlést. Azt hiszem, aki a mesterművet az új fordításban hallgatja meg, egy sokkal lenyűgözőbb Anna Karenyinát, egy sokkal összetettebb Levint, egy sokkal hányavetibb Vronszkijt ismerhet meg, mint a hetven éven át olvasott, alaposan „elnémethesített”, téves jelzőkkel teli, sokszor kilúgozott szövegben.

De érdemes-e 2022-ben az Anna Karenyinát olvasni? Anna örök, s máig a világirodalom legvibrálóbb, leghipnotikusabb nőalakjainak egyike, tragédiája megindító és magával ragadó. A szerző élete ebben a szakaszában ugyan a harmonikus hitvesi élet és a langyos karakterek mellett agitált, naplóiból, első vázlataiból mégis kiderül, hogy az eleinte „nadrágvadász” nőstényördögként bemutatni szándékozott Anna lassanként felmagasztosul, s férje, szeretője a jellembéli magaslatokról lassan egészen a kapcabetyárságig alantasodnak. A nagyregényben ugyan több az árnyék, mint a fény, s a hallgató gyakran már sürgetné a népjobbító elveiket kifejtő vagy az akkortájt divatos festőkről, filozófiai brosúrákról, valláselméleti témákról értekező mellékszereplőket, hogy most már pörgessék fel kicsit a tereferét, de Lev Nyikolajevics nagy koreográfus, és mindig éppen akkor vált színt, mikor már ugranánk a következő rövid fejezet elejére. A harminchét és fél óra végére, ígérem, összeáll a tolsztoji univerzum.

Azt, hogy hányszor és milyen idegállapotban veselkedett neki a regény rettenthetetlen felolvasója, Haranginé Simon Tímea Szviarzsszkij herceg nevének, a kedves hallgató csak szilveszteri bakiparádénkból fogja megtudni. Timinek viszont már ebben a könyvajánlóban szolgálhatok egy jó hírrel: Gy. Horváth László ezekben a hónapokban a négykötetes „Háború és béke” újrafordításán munkálkodik: ez alsó hangon dupla annyi körmönfont francia kifejezést és nyelvtörő orosz nevet tartalmaz majd, mint a Karenyina. Na zdarovje, Tyimeja galambocska!

Iván Péter

Hangoskönyv, időtartam: 8 óra 46 perc

Felolvassa: Jarabi Gabriella

Szörnyűség, ha elpazarolsz egy elmét!

Egy hatéves kislány fához kötöz és felgyújt egy hároméves kisfiút. Az túléli, a lányt kórházi kényszerkezelésre ítéli a bíróság. Az osztályon azonban nincs szabad hely, a kislányt ideiglenesen egy speciális nevelési igényű csoportban helyezik el. Iowa, 1980.

Ugyan Miss Hayden könyve előszavában azt állítja, nem saját nevelői affinitásának ecsetelése volt a cél, mikor írni kezdett, én mégis azt gondolom, a memoár címe éppen annyira lehetne „Egy nevelő” is. Hiszen ugyan kényszerűségből, mégis bevállalja csöppségei mellé (akik között van súlyosan traumatizált kislány, autista ducigolyó, skizofrén, némaságba zárkózott vagy öngyilkos hajlamú nebuló, sőt még egy viselkedészavaros vak latino kölyök is!), hogy Sheilát, a gyerekkínzó gyereket annak kórházi kezelése megkezdéséig már addig is súlyosan terhelt csoportjába fogadja. A visszaemlékezés annak a története, hogyan sikerült a kislányból egy szeles januártól kezdve a tanév végéig együttműködő, nagyjából kiegyensúlyozott kisembert faragni, aki nem elektrosokkoldába, hanem hatévesként harmadik osztályba léphet egy hagyományos iskolában. Tündérmese. Főként azért, mert kiderül: az alkoholista apukájával menekülttáborban vegetáló, kimondhatatlanul elhanyagolt és destruktív kislány 180-as I.Q.-val és felnőtteket megszégyenítő szókinccsel rendelkezik, a szutyok alatt pedig egy formás, jó mozgású szőke hajasbaba várakozik arra, hogy csodálja a nagyvilág. Az olvasó talán vágyik arra néha, hogy Sheila ne legyen ennyire imádnivaló és koraérett, de gyanítható, hogy ez a karakter több gyerekből lett összegyúrva. Különben pedig – és ez a könyv egyik nagy tanulsága – sosem tudni, miféle személyiség, mennyi képesség rejtőzik egy olyasféle számkivetett rongyai alatt, akit az átlagember még arra sem igen méltat, hogy beljebb rugdosson az árokba. „Szörnyűség elpazarolni egy elmét!” – idézi Hayden Torey egy régi reklám szövegét. De rátermett embereknek és megfelelő forrásoknak már Jimmy Carter Amerikájában is híján volt a fogyatékosügy.

Hayden módszere, melyet azóta számos szemináriumon, egyetemi előadáson megfuttatott, a következő: légy érzelmileg is részese az osztályodban végbemenő eseményeknek. Itt aztán senki sem spórol a nagy-nagy ölelésekkel, visításokkal, trutyizással, közös bömbölésekkel. A mai kor pedagógusai óva intenek minden pályakezdőt a túlzott bratyizástól, a szerző programkönyvében viszont bebizonyítja, illetve igyekszik bebizonyítani, hogy sérült gyerekek körében célravezető ez a módszer. Nos, ezt alátámasztja, hogy a most 69 éves Hayden Torey még mindig életben van, ám hosszú évtizedek óta csak mint elméleti szakember és tanácsadó vesz részt nevelési folyamatokban. A könyv kiváló korrajz egy olyan vidéki Amerikáról, ahol még suhogott a sulikban a nádpálca, a fogyikat gondosan elszeparálták a „normális gyerekektől” és gyagyának nézték azt, aki időt fecsérel rájuk. De az „Egy gyerek” elsősorban mégis egy nevelő folyamatos kételyekkel és kétségbeesett kísérletezgetésekkel teli hónapjainak érzelmes és szerfölött izgalmas krónikája.

S hogy mi lett Sheila sorsa a későbbiekben? Nos, Hayden írt egy folytatást, „Tigers’ Child” címmel. Egyszer talán az is megjelenik magyarul. Viszont nagy stiláris élményt ne várjon a hallgató: a fordítás lapos és sokszor pontatlan, sajnos. (Kedvencem, hogy a cafeteria kifejezést – magyar „menza” – állhatatosan kávézóként – angolul „coffee shop” – emlegetik. Ó, darling, az én sulim csillivilli kávézójában nyócvanhatba’ a rántott leves és a borsófőzelék volt a sztár, hozzá nagy pohár csapvíz)

A felvétel elsőkönyves felolvasónk, Jarabi Gabriella igazán korrekt előadásában hallgatható meg.

Tóth Barnabás először 1998-ban, a Színház- és Filmművészeti Főiskola elsőéves rendező- és producer-szakos hallgatójaként nyitott be az MVGYOSZ Hermina úti stúdiójába. Azután tíz éven át minden csütörtökön mikrofon elé ült, hogy heti négy órát kizárólag irodalmi művek tolmácsolására szánjon. A mai naptól kezdve összes korabeli és új felvétele elérhető a hangoskönyvtár telefonos applikációjában is!

Aki kedvenc kategóriájában böngészni kezd a hangoskönyvtár katalógusában, előbb-utóbb mindenképpen találkozik egy-két Tóth Barnabás-felolvasással. A sci-fi rajongói William Gibson pár évtized alatt klasszikussá nemesedett Neurománcát találják meg tőle, a krimifalóknak ott van egyebek mellett A Halálzóna és egy izgi bűnügyi antológia, az ifjaknak A Pál utcai fiúk vagy a Momo, de a romantika hívei is találnak tőle egy pompás Anna Gavalda-kötetet. Az irodalmi ínyencek egyenesen tobzódhatnak, hiszen számos klasszikus és kortárs szerző remekműve csendül fel Barnabás mindig friss hangján. Aki pedig arra kíváncsi, hogyan szavalja kortárs költők verseit a Momentán Társulat alapítótagja és a mai napig aktív színésze, hallgassa meg a „Kex és tea” felolvasóest élő felvételeit, érdemes.

