Az alábbiakban Iván Péter által készített könyvajánlókat olvashatnak. Az ajánlókban Péter személyes véleménye, gondolatai is megjelennek.

Hangoskönyv, időtartam: 13 óra

Felolvassa: Mach András

Felvillanyozóan lehangoló

Bámulatos, mennyire leleményes tud lenni az ember, ha imádott szerzőjével kíván időt tölteni. Innen-onnan lopott perceit használja fel arra, hogy meghallgasson egy-egy novellát, vagy csak egy felet, vagy akár csak egy gondolatot a héten a katalógusba került Tar Sándor-kötetből. Amúgy Tart tanácsos lenne gyorsan olvasni, nehogy teljesen átjárjon a kétségbeesés, a tehetetlenség, a csendes semmibe zuhanás mérge, de az ebédmelegítés, cipőpucolás, buszutazás közben percekre elindított audió csak mélyíti és fokozza a katarzist. Így szivárog mindennapjaimba és álmaimba a sok kisiklott életű, kicsit már szagló, elhanyagolt hajdú-bihari egzisztencia, s mindegyik hozza magával megkopott életbölcsességét, savanyú fintorait.

Muszáj vagyok Tar Sándort olvasni, ahogy annyian mások is. Egysíkú, fanyalognak az irodalomkritikusok. Stiláris eszközei szegényesek, ciccegnek pályatársai. Hiteltelen, sunyi háromperhármas, mennydörög a kétezres évek sajtója. Csakhogy a kerületi fiókkönyvtárban azt mondják, műveire több előjegyzést vesznek fel, mint bármely másik magyar íróra. Amúgy hiába, mert vékonypénzű rajongói régen ellopták a polcokról az agyonolvasott köteteket.

Egysíkú. Tar Sándor zömmel középkorú, alacsony iskolai végzettségű, Debrecenben vagy környékén vegetáló férfiak bőrébe bújik. A rendszerváltás mindegyikük életében hatalmas törés, a fogódzó nélküli, légüres térben való kapálódzás kezdete. Aki fiatal és szerelmes, arra rálegyintenek: megroppansz te is, legényke. Aki akar valamit, gürizik, hajt, annak kis bólintással nyugtázzák előre várható bukását. Elbocsátás, az első látogatás a kocsmában, válás, kisemmizettség, egyre rosszabb albérletek, végül az utca. Hát persze. De ha jó a szöveged és tudsz magadon röhögni egy keserveset, valaki biztosan fizet neked egy rumot a híg söröd mellé.

Stiláris eszközei szegényesek. Általában keserű monológokat ír vagy E/3-ban futtatja antihőseit a géppapíron. Viszont aki olvassa, hallgatja sorait, szinte harapja a hajléktalanszagot, orrába szúr a rothadó hús bűze. A napokban egy nemrégiben elhunyt kortárs magyar sztáríróval készült interjúkötet akadt a fülembe. A Duna-parti villalakás műkritikusok által agyonajnározott lakója valószínűleg úgy nézett volna Tar Sándorra, mint egy szakadt ufóra. Magakellető, életidegen, pökhendi kinyilatkoztatásait azonban csak úgy voltam képes végighallgatni, hogy egy-egy szekció után átkapcsoltam „Az alku” gonosz történeteinek (hiszen ez a kötet alcíme) egyikére. Néha a minőségi bornak is elkel a hígítás.

III/III-as ügynök volt. Azok közül is a legrosszabb fajta, aki ezt a tevékenységet is irodalmi munkássága szerves részeként kezelte: igen sok embert bajba sodort szükségtelenül árnyalt, bőbeszédű jelentéseivel. Ám itt is önazonos maradt, az ügy kipattanása után „Az áruló” címmel írt vallomása belesimul életművébe, s Tar legnagyobb baja nem az irodalmi sajtó hőbörgése volt, sokkal inkább az, hogy kedves kocsmájába többé nem engedték belépni.

