Varjasi Gábor felolvasó, zenészkörökben csak Vagabika, sokaknak pedig szimplán főkapitány úr, a hippilelkű zsaru, Steven Saylor zalaegerszegi helytartója, a nótáskedvű kórusvezető – ez a vagány, nagydumás bácsi minimum három életet él egyszerre. A riporternek nem is marad más hátra, hátradől és hallgatja a sztorikat…

Iván Péter: Gabi, amikor egyeztettünk az interjú időpontjáról, azt mondtad a telefonba, hogy neked bármikor megfelel, úgyis sokat vagy otthon, pár hónapja „kapták le” a jobb lábadat. Mi történt?

Varjasi Gábor: Figyelj, nagyon sok mindent megtettem én annak érdekében, hogy érszűkületem legyen. Sosem éltem reggel-nyolctól-délután-ötig életet, hajszás a zsarumeló, tudod, és ugyan sportolgattam, de felnőtt koromban mindig volt túlsúlyom, a pandémia pedig végképp mozgásszegénységbe taszított. Á, az ereim is vékonykábbak a kelleténél, emellett cukros vagyok, cigiztem is sokáig, és amikor Üszkösödni kezdett a lábam, nem volt más megoldás, csak az amputáció. Belementem, persze, Én nem adhatom fel, sok még a dolgom, és ha más tud így élni, nekem is sikerülni fog. Meg a családon, ismerősökön kívül ti is erőt adtatok ám nekem: olyan aranyosak voltak a kórházban, már az egerszegi rehabon, hogy külön szobát kaptam, ahol továbbra is tudtam felolvasni és vágni. Ott volt az ágyam mellett a laptop meg a mikrofon, bizony! Először csak tizenöt perc ment persze, de később egyre több és több.

A gitáromat is magammal vihettem, úgyhogy hétvégenként, amikor csak mi, betegek voltunk az osztályon, nagy élet volt körülöttem. Kértek dalokat, egy járásképtelen néni a szomszéd kórteremből üzent át, hogy ezt meg ezt a nótát szeretné, arra táncolt először a férjével, de sokan beültek hallgatni a felolvasásokat is, az Évszázad-trilógia második kötete szinte teljes egészében a két hónapi rehab alatt készült el. Ott szoktam le amúgy a hibajelzésről is, mert ahányszor megráztam a kis csengőmet, kétségbeesetten szaladt be a nővérke: – Mi A baj, Gabika?

Varjasi, a főzsaru

Hetedízigleni pedagóguscsaládból származom, kántortanítók voltak az őseim: én valahogy elfajzottam. A hatvanas években ment a SimonTemplar-sorozat a tévében, tudod, az Angyal, hölgykoszorú, bűnüldözés, elegancia, és elhatároztam, hogy én is ilyen leszek. Ezért mindent el is követtem. Azt akkor még nem mondta nekem senki, hogy a nyomozói munka 90%-a arról szól, hogy az ember az írógép előtt ül és jelentéseket ír. A katonaságnál elküldtek tiszti iskolába, utána még jó pár különbözeti tanfolyam, amíg rendőr lehettem, nyomozó. Szerencsémre akkortájt volt a rendőrségen egy nemzedékváltás, addigra a 45 után felszereltek elhasználódtak, hogy ezzel a ronda kifejezéssel éljek. Nappali érettségivel akkor talán egyedül én voltam a kapitányságon, hamar kiemelkedtem. Elvégeztem a Rendőrtiszti Főiskolát, végigjártam az utat, voltam csoportvezető, alosztály-osztályvezető, a rendszerváltáskor már kapitány. Szép, hősi idők! Sok mindenben az elsők közt voltunk ám az országban: közterületi kamerarendszer, betörésvédelem, komplex számítógépes rendszer. Reméltem, hogy idővel még nagyobb önállóságot kapunk, ehelyett beütött a centrális irányítás, jól jött a nyugdíjazás. Leszereléskor a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság közbiztonsági igazgatója voltam ezredesi rangban.

Rendőrkapitányként, a kilencvenes években én minden héten kiültem a városi tévé kamerája elé, és bármit lehetett kérdezni. Élőben. Még olyasmit is mertem mondani, hogy elnézést, tévedtem. Így megismerhettek a zalaiak, és jobban megérthették, mit miért csinálunk. Közben folytak a hétköznapok. A feleségem, akivel a gimnáziumi évnyitó óta együtt vagyunk, egy fiúval, egy lánnyal ajándékozott meg, azóta négyszeres nagypapa lettem.

Zene

A hatvanas években voltam fiatal, aki akkoriban le tudott három akkordot, arra igenis másképp néztek! Én katonának is a rossz bolgár gitárommal a hátamon vonultam be. Tudod, hosszú haj, nyugati zene, eleve gyanús a figura. Én viszont meg akartam mutatni, hogy hippi-belsővel is lehetek zsaru, hogy lehet ezt máshogy csinálni.