Akár tudatos könyvtárépítésre is gondolhatnánk, ha rácsodálkozunk a felolvasások műfaji változatosságára, azonban itt másról van szó. Barnabás zsenge kora óta nagy étvágyú és értő olvasó, mindig érdekelték az új irodalmi áramlatok, az aktuális könyvsikerek, de időnként a strófák csengése-bongása kedvéért élvezettel merítkezett meg egy-egy nagy klasszikus lírájában is. Ami éppen foglalkoztatta, az vele jött szépen a stúdióba. Ha az egész város Dan Brown bestselleréről, a Da Vinci-kódról beszélt, azt Barnabásnak feltétlenül meg kellett ismernie – és megismertetnie a látássérült olvasókkal. A kilencvenes években tört ki a Harry Potter-őrület, hát abba is belekukkantott, a sorozat első kötetét fel is olvasta nekünk. És mivel értelmiségi barátai – de akkoriban még a sarki trafikos néni is! – mind beleköltöztek Esterházy Harmonia Caelestis-ébe, az ifjú színinövendék naná hogy magával hozta a vaskos kötetet csütörtök délelőtti kultúrszeánszaira, no meg Faludy szenzációszámba menő pokolbéli memoárját, Coelho regényes lélekkalauzait vagy a nagy port kavart Hoppárézimit. S remek ízlésének köszönhetően időnként be is előzte az irodalmi kánont: 2000-ben lelkesen olvasta fel Kertész Imre országszerte ismeretlen Sorstalanságát, így sok hallgató már jóval a Nobel-díj előtt megszerethette a remekművet.

Van pár szerző, akihez Barnabás időről időre visszatért. Milan Kundera bölcs regénygroteszkjeit szinte megjelenésük napján hozta ki a könyvesboltból, Gion Nándorra, az újvidéki írózsenire is ő hívta fel először a figyelmünket. Én neki köszönhetően fedeztem fel magamnak Michel Tournier bravúros nyelvezetű, páratlanul szellemdús történelmi fikcióit, az igényes rémregények fogyasztói pedig a mai napig Barnabás Tortúráján vagy Christine-jén borzonghatnak.

2021-ben interjút készítettem vele az MVGYOSZ „Hangomat adom” rovatának. Beszélt nekem a „Szkafander és pillangó” című modern klasszikusról, azt szívesen felolvasná, csak ideje nincs. Azért szöget üthetett a fejébe, amikor elmondtam neki, hogy most már otthon, akár a telefonjára is rögzítheti a nekünk szánt anyagot, mert fél év múlva váratlanul jelentkezett, küldte a Baubi-felolvasás nyersfájljait. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Tóth Barnabás legfrissebb hangoskönyvét fogom vágni! Idén februártól a „Sötétség délben” is bekerült tőle a hangoskönyvtárba, és reméljük, az időközben neves rendezővé lett Tóth Barnabás a forgatás szüneteiben ezután is talál pár órát egy kis irodalmi levezetésre.

Rengeteg jeles felolvasó fordult meg a múlt évezredben az MVGYOSZ stúdiójában, de bevallom, mind közül az én legkedvesebb hangom Barnabás. Pedig van, hogy hadar, olykor az átélés miatt egybecsúsznak a szavak, s az előadói fegyelmezettség mögött az egész kicsit mégis zabolátlan, ifjonti. Azt azonban sosem unom meg hallgatni, ahogy hat rá a sok remek szöveg, ahogy szünetet tart egy-egy izgalmas gondolatmenet végén, míg pár röpke pillanatig eltöpreng az olvasottakon, ahogy lubickol a mondatok, szövegek dinamikájában élettel telve, de sosem ripacskodón. „- Ehhez a tíz felolvasással töltött évhez az irodalom szertartásos, vallásos szeretete kellett – nyilatkozta nekem Barnabás. – Én abban a szűk, félhomályos stúdiókabinban kerültem igazán intim viszonyba az irodalommal, ott éltem át és tettem magamévá nagyon mélyen a szövegeket, ott létesítettem először valódi kapcsolatot ezzel az univerzummal.” Én, a hallgató pedig csak örvendezek, hogy cinkos fültanúja lehetek könyv és felolvasója ennyire örömteli viszonyának.

Iván Péter

Időtartam: 10 óra
Felolvassa: Forgács Sára

Kolumnistánk a várva várt új Tóth Krisztina-regény hallgatása közben sokszor érezte úgy, elkelne ide egy védősisak. Heti könyvnemajánlójában a hírlevél olvasóit is figyelmeztetni szeretné az omlásveszélyre. De A majom szemének korántsem a szerkesztési hiányosságai a legkárosabbak a lelki egészségre…

Vannak írók, akiknek kötelességszerűen elolvasom minden frissen megjelent könyvét. Szerencsére Vámosról és Szabó T. Annáról már leszoktam, de ha Tóth Krisztina, Háy János, Závada Pál vagy Dragomán jön elő valami újjal, azt nekem ismernem kell. És általában csalódom. Mondhatni, házhoz megyek a pofonért.

Amikor megtudtam, hogy Tóth Krisztina disztópiát ír, nagyon bíztam valami kiemelkedőben. Az a szerző, akinek a novelláiban és Akvárium című regényében jószerivel egyetlen szerethető figurát sem találni, annál több életunt, embergyűlölő vagy súlyosan traumatizált szereplőt, éltető közegre lelhet egy olyan fiktív világban, ahol több évtizedes diktatúra nyomorítja meg a lelkeket. És lám, Tóth Krisztina új könyvében létre is hozta a század magyar irodalmának talán legvisszataszítóbb karakterét: Dr. Kreutzer Mihály pszichiáter egy könyörtelen, manipulatív szexuális ragadozó, aki olyan gyomorforgató naplót vezet portyáiról, hogy az olvasónak pár órára az életkedve is elmegy. És itt vannak sorban az írónő már unalomig ismert alapvetései: az emberi testek mind undorítóak, az együttlétekben semmi intimitás vagy szeretet, a baráti vagy szülő-gyerek kapcsolatok kiüresedett, dominanciára épülő interakciók sorozata. Inhumánus, végtelenül nyomasztó írói univerzum ez. A katarzis pedig újra csak elmaradt.

A disztópiák elsőrendű célja a figyelemfelkeltés. A szerző felépít egy lehetséges jövőt, melyben nem szívesen élnénk, s reménykedik abban, hogy még tehetünk ellene. Tóth Krisztina víziója nagyon evidens, első leosztású kis ötlet, s annyira kidolgozatlan, hogy idővel funkcióját is veszti, hiszen ezek az alakok bármelyik korban vagy helyszínen, akár légüres térben is ugyanúgy eljátszhatnák kesernyés szappanoperájukat. A szerző annyira elmerül a karakterek személyiségének minél részletesebb kidolgozásában, hogy érzékelhető, amikor összerezzen, te jó ég, de rég nem építettem tovább a disztópiámat. Nem sikerül neki, kellő politikai rálátás és érdeklődés híján csak sejtet, az olvasó fantáziájára bízza, mit lát bele a hevenyészett díszletekbe. Pedig érdekes lett volna megmutatni az Egységesített Össznemzeti Kormányzóság hatalmi mechanizmusának antidemokratikus eszköztárát, de egy nagyívű orwelli tablót becsszó nem Tóth Krisztinától várok.

Amiben a novellista, költő és tárcagyáros Tóth Krisztina a legjobb: kitalált szereplőit egészen plasztikus emlékekkel ruházza fel. Testközelben érezzük magunkat hozzájuk, ami jórészt igazán nem kellemes állapot, hiszen tudomást szerzünk minden öregségi foltjukról, legbelső görcsükről, lesújtó gondolatukról. De akkor is életre kelnek és ide-oda járkálnak a regényben, ami olyan, mintha jól sikerült, lekerekített tárcanovellák laza sorozata lenne. Csak a regényt nem sikerült lekerekíteni, és az utolsó oldalon annyi elvarratlan szálat hagy fityegni a szerző a szöveg textúráján, amiből két másik regény is kikerekedhetne. Szörnyű nézni, ahogy alkotóját szépen belakmározza az általa választott forma, és csak bízhatunk abban, hogy Tóth Krisztina a felemásra sikeredett Majom szeme után visszatér a rövidebb, számára áttekinthetőbb novellához és vershez.

Most nagyon őszintén. Aránytalanul sok mai magyar írónál érzem azt, hogy terápiás célból alkot, hogy lelki szemetesládának használja a publikumot. A Majom szemét hallgatom és közben Tóth Krisztina vécéjébe lóg a fejem, remek. Nincs szándéka tanítani, építeni, reményt adni, csak sokkol, kiábrándít, deprimál. Én csak a mélységet akarom láttatni, mentegeti magát, de olyan szakadékba taszít, ahová sosem jut el a napfény. Ráadásul rámszabadítja a démonjait, mikor nekem a sajátjaim éppen elegek, köszönöm szépen. Az egészben pedig az a legmókásabb, hogy éppen a kortárs hazai irodalom olvasói nem szorulnak további kijózanításra.