Tar nem akar megbotránkoztatni, azt meséli, amit lát, ami körülveszi. Az emberi nyomorúság időtlen élményét nem sokan ábrázolták hasonló hitelességgel. De persze nem muszáj őt hallgatni. Egy olvasótársam például kijelentette, hogy ő látássérültként már nem szorul további érzékenyítésre. Ha te mondod, egy komám…

Köszönet Mach Andrásnak, hogy gigantikus vállalása, a teljes Bächer-életmű meghangosítása közben időt szakított pár Tar Sándor-kötetre is. Sokat próbált, ráérős hangján nem is olyan bántóan szólnak ezek a gonosz kis történetek.

Hangoskönyv, időtartam: 7 óra 37 perc

Felolvassa: Pipoly Zsófia

Martini vagy garzon tea? Mindegy, csak folyjon valami!

Talán mindegyikünk ismer olyan írót, akinek újabb és újabb könyveit szinte akaratunkon kívül vesszük kézbe. Az előző nagyon nem tetszett, az egyel azelőtti meg egyenesen katasztrofális volt, utánérzés, önismétlés: érthetetlen, hogyan képes a kiadó még egy esélyt adni ennek a láthatóan alkotói válságba került szerzőnek. És elolvassuk mi is. Van, akinek dr. Csernus vagy éppen Duncan Shelley ez a fekete lovag. Az én két házi démonom Háy János és Cserna-Szabó András.

Haj, de sok szépet el lehetne itt mondani a szerzőről. Hogy a papírmasé Budapest, melyben szereplőit mozgatja, leginkább a „Barátok közt” vagy a „Válótársak” makulátlan Patyomkin-kulisszáit idézi. Hogy alakjai elnagyolt, alig pár jellemvonással bíró rajzfilmfigurák. Hogy blőd, jópofiskodó dialógusai olyanok, mintha a Mikroszkóp Színpad porette szövegtárából kaparta volna elő őket. Hogy megannyi tudálékos kultúrtörténeti fejtegetése a szakmabelieknek túl kevés, az átlagos olvasónak túl sok. Hogy minden alkalmat megragad a hedonizmus, a luxus szemérmetlen dicsőítésére (ez utóbbi különösen fáj nekem, a cápagyomrú menzalakó konyhamalacnak) Hogy szociális érzékenysége szemernyi sincs, a társadalom margójára szorult csoportok képviselői szánalmasan csetlő-botló statisztákként bohóckodnak az események hátterében. Hogy gyakran megdöbbentően alpári és prosztó.

Ez akár mind igaz is lehet. De Cserna-Szabó prózája mégis működik. Egy őrült bábjátékos a bölcsészkar koszos kis büféjének műanyag asztalánál, aki kiszámíthatatlan, vad és mulatságos módon mozgatja, beszélteti és mikor már unalmassá válnak, habozás nélkül halasztja meg figuráit. Elvetemült ovisok meg kisiskolások szokták hasonló agymenésekkel szórakoztatni környezetüket, csak talán kevésbé strukturált módon. A végeredmény valami förtelmes és felszabadító történéshalmaz, mely elejétől a végéig képes magas hőfokon tartani hallgatója érdeklődését.

S hogy miről szól a könyv? Mindenről és semmiről, természetesen. Arról mindenképpen szabatos útmutatást kapunk, hogyan kell szakszerűen karóba húzni valakit. Tájékozódhatunk a hazai transzvesztiták és temetőőrök zenei, valamint lakberendezési preferenciáiról. Megtudjuk, melyek a legmenőbb, csak a helyiek által számontartott nápolyi pizzériák. Végsősoron pedig kiderül, lehet-e legfőbb bizalmasunk, sőt tettestársunk egy helyesírás-fasiszta, büdösszájú magyartanár, aki ráadásul az apósunk. És szex, vér, alkohol minden oldalon. Persze lehet, hogy ez igazából csak keksz, paradicsomlé és Garzon tea. Olyan jó magyarosan.

Az idén megjelent bűnös olvasmányt Vass István hipnotikus előadásmódja teszi még pszichodelikusabbá.