A hetvenes évek végén elkaptunk egy betörőbandát, akik többek között hangszerboltot is kirámoltak. Az irodán, ahol a lefoglalt értéktárgyakat listáztuk, felkaptam egy gitárt és pengetni kezdtem. A kollégám elkezdett basszusozni, a harmadik odaült a dobok mögé, és rövidesen megalakult a Köbükisz, azaz Közbiztonsági és Bűnügyi KISZ-zenekar, az ország első rendőr-beatzenekara. Sokat koncerteztünk a Kék fény rendőrklubban: többször jártunk úgy, hogy az egyik teremben próbáltunk, mások mellettünk esetleg éppen névnapoztak, így aztán spontán buli lett. Később már ritkán próbáltunk, ha megtetszett valamelyikünknek egy új dal, én leírtam a szöveget, a billentyűsünk hangszerelte, buli előtt egy-két órával próba és ment élesben. Nem azért persze, mintha olyan profik lettünk volna, hanem elnézték nekünk, hiszen baráti társaság volt a közönség, hozzá meg nem is feltétlenül absztinens, na… azaz jó hangulatban nem azt figyelik, hogy az akkord tiszta-e.

Ősz fejjel beletanultam a zeneszerkesztésbe és a billentyűzésbe is, Nyugdíjasklubok, kertbarátok köre, különböző alapítványi bálok hívnak meg, viszem az alapokat, szintit, gitárt és jó hangulatú bulikat csapok. Ezen a ponton talán bevallhatom, nekem a gitár mindig álca volt, egyedül azért kellett, hogy énekelhessek…

Botcsinálta kórusvezető is lettem, sok énekkarnak segítettem betanulni a választott dalokat, De írtam már verses-zenés lakodalmi darabot is.

Több száz óra a mikrofon előtt

Maxival (Helle Maximilian, a MVGYOSZ hangoskönyv-szerkesztője – a szerk.) szintén a muzsika révén jöttünk össze. Egy nem igazán akadálymentes weboldalról segítettem neki zenei alapokat gyűjteni, akkor kért meg, hogy olvassak fel egy Steven Saylor-könyvet. Képzeld, akkor azt sem tudtam, hogy ez egy tizenhat kötetes sorozat! Aztán megalakult a BTKE, és egyszer csak újra előkerült ez a felolvasásom, Varga Ildikó (szintén a Bodor Tibor Hangoskönyvtár munkatársa – a szerk.) keresett meg, hogy javítsunk egy kicsit rajta. Korrigáltam én, amit kértetek, és mentem tovább, szép lassan felolvastam a Roma Sub Rosa-sorozat összes kötetét. Egy hallgató pedig megkeresett, hogy van itt még két Saylor-könyv, egyenként ezerötszáz oldalasak, ha már ennyit foglalkoztam Rómával, ezeket is felolvashatnám. Naná, szíves-örömest. Utána jött Follett Évszázad-trilógiája, ez már nem ókori, hanem XX. századi történelem, nagyon megszerettem. De kezdek kétségbeesni: hát mit fogok én felolvasni, ha ezt is befejezem? Szerencsére újabban kitaláltam magamnak a Majnik-féle együttes-pályarajzok hangoskönyvesítését, Hungária, Illés, itt a szövegben megemlített számokat vagy részleteiket is bevágom a hangfájlba, ami szerintem egészen rendkívüli élményt nyújthat a hallgatónak, igazi muzsikás hangoskönyv.

Amióta dolgozom nektek, kialakult itthon egy napirend: olyan reggel tíz felé ülök le olvasni, egy-két órán át, az aznapi termést pedig napközben, ahogy van időm, vágom. A tévé nemigen köt le, ha pótlás kell, azt reklám alatt felveszem. Ez nekem jó szórakozás, úgy érzem, szükség van rám, ráadásul, ha másnak jó, nekem miért ne lenne jó?

Iván Péter: Vagabika, főkapitány úr, Gabi papa! Hogy telnek a napjaid újra otthon?

Varjasi Gábor: A műtét után megerősítették a bal lábamat, hogy tudjak ugrálni egy ilyen lépegetővel, de hónapokig leginkább ülve, fekve láttam a világot. Óriási élmény az, amikor elkészül a műlábad, és újra fel tudsz állni. Az én 185 centimmel meg különösen! Mindennap csinálom a gyógytornát, reggeli-ebéd -vacsora után ötven perc séta… De a legnagyobb öröm, hogy ezen a pénteken újra bulit csinálok, az Évgyűrűk nyugdíjas dalkör, amit én vezetek, nőnapot tart, nincs mese, zajlik az élet!

Iván Péter