Kis hazánknak időről időre nagy szüksége lenne egy-egy vészjóslóan égbe magasodó disztópiára. Ez nem az lett. De vannak itt azért páran, akikből kinéznék valami nagyon erőset. Lássuk csak… ja nem, ő már meghalt… igen, igen, csak sajnos az a másik meg kiégett… vagy talán… de nem, ez most Norvégiában pizzafutár, ő meg ugye a napokban csapott fel hivatalos beszédírónak… szóval… ööööö… izé.

Iván Péter

átékidő: 8 óra 31 perc
Felolvassa: Tóth Barnabás

Michel Tournier (1924-2016) túl van már megrázó Robinson-átiratán, (Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke) a goethei ballada ihlette Rémkirályért pedig a Francia Akadémia irodalmi nagydíját is kiérdemelte, amikor bontogatni kezdte a művészek és laikusok tömegeinek képzeletét magával ragadó bibliai témát. A világjáró germanista egy centivel késte le a Nobel-díjat, és mostanában nemigen emlegetik munkásságát, de vájtfülű régi és új olvasói a mai napig csodálják stílusát és képzeletének teremtő erejét.

Tournier hőseire inkább illik a háromkirályok, mint a napkeleti bölcsek megnevezés, hisz mindenekelőtt kínzó tanácstalanságuk készteti őket az üstökös követésére. Gáspár, a feketebőrű uralkodó fehér rabszolganője iránti szerelmi tébolyát orvosolná az egyre növekvő távolsággal kettejük közt; Menyhért az életét menti, hiszen hataloméhes nagybátyja orgyilkosokkal keresteti, nehogy elfoglalhassa az őt megillető trónt; Baltazár pedig, a szépség, az esztétikum nagy barátja, káprázatos műgyűjteményét megsemmisítő, bálványimádást kiáltó papjai ellenében kutatja útja során az emberábrázolás mikéntjét. A három uralkodó a betlehemi csillag követése közben Nagy Heródes udvarába csöppen, ahol az érzelgősen vérszomjas zsidó királlyal együtt hallgatják meg Aranyszakáll transzcendentális történetét, s ígéretet kell tenniük, hogy utazásuk végeztével beszámolnak vendéglátójuknak vélt utódja vagy riválisa eljöveteléről.

Tournier páratlanul leleményes írói fogással a betlehemi tömegszálláson a jászol mellé kötött bölcs, szószátyár csacsival mesélteti el a Kisjézus születésének óráit. S milyen szép, hogy mikor az Ezeregyéjszaka tevéivel, koromfekete rabszolgáival és mesebeli jelmezeivel bevonul a városkába, hogy Pazar jelenlétével egyszer s mindenkorra elűzze az Ószövetség maradi szellemét, a szamár gazdája úgy megijed a csinnadrattától, hogy végül mi sem leszünk fültanúi a biblia egyik legszebb jelenetének, hiszen a jóember üdvösnek látja, ha jámbor állatkája hátán kereket old. A Messiással az olvasó sem fog találkozni, őt mindig csak emlegetik, keresik, reményt hozó kisugárzása mégis bevilágítja a regény minden sötét, véres szögletét.

A „Gáspár, Menyhért, Boldizsár” legragyogóbb históriája azonban csak a Kisjézus születése után után következik. Taor, az Indus mellől érkezett édesszájú herceg szánalmas céllal, a pisztáciás rahat lokum receptjének felkutatása okán száll hajóra elefántjaival és cukrászseregével, hogy végül a Szodoma sóbányáiban töltött harminchárom évnyi kényszermunka után, örök későn jövő szerepéhez híven már csak az utolsó vacsora maradékokkal borított, elhagyott asztalánál vegye magához Krisztus vérét egy félig kiivott boroskupából, Krisztus testét egy összerágcsált kovásztalan lepény formájában, s váljék Keresztelő Szent János mellett a kereszténység egyik első mártírjává. A könyv legemlékezetesebb, brutalitásában is gyönyörű jelenete számomra az, amikor a menekülő Józsefék után koslató Taor elhatározza, hogy konvoja tempóját gyorsítandó megválik elefántjai édes rakományától, s megvendégeli Betlehem aprónépét. Hosszas töprengés után úgy dönt, hogy csak a két évnél idősebbeket hívja fel a közeli dombra a ragacsos lakomára. Míg a tisztelettudó, soványka zsidó gyerekek teli szájjal habzsolják a napkeleti édességeket, a város utcáiról egyre sűrűbben száll feléjük jajveszékelés, sikítás, üvöltés: megérkeztek Heródes katonái, hogy lemészárolják a kisdedeket…

Tournier mítoszteremtő, újramítizáló képessége elementáris és nélkülözhetetlen. Hiszen érdemes időről időre a kor próbájának alávetni a világirodalom, a történelem, a népi kultúra vagy akár a Biblia gigászi alakjait, hogy világossá váljon, mennyire méltóak akár a végletekig stilizáltan is, csupán történetük erejénél fogva az örökkévalóságra. Taor herceg személyében pedig pár apokrif utalásból olyan hús-vér legenda született, amely talán a francia író rendkívül precíz és magával ragadó stílusának, no meg a bravúros magyar fordításnak is köszönhetően szinte beleég az olvasó emlékezetébe.

Iván Péter

Játékidő: 8 óra 20 perc
Felolvassák: a Bodor Tibor Hangoskönyvtár önkéntes felolvasói

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete a Fény Alapítvánnyal együttműködve 2022-ben pályázatot hirdetett látássérült szerzők részére. A pályázók műfaji megkötés nélkül, szabadon alkothattak, a zsűrinek egyetlen feltétele volt: derűs, életvidám pályaművek beérkezését várták.

Így is lett, „Az élet napos oldala” antológia műfaj- és témagazdagsága szembeszökő. A hangoskönyvben találunk prózai és verses meséket, dumaszínházi szövegeket, klasszikus stílusú novellákat, családi anekdotákat, lírai költeményeket, filozófikus gondolatfutamokat, sőt még egy kabaréjelenetet is. Persze az írásokban gyakran feltűnik a látásvesztés, mint humorforrás, de a pályázókat ezen kívül még számtalan esemény, élmény inspirálta: egy szerelmi kapcsolat kezdete, egy ízletes dinnye, egy futó pajzán gondolat, szeretetreméltó gyerekük vagy cicájuk.

Az egy híján hetven alkotásnak a Bodor Tibor Hangoskönyvtár huszonkét önkéntese kölcsönözte a hangját: pozitív személyiségük és hozzáállásuk nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az antológia írásműveiben található derűpatronok kifejtsék maximális hatásukat, s a hallgatót egyetértő bólogatásra, széles mosolyra vagy éppen önfeledt kacagásra késztessék.

Felolvassák:

Bors Mária, Egyed Meli, Gulyásné Vastag Irén, Fekete Ágnes, Fekete Teréz, FFodor Géza, Forgács Sára, Haranginé Simon Tímea, Jancsó Sarolta, Jánosházi Nóra, Juhászné Gyurka Ildikó, Kartali Zsuzsanna, Király Ildikó, Mach András, Michaletzky Krisztina, Nagy Ágnes, Pál Erzsébet, R. Juhász Judit, Stáhl Eszter, Szerencsés Melinda, Tóth Imre és Varjasi Gábor

Iván Péter

Időtartam: 15 óra 20 perc
Felolvassa: Albert Csilla

Henri Troyat (1911–2007) orosz származású francia regényíró, színpadi szerző és biográfus lebilincselő életrajzai a mai napig a közkönyvtárak rongyosra olvasott kötetei közé tartoznak. Itthon ugyan nem, hiszen negyvennél több regényes portréjából alig pár került lefordításra. A Tolsztoj-életrajz után végre megérkezett katalógusunkba a Dosztojevszkij gyötrelmes évtizedeit feltáró kötet is.

Néha eljátszom a gondolattal, milyen jó lenne Fjodor Mihajlovics szerkesztőjének lenni. A sorsüldözött szerző kopogás nélkül rontana be apró pityerburgi irodámba, lázas tekintettel elém dobná a Félkegyelmű spárgával átkötött kéziratát, és miután nagy handabandázás közepette végre elhagyja odúmat, gyertyám gyenge fényénél nekiállok a munkának. Szóismétléseket, fölösleges jelzőket, hatásvadász mondatokat, egész zavaros bekezdéseket húzok át vörös plajbászommal, Fejezeteket olvasztok egybe, máskor kusza egységeket választok szét kisebbekre, csak úgy csattog a redaktori olló.