Felolvassa: Bencsik Gyula, Csányi Sándor (mindkét verzió elérhető a hangoskönyvtárban)

Gubónyi titkok könyve

Régebben már írtam arról, mekkora kultusza volt az ELTE olasz tanszékén az ezredforduló előtti években két mindmáig aktív szerzőnek. Csakhogy amíg Elena Ferrante láthatatlan maradt, s azóta sem fedte fel kilétét, Alessandro Baricco időközben nagy „megmondó emberré” lett. Éppen a napokban például hazája újraélesztésének forgatókönyvét tárta egy, a megtiszteltetéstől elalélt újságíró elé az olasz rádióban. Amúgy nem mond butaságokat. Fotogén, fess ember, még az utcán is úgy járkál, mintha kamera venné minden mozdulatát. Imádói és azok száma, akik rühellik (pár éve még egy gúnyregény is megjelent róla) nagyjából egyezik.

A fene tudja, nekem valahogy szimpatikusabb volt, mikor a kilencvenes években névtelen zenekritikusként kevéssé olvasott, fura írásokat kezdett publikálni (A „Harag-várak” és a „Tengeróceán” azóta itthon is megjelentek). Az igazi ismertséget harmadik regénye, a „Selyem” hozta meg neki. Kisregény inkább, s azon belül is hatvanöt elegáns fejezetkére osztotta – akkoriban még igencsak halkszavú – szerzője. Némely kiadó úgy adta ki, hogy a fejezetek közt üres oldalak állnak. De akár minden rövid mondat után állhatna egy üres oldal, hogy érzékeltesse a regény szép nagy csöndjeit.

Hervé Joncour selyemhernyó-kereskedő „azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék. Sorsukat oly módon szemlélik, ahogyan az emberek többsége egy esős napot szemlél.” (De szép! Az egész szöveg tele van hasonló érdekes mondatokkal.) Hősünk a 19. század közepén indul minden év októberének első napján a rémesen idegen, veszélyes, vadul rejtelmes Japánba selyemhernyógubókért. (Akkoriban Európában és a Közel-Keleten lárvák milliói pusztultak el egy bakteriális fertőzésben.) Mindig a rákövetkező esztendőben ér haza selyemgyártásból élő dolgos kis falujába. Mindig pontban április első vasárnapján, a nagymise idejére. Óramű pontosságú életét azonban kizökkenti a megszokott ketyegésből, hogy szerelemre lel ott, ahol sosem várnánk. Romantikus regény? Korántsem. Illetve az is. Szépen kibontja „az élet egy utazás”-allegóriáját, lehet a vágyva vágyott egzotikum regénye is, vagy akár szerelmi tankönyv bizonytalan házaspárok számára. A „Selyem” túl gazdag kincsesládika ahhoz, hogy egyetlen kulccsal kinyithassuk. De ez ne szegje a szépreményű hallgató kedvét: a könyv szinte olvastatja magát, s annyira foglalkoztatja az embert, hogy előbb-utóbb kénytelen visszatérni hozzá, legalább gondolatban. Ahogy Baricco többi könyvében, itt is megannyi pinduri titok lappang. De ezek mind kedves és közeli titkok.

Modoros – fanyalognak ellenlábasai. Hatásvadász, üres, felületes. Könyveiből többet megfilmesítettek, creative writing-sulija ontja magából a sikeres írópalántákat, ragyogó párbeszédeit pedig egyetemi szinten elemzik. Több ilyen kontárt a világnak, per favore!

A regény két változatban érhető el a Bodor Tibor Hangoskönyvtárban. Hogy a jó öreg Bencsik Gyula vagy a jó ifjú Csányi Sándor előadásmódja tetszik jobban, azt mindenki döntse el maga.

Hangoskönyv, időtartam: 8 óra 46 perc

Felolvassa: Jarabi Gabriella

Szörnyűség, ha elpazarolsz egy elmét!

Egy hatéves kislány fához kötöz és felgyújt egy hároméves kisfiút. Az túléli, a lányt kórházi kényszerkezelésre ítéli a bíróság. Az osztályon azonban nincs szabad hely, a kislányt ideiglenesen egy speciális nevelési igényű csoportban helyezik el. Iowa, 1980.

