//A hangoskönyv készítésének receptje Nóra módra

A hangoskönyv készítésének receptje Nóra módra

2020-12-18T12:08:45+02:002020. december 18.|

Végy egy csipet mazochizmust, egy csipet egoizmust, tegyél hozzá szükség szerinti, azaz rengeteg csipet empátiát.

Pászti nóra3

A következő sorokból az is kiderül, hogy főzök. J

2018 márciusa óta most készül a 7. könyvem. Bizony, könyvem, mert a magaménak tekintem. Egész más a kapcsolatom azzal a könyvvel, amit mások számára olvasok fel. Sokkal bizalmasabb.

 

Na, de ki is vagyok én?

Nekem tökéletesen tökéletlen család – 3 gyerek, 5 unoka, türelmes férj – és egy izgalmas, de már lezárt pályafutás jutott, ami után az ember lánya keresi azt az elfoglaltságot, amivel úgy érzi, még hasznos tagja lehet a társadalomnak, na meg önmagának is.

Mondják, túltengő empatikus képességgel rendelkezem.

Való igaz, már gyerekkoromban én is sírtam, ha a másik gyerek rázendített. Később azt vettem észre, hogy egyre többen osztják meg velem ügyes-bajos dolgaikat. Állítólag jó hallgatóság vagyok.

Aztán valahogy jöttek a karitatív feladatok, a ruhagyűjtéstől kezdve az alapítványok, egyesületek, civil szervezetek támogatásán át a saját alapítványok létrehozásáig.

Segíteni, meghallgatni, támogatni az évek során teljesen természetes lett.

 

Miért jelentkeztem felolvasónak?

Mondják, véletlenek márpedig nincsenek. Kezdődő depresszió jeleit véltem felfedezni magamon, amikor megláttam Hornai Gábor, egyik kedves barátunk facebook oldalán, hogy elkészült egy hangoskönyvvel. Hogy mivel? És hogyan? És kiknek? És egyáltalán. Én is, én is, én is akarom!

Éreztem, hogy ez kell nekem, éreztem, hogy valahol bujkál bennem egy emlék, ami arra ösztönöz, hogy jelentkezzek.

Aztán beugrott.

Volt egy tüneményes kollégám. Informatikus. Endrének hívták. Fiatalon vesztette el a látását. Nos, Endre nap mint nap Miskolcról vonattal járt be Budapestre dolgozni. Nem volt kutyája. Mikor kérdeztem, vajon miért, azt mondta, hogy csak akadályozná a mozgásban. Aztán azon kaptam magam, hogy együtt nevetünk a viccein, meg hallom, azt mondja a Lacinak: „Na, és azt láttad, tudod, abban a filmben azt a nagy mellű csajt?” Máskor meg úgy kellett a lépcsőn rászólnom, Endre, könyörgöm ne rohanj, nem érlek utol. És tőle tanultam, hogy kell megsózni a zöldpaprikát. Vágd le a fejét, szórd bele a sót, jól rázd össze.

Na, de a lényeg: Endre rengeteget dolgozott, tanult, kutatott, amihez folyamatosan használta a számítógépet. Nem szerette a fejhallgatót, így órákon keresztül volt alkalmam hallgatni azt a monoton gépi hangot, amely felolvasta neki az információkat.

Nos, amikor jelentkeztem, eszembe jutott Endre. És az a rengeteg látássérült ember, akik nem szeretnék ezt a gépi hangot hallani, akiknek egyszerűen csak egy élő, lélegző – ott ül az ágyam mellett, szinte érzem a jelenlétét – emberre van szükségük.

Vajon hány látássérült ember él ma Magyarországon? Ha jól tudom, 90.000. Az MVGYOSZ-nak pedig 15.000 tagja van. Úgyhogy végtelenül felemelő kezdeményezésnek tartom, hogy Bodor Tibor unokája, Puskás Kata Szidónia megalapította a nagypapa nevével fémjelzett kulturális egyesületet, ahol hozzám hasonló felolvasók várják, hogy szebbé tehessék a látássérült irodalomkedvelők mindennapjait.

 

Mit olvasok?

Mindent. Komolyan. Mesétől kezdve a fantasztikus irodalmon át a szakácskönyvig. Amire szükség van. Legutóbb Frei Tamás Bábeljét és Saly Noémi Szerzetesek asztalánál c. könyvét.

Igyekszem a kérésekből teljesíteni.

Így olvasom a DŰNE trilógiát. Az első köteten már túl vagyok. Kapaszkodni tessék: 35 óra csak a hanganyag. Mivel a könyveimet én magam szerkesztem/vágom, ez sokkal, de sokkal több idő. (Óriási elismerésem amúgy a technikusoknak.)

Nem vagyok egy feladós típus, de sokszor felmerült bennem, hogy ha hivatásos lennék, veszélyességi pótlékot kérnék – főleg, mikor megláttam, hogy a rengeteg többszörösen összetett mondat egyikében megint jönnek a hrethgirek és a thlulaxiak.

Szóval ilyenkor jobb, ha kicsit pihenünk.

Ha esetleg kíváncsi valaki, mi történik, amikor mégsem tartok pihenőt… Nos, először jön a krákogás, a rekedtség, aztán égni kezd a szemem, majd könnyezni. Kezdem elrontani a hangsúlyt. Hát újra. Aztán már a szavakat is. Hát újra. Sóhajtozok, csettintgetek, majd halkan, de biztosan kezdem szidni magamat, amit kísér a kétségbeesés, hogy ez nekem soha, de soha nem fog sikerülni, tizedszer olvasom már ugyanazt az összetett mondat-cunamit, de muszáj, mert már csak egy oldal van a fejezet végéig, hát csak nem most hagyom abba?! Bevallom, volt, hogy röpült a könyv, csordult a könny.

Pláne, amikor már majdnem a könyv (nem a fejezet) vége felé panaszolod a fiadnak ezeket a nyelvtörő kifejezéseket, amiket most próbálsz ezredszer kiejteni, és ő közli sztoikus hangon, na, de anyukám, az nem tlulax, hanem tlajlax. Anyám borogass! Hogy én miért oroszul meg franciául tanultam angol helyett?

Hát, kedves Olvasó! Ha hallasz egy csattanást, az csakis a technika ördöge lehet. Bocsánat érte! Kérem a türelmedet, érezd, hogy ott ülök melletted, és bár nem vagyok se színész, se képzett felolvasó, amit teszek, azt szívből teszem.

Szeretettel:

Pászti Nóra

Ugrás a lap tetejére