Szorgos hangyamunkával pár hét alatt valószínűleg mindazt az őserőt, tébolyt, zseniális összevisszaságot kilúgoznám a szövegből, ami miatt Dosztojevszkij az, ami. A nagy lélegzetű, zegzugos orosz regények lapjai közé menekülő 21. századi olvasó igényeinek ugyanannyira megfelel ez a gondozatlan, parttalan, kiszámíthatatlan szövegfolyam, mint a cári Oroszország hajdani közönségének. Néha fárasztó ugyan egetvívó szenvedélye azóta csontig rágott és félrehajított ideák és ideológiák iránt, baljós helyszínei és lelkibeteg, lehetetlen szónoklatokba és váratlan cselekedetekbe bonyolódó alakjai valahogy mégis annyira ismerősek.

Engem azonban az életrajz alanyánál most jobban érdekel maga a szerző, az orosz származású, de kilencéves kora óta Franciaországban élő Henri Troyat, születési nevén Lev Taraszov. A „Dosztojevszkij” a legeslegelső volt az orosz történelmi figurákat és irodalmárokat bemutató sorban, amihez idővel új hazája íróiról szerkesztett monumentális portréi is csatlakoztak, Balzactól Baudelaire-ig. A könyvek olvasótábora évről évre nőtt, s Troyat végül szinte teljesen felhagyott szépírói tevékenységével, hogy választott alakjai életének megregényesítésére szánja összes energiáját. Jól tette, hiszen más munkái, talán a nevelt lányáról írt tényleg nagyon szerethető Viou-trilógia kivételével egytől egyig feledésbe merültek.

Regényes életrajzot írni egyáltalán nem egyszerű feladat. Főleg, mivel Troyat a Dosztojevszkij előszavában kiköti, hogy itt semmi nem az ő képzeletének a szüleménye: „Nincsen ebben a könyvben egyetlen részlet sem, amely nem dokumentumokon alapszik. Ha azt írom, hogy Dosztojevszkij odaállt az ablak elé, hogy megcsodálja Pétervár egének fehér éjszakáját, akkor ezen a napon naplóbejegyzése szerint csakugyan a világos éjszakát szemlélte a város fölött”. Hősies és meglehetősen babra munka kiadatlan emlékiratok, levéltári dokumentumok, csak magángyűjteményekben fellelhető levélváltások alapján úgy kirakni a több ezer darabos óriás puzzlét, hogy végül a szemlélő kielégítő, bár semmiképpen nem objektív képet kapjon a portré alanyáról. Troyat elsőre biztosra ment, hiszen Dosztojevszkij minden egyes napja kész regény; itt a krónikásnak inkább az a dolga, hogy a legendaszámba menő extremitásokból le-lecsípjen, mint hogy hozzátegyen, színezzen. A nagy orosz élete igazából annyira mozgalmas és minden ízében katartikus, hogy kis túlzással azt mondhatni, regényei csak függelékként, kommentárként csüngenek a szenvedéllyel és elmebajjal megélt éveken. Ám lehet, hogy a nagy kort megért Troyat egy brüsszeli villamoskalauz munkás működésének széphistóriáját is ugyanilyen élvezetesen tudta volna tálalni. Szerencsére erre nem volt szükség: az orosz történelem és kultúra bővelkedik izgalmas és vérfagyasztó pályát leírt alakokban. Ha pedig a modell némiképp megállapodottabb egzisztenciát folytatott, mint Csehov vagy Lermontov, ott az adott korszak kontextusa ad az elbeszélésnek markáns ízeket.

Troyat elegáns prózáját nem kisebb nevek, mint Sárközy György és Déry Tibor magyarításában hallgathatjuk meg: ez is árulkodik arról, mennyire előtérben volt 43-ban, a magyar kiadás megjelenésekor a szerző. Azóta születtek persze más Dosztojevszkij-monográfiák is, olyanok, amelyek azelőtt ismeretlen forrásanyagokokat is feldolgoztak, esetleg szakmaiabbak, még részletesebbek és egészen biztosan elfogulatlanabbak. De Fjodor Mihajlovics rossz leheletét, bagószagát, posztókabátjának dohos bukéját csak akkor érzem az orromban, ha Troyat írja le nekem.

Iván Péter

Braille-rövidírás: 3 kötet
Hangoskönyv, időtartam: 6 óra 08 perc

Életünnep, galambocskám!

Tessék mondani, van erre oltás? Kora gyerekkorom óta vonz és igéz minden helyszín, szereplő, dialógus, amely orosz szerzők műveiben csak felbukkan. Kezdődött negyedikben Katajev kíméletlen ogyesszai matrózkalandjával, majd jött a „Bocsáss meg, Madárijesztő!” vad passiójátéka, később Oblomov légyzümmögéses passzivitása és Zsivágó doktor lírai bolyongása a háborús övezetekben: a sornak a mai napig nincs vége. De ugyan mi annyira vonzó például Ulickaja képeiben, ahol lutri, lesz-e hétfőn kenyér a kisváros közértjében, ahol a moszkvai mindennapok csak a küszködésről és a hiányokról szólnak, ahol sötét, egészségtelen lakások mélyén civakodnak jobb sorsra érdemes irodalmárok egy szippantásnyi tubákon? Dióhéjban: ezek az írók szívélyes, befogadó prózájuk egészével tessékelik be olvasóikat az ezerszagú és ezer ellentmondást rejtő orosz lélek megannyi apró rekeszébe, s gyakran keltik bennem a hazatérés örömtelien csalóka érzetét. Vajon egy orosz olvasó érezhet-e ugyanilyen vonzalmat irántunk a mi Mándy Ivánunk, Tar Sándorunk vagy Darvasink egy-egy könyvét kézbe véve? Nem hinném. A magyar író – nagyon kevés kivételtől eltekintve, sajnos most egy sem jut eszembe – sosem tudott gusztust csinálni mihozzánk. Ha az orosz irodalom kitárt ajtajú-ablakú, tarkára mázolt nyírfa dácsa, a magyar irodalom dohos padlásszoba. Elnézést.

Ljudmila Ulickaja (1943) hősnői ugyan nem úgy tűnnek, mintha túlságosan élveznék az orosz valóságot. Az „Életművésznők” Zsenyája a kötet hat novellájában minduntalan olyan asszonytársaival fut össze, akik átlátszó és infantilis, esetleg rafinált és kibogozhatatlan módokon formálják valami egészen újjá, színessé életüket. Kihez ufók látogatnak, ki egymás után veszti el sosemvolt gyermekeit, kibe sármos festő vagy svájci bankár szeret bele lobogón, ki egyszerűen csak olyan verseket tulajdonít magának, melyeket akár ő is írhatott volna. Közben Zsenya élete is halad így-úgy a maga útján a gorbacsovi érától egészen Putyin első ciklusáig, s a felejthetetlen zárónovellában az élet busásan megjutalmazza a végtelen figyelemért, melyet sorstársaira áldozott.

Ljudmila Ulickaja valószínűleg a világ legjobb kortárs írója. Jó, a Ken Follett- és J. K. Rowling-rajongók kedvéért szűkítsünk ezen: az én világomé. Pontosan ott folytatja, ahol Paszternak, Ehrenburg vagy akár Csehov abbahagyta: egyetlen sikerületlen vagy fölösleges sora sincs, bölcs humora, mélységes emberismerete, leleményes stílusa és szerencsés egyensúlyérzéke révén könyvei az első oldaltól az utolsóig rabul ejtenek. Amit pedig mostanában szinte csak ő tud nyelvi eszközökkel elérni: az embernek már-már kedve kerekedik tőle élni.

Aki a Braille-kötetek helyett inkább a hangos változatot kölcsönzi ki, talán egyet fog érteni velem: Ljudmila anyó Rácz Brigitta személyében remek magyar hangra talált.

Időtartam: 15 óra 15 perc
Felolvassa: Jancsó Sarolta

Az 1943-ban született orosz írónő, sok pályatársához hasonlóan külhoni ismertség után, éles kanyarral érkezett meg a moszkvai könyvesboltokba. Rengeteg aprómunka, forgatókönyvek, esszék, rádiójátékok után ötvenévesen jelent meg első önálló kötete – Franciaországban. A genetikusnak indult, örök ellenzéki Ulickaja ez év áprilisában Németországtól kért és kapott politikai menekültstátuszt.