Ugyan Miss Hayden könyve előszavában azt állítja, nem saját nevelői affinitásának ecsetelése volt a cél, mikor írni kezdett, én mégis azt gondolom, a memoár címe éppen annyira lehetne „Egy nevelő” is. Hiszen ugyan kényszerűségből, mégis bevállalja csöppségei mellé (akik között van súlyosan traumatizált kislány, autista ducigolyó, skizofrén, némaságba zárkózott vagy öngyilkos hajlamú nebuló, sőt még egy viselkedészavaros vak latino kölyök is!), hogy Sheilát, a gyerekkínzó gyereket annak kórházi kezelése megkezdéséig már addig is súlyosan terhelt csoportjába fogadja. A visszaemlékezés annak a története, hogyan sikerült a kislányból egy szeles januártól kezdve a tanév végéig együttműködő, nagyjából kiegyensúlyozott kisembert faragni, aki nem elektrosokkoldába, hanem hatévesként harmadik osztályba léphet egy hagyományos iskolában. Tündérmese. Főként azért, mert kiderül: az alkoholista apukájával menekülttáborban vegetáló, kimondhatatlanul elhanyagolt és destruktív kislány 180-as I.Q.-val és felnőtteket megszégyenítő szókinccsel rendelkezik, a szutyok alatt pedig egy formás, jó mozgású szőke hajasbaba várakozik arra, hogy csodálja a nagyvilág. Az olvasó talán vágyik arra néha, hogy Sheila ne legyen ennyire imádnivaló és koraérett, de gyanítható, hogy ez a karakter több gyerekből lett összegyúrva. Különben pedig – és ez a könyv egyik nagy tanulsága – sosem tudni, miféle személyiség, mennyi képesség rejtőzik egy olyasféle számkivetett rongyai alatt, akit az átlagember még arra sem igen méltat, hogy beljebb rugdosson az árokba. „Szörnyűség elpazarolni egy elmét!” – idézi Hayden Torey egy régi reklám szövegét. De rátermett embereknek és megfelelő forrásoknak már Jimmy Carter Amerikájában is híján volt a fogyatékosügy.

Hayden módszere, melyet azóta számos szemináriumon, egyetemi előadáson megfuttatott, a következő: légy érzelmileg is részese az osztályodban végbemenő eseményeknek. Itt aztán senki sem spórol a nagy-nagy ölelésekkel, visításokkal, trutyizással, közös bömbölésekkel. A mai kor pedagógusai óva intenek minden pályakezdőt a túlzott bratyizástól, a szerző programkönyvében viszont bebizonyítja, illetve igyekszik bebizonyítani, hogy sérült gyerekek körében célravezető ez a módszer. Nos, ezt alátámasztja, hogy a most 69 éves Hayden Torey még mindig életben van, ám hosszú évtizedek óta csak mint elméleti szakember és tanácsadó vesz részt nevelési folyamatokban. A könyv kiváló korrajz egy olyan vidéki Amerikáról, ahol még suhogott a sulikban a nádpálca, a fogyikat gondosan elszeparálták a „normális gyerekektől” és gyagyának nézték azt, aki időt fecsérel rájuk. De az „Egy gyerek” elsősorban mégis egy nevelő folyamatos kételyekkel és kétségbeesett kísérletezgetésekkel teli hónapjainak érzelmes és szerfölött izgalmas krónikája.

S hogy mi lett Sheila sorsa a későbbiekben? Nos, Hayden írt egy folytatást, „Tigers’ Child” címmel. Egyszer talán az is megjelenik magyarul. Viszont nagy stiláris élményt ne várjon a hallgató: a fordítás lapos és sokszor pontatlan, sajnos. (Kedvencem, hogy a cafeteria kifejezést – magyar „menza” – állhatatosan kávézóként – angolul „coffee shop” – emlegetik. Ó, darling, az én sulim csillivilli kávézójában nyócvanhatba’ a rántott leves és a borsófőzelék volt a sztár, hozzá nagy pohár csapvíz)

A felvétel elsőkönyves felolvasónk, Jarabi Gabriella igazán korrekt előadásában hallgatható meg.