A Surik tizenöt órája nekem legalább harmincnak tetszett, és a hatvanadik fejezet táján egyre nyugtalanabbul fészkelődtem: lehet, hogy egyszer eljön a perc, amikor véget ér a lebegés ebben az andalító prózafelhőben? Hiába, ha oroszokat olvas az ember, az elején el kell határozni, hogy ráfekszünk a bőven áradó, lassú folyású szöveg felszínére, és hagyjuk, hogy oda sodorjon, ahová akar. Aki itt csak 110%-osra is felveszi a lejátszási sebességet, magára vessen. Ulickaja minden egyes mondata olyan jelentőségteljes, szellemes és gazdag, amin vétek végigrohanni.

Különben micsoda őrült keleti luxus ez, egy nagynovellányi anyagból vaskos regényt kerekíteni! Lám, az „Elsők és utolsók” kötet legtöbb elbeszélése nagyobb dimenzióért kiált, a Surik pedig, mely egy kiábrándító naplóbejegyzésre van kipoentírozva az utolsó fejezetben, igazából csak ötven oldalt érdemelne. De éppen ez a ráérősen kötögető, gombolyító Ljudmila anyó titka: minden mellékszereplő hozza magával aktatáskájában, reklámszatyrában, lepattogzott lakkretiküljében a saját történetét, és lassú mozdulatokkal ki is teregetheti előttünk; a főalakok pedig – Alekszandr Korn és a körülötte sürgő-forgó nők tumultusa – olyan részletességgel lettek megrajzolva, hogy a végén jobban ismerjük belső motivációikat, titkaikat, mint egy-egy saját családtagunkét.

Más kérdés persze, vonzó perspektíva-e Suriknak, ennek az orosz irodalomban annyira gyakori szent mamlasznak, szolgálatkész mamakedvencének, örömtelen macskajancsinak a lelkecskéjét ennyire tüzetesen vizsgálgatni. Én szeretem ezt a pirospozsgás, kerek szemű, szőke moszkvai legénykét, aki mellett elrobog az élet és a Nagy Szerelem, míg ő egyre lepukkantabb és labilisabb lányok, asszonyok körül tüsténkedik görcsös megfelelni vágyással. Érthető ugyanakkor a nők önös kisajátítási dühe is, hiszen ebben a brezsnyevi mézeskalács-Szovjetunióban férfiaknak álcázott vodkaszagú tankoknál különbet ritkán talál magának az ember szerencsétlen lánya. A Surik nőregény, az együgyű, könnyekre gerjedő örök kisfiút kézről kézre adogató, időnként elviselhetetlenül karakteres, szeretethiányos orosz nők regénye. És igazából mindegyikük érdemel figyelmet, gondoskodást, ölelést, még ha az utóbbi időnként erősen izzadtság- és káposztaszagú is…

Talán az „Odaadó hívetek, Surik” Ulickaja legapolitikusabb – és legkevésbé ökumenikus – regénye, de olvasója minden oldalon talál egy-egy elejtett megjegyzést, amiből következtethet a krónikus áruhiányra, a nonstop alkoholizmusra és a legtöbb fejben kongó iszonytató ürességre még akkor is, ha a szereplők többsége entellektüel. Fura lehet Moszkvában élni és írni, talán mindvégig várni is valami mást, mint amit Surikék megéltek. Aztán 79 évesen mégiscsak átbatyuzni Berlinbe.

Az ulickajai mondat félelmetes óriáskígyó, s amikor előmászik az orosz dzsungelből, ritkán látjuk a farkát. Idomításához erős tüdőre, kiváló ritmikai érzékre és remek zenei hallásra van szükség. Ezzel a hangoskönyvével Jancsó Sarolta helyet foglalhat Rácz Brigitta mellett az aranykoszorús Ulickaja-felolvasók szűkre méretezett klubszobájában.

Iván Péter

Kedves hangú felolvasónk hatvanadik hangoskönyve e cikk megjelenése napján került be a könyvtár állományába. Ha hatvan nyomtatott könyvet egymás mellé rakunk egy polcon, az már barátok közt is megvan másfél folyóméter. A műfaji változatosság és a szerzők sokfélesége nem enged mást, mint hogy találomra kihúzzak egy-egy kötetet a sorból. Nézzük, mit dob a gép!

Frei Tamást határozottan érdekli a világ: az 1996 és 99 között készített Dosszié című műsorából kimaradt riportokat, élményeket, interjúkat tartalmazó kötetében a klónozástól az ebolán át a mézben rohasztott kínai tojásdesszertig mindent körülszimatol. A könyv 2001-es, és az olvasó időnként elgondolkodhat azon, mekkorát lódult azóta földgolyónk. Persze a tendenciák változatlanok: a drogmaffiák némi technológiai frissítéstől eltekintve ugyanúgy működnek, a Szilícium-völgyben most is mindenki fejvesztett tempóban munkálkodik, az „Egy riporter dossziéja” a mai hírfogyasztó számára evidenciaként tekintett, akkoriban bennfentes információként tálalt jelenségeivel olyan, mint egy időutazás. Ennyit tesz húsz év?

Kitalálja az olvasó, melyik örökbecsű kezdeményezés egyik első írásos dokumentuma a költői című jelentés? „Rajza azon véghetetlen haszonnak, melyeket a kis gyermekek gyám- és képző oskolái hazánk minden részeiben nyújtanak”.
Az, hogy egy egyedülállóan átgondolt és kiépített óvodarendszer valami csoda folytán még mindig működget Magyarországon, egy rokonszenves, nagy művészi érzékkel megáldott hölgy állhatatos munkájának az eredménye. Brunszvik Teréz 1828-ban alapította az osztrák-magyar Monarchia első kisdedóvóját Pesten, a mai Attila és Mikó utca sarkán, de nevéhez fűződik az első óvónőképzők, a krisztinavárosi ipariskola, cselédnevelde és számos legenda: nem régen még Beethoven titokzatos szerelmét látták benne, és egészen biztosan ő állította Magyarországon az első karácsonyfát. Gergely Márta lelkiismeretesen kikutatott, remekül megírt, hiteles életrajza („Teréz, a kedves halhatatlan”) sok új részlettel színezi a káprázatosan tevékeny asszony és a kor több fontos nőalakjának eddig talán kicsit szürke képét.

A páratlan tollú Christopher Isherwood 1929 és 1933 között a náci Németországban élt és alkotott. És bulizott. Híján volt a legcsekélyebb politikai tudatosságnak is, viszont buzgón látogatta Berlin kabaréit és rossz hírű szórakozóhelyeit: ebből a felszínes kívülállásból viszont remek elbeszélések születtek, melyek később a nagysikerű „Kabaré” című musical és film alapjául szolgáltak. Isherwood az expatok, azaz idegenbe szakadt britek flegmájával figyeli Hitler majomkodását és a terror szétterjedését, s csak lassan eszmél rá, hogy idővel eltünedeznek ismerősei, barátai, s mássága miatt, vagy egyszerűen mert van sapka a fején, illetve nincs, az ő élete is veszélyben forog. Az „Isten veled, Berlin” rendhagyó bédekker a pokol bugyrához.

Kislányom révén ismertem meg Jacqueline Wilson ifjúsági könyveit: a brit szerző mindig kemény témákhoz nyúl rövid, pörgős történeteiben, ám a feszültséget bármikor képes oldani egy-egy szellemes poénnal vagy bölcs megjegyzéssel. A „Titkok” is bevállalós lányregény: kiskorúak ellen elkövetett erőszak, csonka családok, társadalmi osztálykülönbségek… sőt Miss Wilson Anne Frank sorsát, üzenetét is közel tudja hozni az ifjú könyvmolyokhoz.

Iván Péter

Időtartam: 10 óra 30 perc
Felolvassa: Vass István

A kilencvenes évek Vámos Miklós sikereinek legfényesebb időszaka volt. Ekkor születtek legnagyobb regényei, a „New York-Budapest metró”, az „Anya csak egy van” és a 14 nyelvre lefordított „Apák könyve”, nyolcvan adást megért beszélgetős műsora, a „Lehetetlen” a nézettségi listák élén. A „Bár” a 94 és 98 közt született kisprózákat adja közre.

Amikor csillogó szemű vidéki kölyökkutyaként felszökdécseltem Budapestre, könyvérzékeny pillantásom rögtön kiszúrt valamit: metrón, orvosi várók padjain és a kiülős teraszokon minden nő a Bárt olvasta. Persze nem minden nő és nem minden bisztróasztalnál, mégis úgy emlékszem, nagyon sok szépen manikűrözött meg tövig rágott körmű kézben láttam a kilencvenes évek legvégén az elegáns fehér kötetet. Akkor valahogy egybe is nőtt a fejemben Budapest és a Bár, sőt úgy éreztem, ha meg akarom érteni, hogyan működik a főváros, elsősorban ezt a kötetet kell tanulmányoznom.

Huszonöt éve élek itt. Ha időnként hazalátogatok, a szülővárosomban nagyobb „gyüttmentnek” érzem magam, mint a tizedik kerületben, a lányom pedig tősgyökeres, vagány kőbányai csaj. Negyedszázad után kijózanító időutazás volt újraolvasni a Bárt. Egy hajdanvolt, sosemvolt, őszi hangulatú Patyomkin-Budapest Vámos Miklós terén szotyiztam a padon, a ZanziBárban ittam egy híg feketét, a Zenga Zének általános iskola előtt kutyagumiba léptem. Nagyjából minden úgy nézett ki, mint most, csak a villanyoszlopokra szerelt hangszórókból szólt folyamatos, halk konzervröhögés.

Az elbeszélések zömének jól szituált középosztálybeliek a hősei. Szépen alakul a szakmai karrierjük, túl vannak a családalapításon, anyagi gondjaik nincsenek. Belső konfliktusaik szójátékokban, lapos poénkodásban nyilvánulnak meg, karakterük sablonos, drámájuk súlytalan. Ezek a jóltáplált polgárok magát az írót sem igazán érdeklik, csak kesztyűbábnak tartja őket egy-egy belvárosi sztorijához. A Bár valódi főszereplője a Vámos regényeiben folyton feltűnő pesti pancser, az ügyeskedő, alamuszi, folyton lamentáló kisember, a rakás szerencsétlenség, aki inkább vállalja a dupla bokatörést, csak ne szembesítse a Hatalom ártatlan balfogása következményeivel. Karakteréből adódóan ő sem lehet drámai alak, vergődése puszta ripacskodás. De Vámos nem is akar katarzist. Felszed egy-egy témát a flaszterről, belebeszél, bohóckodik, körbekörbézik vele, saját képére formálja, aztán újra ledobja a kuka mellé, legtöbbször kiaknázatlanul. Odavan az aranyköpésekért, neologizmusokért, ő maga is kreál új szavakat, s gyakran az egész novellát egyetlen blőd poén vagy lejárt szavatosságú életigazság köré építi fel.

Ha úgy tetszik, a Bár a pesti zsidó humor utolsó emlékkönyve, a nagydumás Kohnoké és kispénzű Grünöké, akik kalaplevéve, tiszteletteljesen köszöntik a földi nyomorúságot, ám amint az hátat fordít, kínosan röhigcsélve mutatnak neki orrot. És ha ennek a néha üdítően reformer, máskor ótestamentumi merevségű értékrendnek a mentén olvasom a kötetet, már nem is ütközöm meg azon annyira, hogy a Koncz-ciklus főhőse két fiatal nő szerelme láttán viszolyogva tagadja meg magát a szerelmet, a vakokból pedig azt sem nézi ki, hogy beletalálnak a falattal a saját szájukba.

Nagyobb baj túl sok a novellákban a modelltestű, kismellű huszonéves lányok hullámzó idomain elidőző férfitekintet, a pajzán gondolat, a hirtelen támadt merevedés. Persze, Vámosnál százszorta nagyobb írók életműve vált irodalomból sóvár fantáziálgatássá, harsány kakaskodássá ötven felé, és ez a kacsintgatós börleszkerotikum el is bulvárosít jó néhány szépen induló írást a kötetben. Sajnos a Bár korántsem az erotomán korszak vége: V. M. nemsokára „Utazások Erotikában” címmel egész regényt szentel a szexuális ábrándoknak, a tíz évvel későbbi „Tiszta tűz” novellái szintén beteges egyhangúsággal keringenek a téma körül. Talán ez volt az utolsó Vámos, amin átrágtam magam: a 2003-as „Sántakutya” után irományai mindinkább önismétlők, terjengősek, komolykodók lettek. Ha valaki olvasott tőle az utóbbi tizenöt évben egy rendes könyvet, azért szóljon!

Még mindig szeretem a Bárt. És Budapestet is. De már egyiket sem önmagáért, hanem az ezredforduló táján mindkettőben ott rejlő és be nem váltott ígéretek miatt. Régi fényük torán szóljon néhány a Budapest Bár ütött-kopott kupléja közül.

Iván Péter

Játékidő: 5 óra 35 perc
Felolvassa: Fekete Teréz

Vámos Miklós (1950) már gimnáziumi évei alatt publikált szépirodalmi szövegeket, érettségi után mégis a jogi kart választotta. Ám itt sem hagyta abba az írást, az egyetemi újság szerkesztője lett és hamarosan két elbeszéléskötete is megjelent. Első regénye, az erősen önéletrajzi ihletésű „Borgisz” számos egyéb erénye mellett magyarázatot ad arra is, miért fecsérelt el a született író annyi évet Justitia tógáján ücsörögve.

Az már egyszer biztos, hogy Nojn (úgy írják, ahogy ejtik) Ivánnak igen sokan lekevernének egy nagy büdös makarenkói pofont, pusztán pedagógiai célzattal persze. Nyegle. Vonogatja a vállát, amikor feljebbvalója a szocialista munkamorálról próbál valamicskét belecsöpögtetni abba a bamba fejébe. Külföldiül tanul és a jogi egyetemre felvételizik. Ráadásul, és ez már tényleg mindennek a teteje, tizenkilenc éves tacskó létére Trabanttal jár dolgozni, sőt előszeretettel parkolja is le a járgányt munkahelye, a Balatoni Nyomda rakodási placcain. Nahát.

A hetvenes években még senki sem használta a „coming of age” kifejezést, de a „Borgisz” egyértelműen a felnőtté válás beavatás-regénye. Na jó, komoly felnőtt azért nem válik a lakonikus lakliból, de a könyv végére csak leesik neki, hogyan tudna kevésbé szemet szúrni ebben az egyáltalán nem élhetetlen, legfeljebb kissé nehézkes vámosi Budapesten. A hosszadalmas érési folyamatot egy sikertelen bölcsészkari felvételi indítja be: az újabb próbálkozásig, hogy ne vigyék be katonának, a flegma Nojn Iván nyomdaipari tanulónak jelentkezik. Itt kellene jönnie annak a résznek, hogy az ifjú a regálok mellett gályázva egyszeriben munkásöntudatra ébred, de már nem az ötvenes években vagyunk, Nojn pedig született értelmiségi. Ugyan támogatókra, jópajtásokra, sőt egy pótbarátnőre szert tesz a Balatoni Nyomdában, a kétkezi gürc is megerősíti némiképp (elsősorban persze abban az elhatározásában, hogy életében itt végez utoljára fizikai munkát), de képtelen kezelni az ingerlékeny művezető iránta táplált elemi ellenszenvét, s egyáltalán nem hajlandó, nem képes átvenni a hetvenes évek elkoptatott, logikátlan nyelvezetét és etikettjét. Így aztán a regény második fele egy törvényszéki krimivé fajul, Nojn Iván pedig betaszíttatik a szocialista perrendtartás langyoskás mocsarába. Itt meg annak a résznek kellene jönnie, legalább egy ráutaló mondat erejéig, hogy az ártatlanul perbe fogott srác később maga is csavaros eszű jogász, törvényalkotó vagy az igazak oroszlánszívű, paragrafusokkal zsonglőrködő védelmezője lesz, de erre, lássuk be, kevés az esély. Aki a saját tárgyalásán olyan észrevételeket tesz magában, hogy „az ügyésznőnek kék a szeme, mint az óvónőknek”, „a jegyzőkönyvvezető úgy tartja a tintaceruzáját, mint egy szál virágot” vagy hogy „a vizsgálóbíró „kikönyökölt, mintha színházi páholyban lenne”, az nem jogásznak, hanem írónak való.

A „Borgisz” eredeti nyelvezetével, apró életképeivel, tisztalelkűségével, mesterien kidolgozott, ám kicsit extravagáns betűtípusra emlékeztet. Vámos különleges szilánkos hatásra törekszik prózájában, mintha harapófogóval húzná ki Nojn Iván (vagy saját tudatalattija?) legbelső bugyraiból a történtek hiányos emlékfoszlányait, de a szójátékok, a pátosz teljes tagadása, a gyermeki-kamaszos naiv rácsodálkozás a későbbi remekműveket – Zenga zének, A Budapest-New York metró, Anya csak egy van – idézik. Már a Borgiszban benne van az a szeretetreméltó ripacskodás, mindenáron humorizálás, amely csúcspontját a 2000-es években éri el a Bárral, s amely ugyan megóvja Vámost a Parnasszus meredélyeitől, viszont kitárja előtte az olvasók szívét.