Hangoskönyv, időtartam: 2 óra 26 perc

Felolvassa: Tóth Barnabás

A növény, akit Jean-Do-nak hívtak

„A vitrinben visszatükröződött egy férfi arca, aki mintha dioxinos hordóból került volna ki. A szája ferde, az orra torz, a haja megtépázva, a tekintete csupa rémület. Egyik szemét bevarrták, a másik kiguvad, mint Victor Hugó Káinjáé. Egy teljes percen át meredtem kitágult pupillájára, nem fogtam fel, hogy ez egyszerűen én magam vagyok.

Hát nemcsak száműzött, béna, néma, félig süket vagyok, megfosztva minden örömtől, és medúzalétre kárhoztatva, de ráadásul iszonyat rám nézni is. Elfogott a görcsös, ideges nevetés, olyan, amilyet a szerencsétlenségek összetorlódása hív elő, amikor a sors legújabb csapásánál úgy dönt az ember, hogy ezen már csak röhögni lehet”

Nem sokan szeretnek egyedül maradni a gondolataikkal. Van, aki rögtön rádiót kapcsol, ha üres lakásba ér haza, másoknak kockázatos utcai manőverek közepette is ott lóg a fülében a szilikondugacs. Meglehet, a gondosan előrágott virtuális tápon tengődő nyugati ember számára csakugyan gyászos következményekkel járna akár pár óra is önmagával összezárva.

Jean-Dominique Baubi (1952-1997) – barátainak csak Jean-Do – , a párizsi Elle magazin főszerkesztője, túlpörgött, harsány világfi, a női szépség, az utazások és a jó ételek szerelmese élete utolsó másfél évében ugyancsak sok időt volt kénytelen saját gondolatai tükörtermeiben tölteni. Egy gyors lefolyású szív- és érrendszeri katasztrófa következtében pár óra alatt veszítette el szinte teljes kontrollját teste fölött. Mikor magához tért a háromhetes kómából, szája, karja, lába megbénult, egyes-egyedül bal szemhéja maradt mozgékony. És persze elméje. Ezt az őrjítő állapotot nevezzük locked-in szindrómának.

Ahogy múltak a hónapok, úgy maradoztak el a látogatók, s valahogy a berck-i kórház rehabilitációs szeánszai is megritkultak. Sebaj. Kórterme magányában Jean-Do kitartóan dolgozott könyvén. Beszédterapeutája a francia fonémák gyakoriságára alapuló ábécéje segítségével a szerző fáradságosan ugyan, de képes volt diktálni. Intuitív asszisztense sorolni kezdi a betűket, s Baubi a megfelelőnél kacsint egyet még aktív szemhéjával. Ekképpen pár perc alatt egy hosszabb szó, alig negyedóra alatt pedig egyszerű mondatok születhetnek. Jean-Do legelső megnyilatkozása az ötletes ábécén keresztül egyébként ez a megállapítás volt: – Valaki egy marék diót rakott a számba.

A vékony kötet kétszázezer hunyorítás és kéthavi megfeszített munka eredménye. A huszonegynéhány hosszabb-rövidebb szöveg a nagy francia klasszikusok tökéletesre csiszolt, rafináltan cizellált nyelvén tudósít bennünket a lankasztó kórházi mindennapokról, a szkafanderben rekedt szerző színpompás múltjának mulatságos, pikáns vagy kínos eseményeiről, látogatóinak zavarodottságáról vagy nyájas közvetlenségéről. Humora töretlen és csípős, mérgezett nyilainak céltáblája azonban szinte minden esetben saját maga. Ez a hebrencs párizsi playboy, aki mindeddig ész nélkül habzsolta az életet, olyan pimasz stílusban ad számot új, növényi létformája által felszínre törő lelkierejéről és alázatáról, hogy önfeledt hahotázásunk közepette hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen körülmények között született ez a lenyűgöző memoár.

Jean-Dominique Baubi szemhéjának pillangóverdesése két nappal könyve megjelenését követően maradt abba.

Tóth Barnabás felolvasónk tizenkét év szünet után ezzel a hangoskönyvvel tér vissza hozzánk. A színész-filmrendező örökifjú hangja, értő előadásmódja tökéletes közvetítője a „Szkafander és pillangó” vibráló gondolatiságának.