Az Utazások Erotikában táján vettem észre, hogy ismétli önmagát, pikáns pácba tunkolva árulja régi portékáját, üresen jár a motorja. A „Tiszta tűz” című kétségbeesetten önajnározó novelláskötetet még végigszenvedtem, azóta egyik új munkája sem kéredzkedett a kezembe (pedig 2009 óta 13 kötetet publikált!) De egy biztos: privát emlékkönyvemben a kamaszkoromat taglaló fejezetet kétségtelenül kilencpontos Borgisszal szedték…

Iván Péter

A II. világháború után egyre több zsidó származású nőíró hallatta erős hangját a hazai lapokban, rádióban, könyvpiacon: Fehér Klára, Ember Mária, Bihari Klára. E jótollú, tisztán látó és rettenthetetlen asszonyok közt is kitüntetett helyet foglal el Fenákel Judit, aki minden egyes regényében, elbeszéléskötetében más és más irodalmi köntösbe bújtatva törekedett a társadalom margóján rekedtekről hírt adni olvasóinak.

Fenákel Judit (1936-2022) már első novelláskötete, a „Két utca lakója” lapjain felvázolja egy képzeletbeli magyar település, Várkony hevenyészett térképét. Az írónő saját városát pár alkotói évtized alatt benépesítették a fenákeli figurák, helyzetek, sorsok. Várkony modellje a szerző által legjobban ismert Szeged volt, de ez a város mégis nagyon különbözik Temesi Ferenc vagy Darvasi László Szeged-alteregójától: Várkony poros, levegőtlen utcáin csak cammog az idő, a történések mintha végletes lassításban peregnének, a Szürkék pedig módszeresen minden életörömöt kilúgoznak a nagyobb formátumú egyéniségekből, akik vesztükre ide születtek. Egyedül a bölcs városalapító Fenákel Judit „csakazértis” életigenlése, örök derűje, játszi stílusa képes megrezzenteni Várkony kókadt szomorúfüzeinek ágait. S elérni azt, hogy az olvasó sose rosszérzéssel tegye le könyveit.

Lili utazásai (1973)
Braille-rövidírás, 11 kötet
Hangoskönyv időtartam: 3 óra 35 perc
Felolvassa: Király Ildikó

Lilivel, ezzel a leharcolt, űzött, egérszürke asszonnyal csoda történik. Végignyomorgott gyerekévei, traumatikus házassága, kudarcos anyasága, kibicsaklott karrierje után már semmit nem vár az élettől. Ifjúkori jópajtása szélvészként ront be mindennapjaiba, hogy életre pofozza, hogy megmutassa neki, hol lakik a szerelem. Sajnos kicsit későn. A címszereplő kórházban fekszik, s egy olyan műtétre vár, melybe két szobatársa már belehalt. A „Lili utazásai” egy érzékeny, láthatatlan senki megindító története

Dokumentumok U. M.-ról (1975)
Időtartam: 4 óra 20 perc
Felolvassa: Király Ildikó

„A fénykép hátoldala” mellett talán ez Fenákel legismertebb, s mindenképpen legeredetibb regénye. Az írónő hazánkban elsőként szerkesztett oknyomozó riportkönyvet fiktív dokumentumokból, kitalált szereplőkkel, s természetesen a már jól ismert várkonyi kulisszák közt. U. M. nem más, mint a város elátkozott művésztanára, aki New Yorkban, Párizsban vagy akár Budapesten elismert festő is lehetett volna, az urambátyámozós provincializmus azonban lassanként ebből az akaratos, robosztus emberből is kitapossa az életet. Fenákel dokumentarista, szociográfusi vénáját hatékonyan kamatoztatja ebben a valóban egyedülálló kötetben, amelynek végén a szemtanúk, kollégák, ellenlábasok és szeretők beszámolói, levelei alapján összeáll egy félreállított, tétlenségre ítélt géniusz nem egykönnyen felejthető portréja.

Magántörténet (1987)
Időtartam: 3 óra 35 perc
Felolvassa: Bereznay Éva

U. M. Várkonya az azóta eltelt tizenkét év alatt mit sem változott, ráadásul ismét egy megátalkodott kultúrharcost, a lepukkant művelődési házba száműzött városi teátrum lánglelkű igazgatóját akarja kivéreztetni a kisstílű potentátok érdekcsoportja. Mihálynak fogyatkozó társulata ripacskodásán és a helyi kritikusok egyre nyíltabb ellenszenvén túl magánéleti gondokkal is szembe kell néznie: Várkony szülötte, a világhírű amerikai szobrász és Bori, a színházigazgató felesége közt pár nap alatt fellobbannak a szimpátia szikrái. Mekkora a kontraszt a körülajnározott, jó kiállású, magabiztos dollárpapa és a félalkoholista, elhízott, méregzsák Mihály között! Közös vonásuk azonban az alkotás, a teremteni akarás, a „semmiből valamit” ideája iránti szenvedélyes rajongás, ami igencsak megnehezíti a szép dramaturglány választását a két lovag közt. Fenákel Judit állandóan takarékon gyöngyöző humora, az írói fazékból időnként kifröccsenő csipkelődő irónia ebben a kisregényben az átlagosnál is gyógyítóbb hatású, így az olvasó a vész árnyékában is együtt örülhet a szereplőkkel apró boldogságmorzsáiknak.

„Hogy miről szólnak a könyveim? – teszi fel magának a kérdést az írónő egyik utolsó interjújában – Arról, hogy a hatalom – nevezzük igazgatónak, elnöknek, bizottságnak, szerkesztőnek, titkárnak – ül, én állok. Ő keresztülnéz rajtam, én szorongva várom a büntetést. Ő azt akarja, hogy megjavuljak. Ha megaláz, érezteti velem mérhetetlen fölényét, hasznosabb tagja leszek a társadalomnak. Az éppen aktuálisnak. Írjak lelkesebben, szolgáljam a népet, más időkben a nemzetet. Szolgáljam őt magát. Én viszont csak azt tudom leírni, ami van. Az én világom a hiteles részlet – az övé a frázisokba fullasztott ideológia. Nem érthetjük meg egymást”

Iván Péter

Időtartam: 12 óra 30 perc

Életem eddigi legnehezebb felolvasási feladatán vagyok túl. Többen figyelmeztettek, hogy képzeletemet meghaladó borzalmakkal fogok találkozni Zoltán Gábor Orgia című opuszában. Én mégis elvállaltam ennek a szépirodalmi köntösbe öltöztetett történelmi regénynek a hangoskönyvesítését. Hogy miért? Egyrészt a félelemnél erősebben munkálkodott bennem a kíváncsiság, hogy megismerjem a XII. kerületi nyilasok hordáinak rémtetteit. Másrészt leginkább az motivált, hogy 1966 óta magam is ebben a kerületben élek.

A szerző, Zoltán Gábor, aki szintén a hegyvidék lakója, az Istenhegyi út elején felállított Turul-szoborban – eredetileg I. világháborús emlékműnek szánták – a fasiszta eszmék magyarországi újra éledését vélte felismerni. Származása okán családi érintettsége is volt, de a családtagok hallgatása, a ki nem beszélt múlt cselekvésre késztette. Különböző levéltári anyagokban merült el, bírósági dokumentumokban kutatott, túlélők és hozzátartozóik beszámolóiból gyűjtött anyagot. Ötévnyi kutatómunkára alapozva építhette fel művét, melyben saját gyökereit is megismerve, a szélesebb közvélemény elé tárta a vészkorszak gazembereinek gyalázatos tetteit. A hiánypótló alkotással egyúttal emléket is állított a számtalan megkínzott, megalázott, egymáshoz kötözött és végül a Dunába lőtt vagy a vallatószobákban agyonvert zsidónak, az őket bújtatóknak, angol- és oroszbarát civileknek, a háborúból kiábrándult katonaszökevényeknek.

A könyvben a portyákat, beszerzéseket lebonyolító, a kínzásokat és kivégzéseket végző nyilas vezetők és kiszolgálóik a hivatalos dokumentumokban is feljegyzett polgári nevükön szerepelnek. A hírhedt történelmi figurák társaságában, az író egy fiatal vasgyárost állít a regény középpontjába. Az ő sorsán keresztül látjuk a szégyenletes eseményeket, aki zsidó felesége és zsidó szeretője miatt kerül a nyilasok látókörébe. „Főhősünk”, akit a két nővel együtt elhurcolnak és megkínoznak, fogvatartói előtt igyekszik a jó fiút játszani, velük a látszat szintjén együttműködni. Mindezt abban a reményben teszi, hogy ezzel a szívének oly kedves két hölgy életét megmentheti. Közben észre sem veszi, hogy a válogatott kínzásoknak, a „köpülés”-nek, az azt követő „úsztatás”-nak ő is részesévé, elkövetőjévé válik.

A XII. kerületi nyilasok lelkesedése és aktivitása szinte határtalan. Olyan mértékben elkötelezettek az ordas eszmék mellett, hogy a nemzetvezető és a német hadvezetés elvárásait jócskán túlteljesítik. Tevékenységüket fokozatosan kiterjesztik a kerületen túlra is, így megpuccsolják a szerintük nem elég aktív (értsd nem elég brutális) és eredményes V. és VI. kerületi nyilasszervezetet, és átveszik azok irányítását is.

Mindeközben a nagybetűs Történelem is írja önmagát. A keretlegények és vezetőik katasztrófavakságuk következtében még akkor sem látják a közelgő összeomlást, és a német csodában reménykednek, amikor Pesten már a Városligetig, Budán pedig az új Szent János Kórházig törnek előre az orosz csapatok. Továbbra is aberrált élvezettel folytatják az objektumaikban rendezett orgiákat, az emberi méltóságuktól megfosztott nők, férfiak és gyerekek szexuális megalázását, kínzását, majd kivégzését.

Az állat nem kegyetlen, amikor öl, hanem a génjeibe kódolt ösztönöket követi a túlélés érdekében. Csak az elaljasult ember képes arra, hogy önként, kéjjel öljön, nemcsak parancsra.

A történet valós szereplőinek a nevét tiltakozásom, felháborodásom jeléül – itt egyik szónak sincs elég nyomatéka – nem írom le. Ők nevet változtatva vagy akár a régi nevükön, ilyen-olyan számonkérés után vagy anélkül, új életet kezdve beépültek a háború utáni népi demokrácia hatalmi struktúrájába. Úgy hiszem, hogy a tengernyi ismeretlen, névtelen áldozat neve is be van jegyezve, mégpedig egy, a Zoltán Gábor könyvénél is nagyobb könyvbe. Mi azonban, akik még szerencsére nem akkor, nem OLY KORBAN éltünk, mint amiben nekik kellett, csak keveset tudnánk megnevezni közülük. De Radnóti Miklós vagy Szerb Antal neve, hogy csak néhány példát kiemeljek, bizonyára mindenki előtt ismert, és életművük sokáig fennmarad a hálás vagy hálátlan utókornak.

Kiknek ajánlom ezt a borzalmasan szép könyvet? Azoknak, akiket érdekel a második világháború magyar történelme, és/vagy akik szeretnek a megalázottakról és megszomorítottakról olvasni. Akik viszont nem szeretik az emberi gonoszság és e gonoszság szülte szenvedés naturalista ábrázolását, azoknak semmiképpen nem ajánlom.

Vass István

Játékidő: 7 óra 40 perc
Felolvassa: Cs. Németh Lajos

Időnként szívesen olvas az ember örök barátságokról, nagy szerelmekről, sorsdöntő találkozásokról. De az ilyen kapcsolatokban, lássuk be, az irodalom számára kevés kifejtenivaló akad. Annál több lehetőség rejlik a kényszerházasságok, kutya-macska barátságok, mérgezett viszonyok ábrázolásában. A Nyugat második nemzedékéhez sorolt Zsolt Béla (1895-1949) páratlanul bölcs rálátással, ugyanakkor ördögi kajánsággal meséli el Elly és Zoltán nyögvenyelős egymásba kapaszkodásának történetét.

1930 januárjában Zsolt Béla kávéházi asztaltársasága is a legújabb szenzációt taglalja, egy főhercegi sarj és egy könnyűvérű táncos-színésznő frigyre lépését. A jónevű újságíró fanyalog: a vasárnapi fővárosi lapok bármelyik házassági híre mögött sokkal több váratlan, rejtelmes és izgalmas húzódik meg, mint a pletykalapok főúri skandallumaiban. Barátja, Ignotus Pál erre találomra bekarikáz egy pár szavas közleményt az asztalon heverő újságban: „Gerson Zoltán, a Kelenföldi Kendergyár Részvénytársaság cégvezetője és Wlissingen Elly házasságot kötöttek. (Minden külön értesítés helyett”). Hat hónap múlva Zsolt Béla, állítását bizonyítandó, leteszi Ignotus asztalára a magyar irodalom egyik legeredetibb, legkínosabb házasság-regényét.

A „Gerson és neje” megírása előtt az éles szemű, kiváló szimatú újságíró komoly szociográfiai oknyomozásba kezd, mely során a házastársak fiziológiája, lelki habitusa, apró-cseprő traumákkal terhes előélete is górcső alá vétetik. Hogy létezett-e valójában Gerson Zoltán és Wlissingen Elly, az nemigen fontos. Zsolt Béla a Horthy-rendszer két jellemző típusára kíváncsi az asszimilálódni, feltörni vágyó zsidó prolifiúra és a lecsúszott polgárlányra. Hogy mindketten osztályuk legsikerületlenebb példányaiként, torz karikatúra módjára grasszálnak Pest utcáin, az már a kiábrándult, pikírt szerző érdeme:

Wlissingen Elly szokott szoborszerűségével ül a gép előtt. Egész magatartása olyan, mintha nem venné tudomásul hol van, s hogy ott, ahol van, jelen van. Túlságos fehérsége, mozdulatlan szőke haja, egykedvű, vízszínkék szemei, amelyekből sem intelligenciájára, sem temperamentumára nem lehetett következtetni, Gersont egyszerűen nem foglalkoztatták. Sötétbarna bőre volt és göndör, drótszerű haja. A fehérekben és szőkékben antipódusait gyűlölte.

Az üresfejű tisztviselőlányban is első látásra ébred méla undor feljebbvalója iránt:
„Gerson egészében kellemetlen ember. Soha el nem mosolyogná magát. A hivatalnokok komisz fráternek, besugónak tartják. A gallérja korpás. Folyton szipog, csak végső esetben fújja ki az orrát. Diktálás közben sokszor megfeledkezik magáról és a tollszárral a fülében kaparász”.

Igen, a szolgalelkű hivatalnok csak a gyárigazgató, a mondém szerencselovag Ohrnstein Andor iránt érez olthatatlan vonzalmat. Ám ebben a viszonyban egy csöpp homoerotikum sincs, Gerson a főnök státuszába szerelmes. Ohrnstein kedvéért érdemes halottnak hazudni barakklakó szüleinket, furtonfurt mószerolni, hasznossá tenni magunkat a leépítéseknél. Ohrnstein első szavára érdemes sebtiben nőül venni hét éven át levegőnek nézett gépírónőnket, egy háborús hős árváját. S ez a savanykás egymásra fanyalodás a nászút végeztével sincs elhálva. Pedig az ügybuzgó Gerson addigra már rajong nője és a család ideája iránt. Mire Elly viszolyogva enged a csendes esdeklésnek, a szerző is megenyhül kissé, és egy szépséges mondattal adja áldását boldogtalan alakjai nászára:
Így találkozott és ömlött össze, feloldva egymásban külön kis örvényeiket s külön kis viharoktól borzolt hullámaikat két ellentétes égtájról eredő folyó – és holnap már senki sem tudja megállapítani, hogy eredetileg melyiké volt az iszap és a kavics és a hulladék, amit közösen sodornak a közös mederben”.

Aztán mégis nyomasztó hangulatban zárul a regény. A szerző erős képekkel érzékelteti az 1930-as év politikai és gazdasági bizonytalanságát, s aki már meghallgatta „Kilenc koffer” című lenyűgöző holocaust-memoárját, akár váteszi képességeket is tulajdoníthat a magyarságát, zsidóságát, később egyenesen életét féltő okos, morcos bácsinak. Ő megmondta, ő aztán valóban megmondta.

Zsolt Béla írásai méltóak az újrafelfedezésre. Találó jellemzései, érzékletes lakásportréi, pesti városképei villámgyors flekkekben pörgetik ki olvasója előtt a kor hiteles, éles rajzát. Sajnos tudálékos, avítt kifejezésekben gazdag zsurnalista-argója sok remek mondatára bibircsókot biggyeszt, de szellemes, hatalmas emberismeretről számot adó prózája bőségesen kárpótol bennünket az időnként csikorgó bekezdésekért. Nosza!

Iván Péter